-  Ahogy az Oscar-díjátadón a nyertes meg szokta említeni a jelölttársait, megkérdezlek téged is, mennyire ismered a többi kilenc könyvet, főleg úgy, hogy Norvégiában élsz?

- Igyekszem követni a magyar irodalmat, tavaly nyáron, amikor szabadságon itthon jártunk, megvettem négyet közülük: Csabai Lászlóét, Borbély Szilárdét, Tóth Krisztináét és Takács Zsuzsáét, mind a négyet elolvastam, mind tetszett. A többiekét most pótlom, jelenleg Tompa Andreánál tartok.

- Kedvcsinálónak milyenek voltak a díjátadó mini beszélgetései velük?

- Szerintem ezek inkább a nagyközönségnek szóltak, mi,vájtfülű irodalmárok máshonnan értesülünk: kritikákból, kollegák ajánlásaiból.

- Hogyan kerül egy pesti bölcsész a norvég fjordokhoz?

- A Boldog Észak utolsó mondatában megígérem, erről fog szólni a következő kötetem. Egyébként úgy, hogy a feleségemnek van egy norvég, Oslóban szerezett diplomája, ezáltal kapott ott állást. Kiköltöztünk, én pedig elmentem a második gyerekünkkel szülési szabadságra.

- Szabad egyenlőséget tenni Norvégia és a boldogság közé?

- Mindenki különböző helyen találja meg a boldogságát, nyilván nagyon sok boldogtalan van a norvégok között és számos boldog a magyarok között, valószínűleg az utóbbiak inkognitóban lappanganak. A viccet és az általánosítást félretéve a nemzetközi boldogság indexen az északi országok nagyon jó helyen szerepelnek, általában jól érzik magukat az ott lakók.

- A te főhősöd - utazás, bolyongás után - ott teljesedik ki, sőt, találja meg a szerelmét. Véletlen, hogy ezek arrafele történnek meg vele?

- Teljes mértékben, hiszen a boldogság nem helyfüggő. A főhősömet a saját tapasztalataim alapján alkottam meg. Soha nem gondoltam magamról, hogy Norvégiában fogok kikötni egyszer, sokszor most is elcsodálkozom, miért pont ott élek, bár az idő előre haladtával egyre ritkábban. Amikor extrém tájakon jár az ember, a miért kérdést gyakrabban felteszi magának. Párizs, London nem szorul ennyire magyarázatra.

- Az utazás úgy tűnik lételemed: Párizsban, a Sorbonne-on tanultál, Bordeaux-ban dolgoztál, Norvégiáról most beszélgetünk. Inspirál ez téged?

- Turistáskodni nagyon nem szeretek. Gyűrődni igen: vonatozni, buszozni. Látni az embereket utazás közben. A nagy Erdélyi buszozások jutnak eszembe Ceaușescu utolsó éveiből. Olyan helyekre szeretek menni, amihez sokkal több közöm van, mint egy turistának: beszélem a nyelvet, ismerem a kultúráját, barátokat, ismerősöket látogatok meg.

- Norvégia ilyen vagy ilyenné vált számodra?

- Kezdetben teljesen ismeretlen ország volt számomra. Megélhetésből mentünk oda. Persze azóta megtanultam a nyelvüket, elsajátítottam a kultúrájukat - nyilván egyiket sem tökéletesen. Most úgy tűnik, a gyerekeim, ha szeretnének, akár egész életükre kint is maradhatnának.

- A könyvednek van egy inspiráló személye. Miben segített ő neked?

- Aimé egy afrikai ember, akit Norvégiában ismertem meg. Az ő nevét viseli a főhősöm a regényben, ám nagyrészt kitalált történetet mesélek el, az igazi ihletforrásom a saját, megélt élményeim.

- A következő könyved mennyire lesz én személyű?

- Annak Kun Árpád lesz a főszereplője.

- Mennyire vállalkozik a Boldog Észak arra, hogy bemutasson egymástól távoli kultúrákat: egy vudu, törzsi, afrikait és egy észak-európai, racionálisan berendezett társadalmat?

- Az afrikainak utána kellett néznem, a norvégiai közeget a saját tapasztalataim ihlették. Mindkettőábrázolásának megvan a saját nehézsége. Ha valamiről nagyon sokat tudsz, nehéz szelektálnod, amiről keveset, nehéz életszerűvé tenni. Aimé mindig el akart utazni Afrikából, csak különböző okokból nem mert belevágni. Amikor 38 évesen elindul, Franciaország a célja, de kiderül az apja múltja, ezért tovább megy Norvégiába. Ez az út már a véletlennek köszönhető, norvég misszionáriusokat ismer meg. Szűz szemmel fedezi fel az északi világot. Sajátos hozzáállása van: mindenhol kívülálló, otthontalan, viszont mindent elfogadó. Attól függetlenül, hogy idegennek érzi magát, bárhol be tud illeszkedni.

- Mennyire az életbenmaradás követelménye szerinted ez a vonás a XXI. században?

- Ez alkatfüggő, nem a korszellem követeli meg. A gyarmati időkben is rengeteget utaztak az emberek, ki saját akaratából, ki kényszerből. A gyarmatbirodalmak mind multikulturálisak voltak. ...Ez divatos kifejezés manapság. Csak erről elfeledkeztünk. Nekünk, magyaroknak nincs tengerünk, eléggé magunkba vagyunk zárva és a történelmünk is azt mutatja: egy befedett fazékban fövünk, önmagunkban.

- Zártabbak a magyarok?

- Szerintem a norvégoknál mindenképpen. Kevésbé nyitottak a világra. Nincs tengerünk, nem hajózunk. Amikor volt tengerünk, akkor sem mi hajózunk. Ez csak egy szöveg: Trianon túlkompenzálása, hogy három tenger mosta az ország határait. A tenger más kultúrákban a világgal való nyitottság jelképe. Kapcsolattartás. Ilyen nekünk sose volt. Eredendően nomád nép vagyunk, erről elfeledkeztünk.

- Nem aktuál és nem politikai értelemben, az Európai Unió véleményed szerint megnyit bennünket?

- Szerintem nagyon fontos a tagságunk, hiszen megnyíltak a kontinens határai, jó dolog egy nagy közösség tagjának lenni. Az viszont negatívum, hogy szétverték a mezőgazdaságunkat - ám politizálni nem szeretnék.

- A díjátadón, a laudációban elhangzott: a könyved hasonlít Az ember tragédiájához.

- Az ember legyőzhetetlenségét említette a méltatásban Szörényi László. Valószínűleg arra gondolt, hogy van valami csodálatos, ősi erő az emberben, és ez megjelenik a regényemben. Ha ez így van, nagyon örülök neki. Erre nem gondoltam írás közben. Az alkotás három és fél éve alatt egy csomó kérdés megfordult a fejemben. Az vezérelt, azért dolgoztam rajta, mert úgy éreztem, hogy ilyen történetet még nem írtak. Azt is szem előtt tartottam, a főhősöm a jég hátán is megél. ...Amit majdnem szó szerint is érthetünk. Szinte mindent el tud fogadni az életben, és túl tud élni. Ez nem egy boldog történet. Nagy megpróbáltatásokon esik át Aimé, egészen addig, amíg meg nem találja a szerelemet.

- Afrikát honnan ismered?

- Éltem Franciaországban diákként. A francia kultúrának szerves része Afrika is. Nem jártam a fekete kontinensen, ezt próbáltam szemérmesen eltitkolni. Nem az a fontos, hogy én személyesen megfordultam-e ott, hanem hogy az olvasó úgy érezze, ott jár, amikor olvassa a könyvet. Persze a regényem írásához nagyon sokat olvastam Afrikáról. Fontos volt számomra, hogy egy ősvilágból indítsam el a főhősömet. Ami nagyon eltérő a mi modern világunkétól. Érdekes, hogy a norvég vidéki világ, ahova csöppen, bizonyos értelemben ugyancsak az. Az ősi alapok nagyon látszódnak a fjordoknál. Elég, ha Ibsen Peer Gynt-jére gondolunk: a fiú egy ősközösségi faluból indul, a legvégére kapitalistává válik. Tehát végigjárja az emberiség fejlődését. A saját gyermekeimen növekedése közben is azt figyelem, hogyan tesznek meg hónapok alatt évmilliós távolságokat. Az emberiség fejlődése ez miniben: a semmiből jönnek a gyerekek, vinnyogó pici állatkákból embernyi emberekké válnak. Ki tudja, mikor készülnek el igazából? Szerencsések azok, akik tényleg felnőttek lehetnek. Szegény József Attila például soha nem vállhatott azzá. Azt mondta: az felnőtt igazán, akinek szívében nincs se anyja, se apja. Csak az autonóm emberek felnőttek szerinte. Ezeket a kérdéseket mind végiggondoltam írás közben.

- Újdonság neked a regény formája? Korábban versekből írtál többet. Miért történt a műfajváltás?

- Habár valóban versekkel kezdtem, 95-ös az első prózakötetem. Utána mindkét műnemmel próbálkoztam, sőt prózaverseket is írtam. A doktori értekezésemet is ennek szenteltem. A határterület érdekel engem, mert a látomásaim szétfeszítették a vers kereteit. Több történetem is volt, amelyek a versbe nem fértek bele. Hiányérzetem támadt, kerestem egy nagyobb formát. Szerettem volna egy nagy, önálló világot is megteremteni. Nagyon csábít, hogy Isten gesztusát megismételhetem: nem csak pár sorban, hanem egy négyszáz oldalas regényben. Megszerettem ezt a formát, rájöttem, hogyan működik.