- A Richter család egy több generációra visszatekintő cirkuszdinasztia. Az ön esetében felmerülhetett-e egyáltalán, hogy más pályát választ?

- Valóban, a családunknak már 1821-ben a Brandenburgi kapu mellett saját, fából épült családi cirkusza volt, ami a berlini levéltárban található dokumentumok szerint ebben az évben leégett. Én 1951-ben születtem, egy évvel azután, hogy minden cirkuszt államosítottak, így a Richter családét is, akiknek az előtt már jól felszerelt utazó cirkusza volt. Édesapám és nagyapám voltak az elsők, akik kiugrottak az állami intézményből és 1954 körül már - hol bujkálva, hol pedig engedéllyel, egy kis mutatványos üzlettel- járták a kis falvakat és tanyákat az előadásukkal. Ebbe a világba születtem bele, így természetes volt számomra, hogy hét éves koromban már édesapám kézegyensúlyozó számában szerepeltem a közönség előtt.

- Milyen volt gyerekként megélni ezt a különleges életformát?

- Ezt az időszakot jól tükrözi az a kis "pecsétes" könyv, amit a mai napig őrzök, és ami az iskolai "vándorutamat" dokumentálja: mivel minden másnap vagy harmadnak más településen léptünk fel a cirkusszal, ezért nem tudtam huzamosabb ideig egy intézményben tanulni. Előfordult, hogy egyik nap az egyik faluban töltöttem el egy napot az iskolapadban, másnap pedig már tíz kilométerrel odébb. Mindig bejelentkeztem az iskolába: mondtam, hogy cirkuszos vagyok, ők bepecsételték a dátumot és a helyszínt, leültem egy padba, és ami aznap rám ragadt, azt elsajátítottam. Cirkusziskolába sosem jártam. Sajnos, a nyolcadik osztályt is gyorsan kellett elvégeznem: márciusban levizsgáztam az egész éves tananyagból, mert a hó végén már indult a vonatszerelvény Jugoszláviába, ahol akkor már állami alkalmazottként turnéztam a cirkusszal.

- Hogyan dől el, hogy ki melyik cirkuszi műfajnak lesz a specialistája?

- Cirkuszi dinasztiák esetében általában a szülőket utánozzák a gyerekek. Én apámhoz hűen kézegyensúlyozással kezdtem, azután pedig úgy tettem egyedivé a műsort, hogy ugyanezt a mutatványt egy fél lábon álló elefánt fején is megcsináltam. Ezt a produkciót a világon a mai napig nem tudják utánozni. Egy világszám felépítéséhez nagyon sok évnyi gyakorlás szükségeltetik. A már megfelelő színvonalú produkciókat fokozatosan fejlesztgetjük, egyre nehezebb elemeket, gyakorlatokat építve be a produkcióba, mígnem egy világszínvonalú attrakció születik. A mi családunk esetében ez egy hat személyes lovas akrobata szám volt, amit Európa majd mind országában, de még az USA-ban és Ázsiában is több helyen bemutattunk.

- A kisebbik fia, ifj. Richter József esetében nem volt egyértelmű, hogy cirkuszos lesz. Hogyan talált vissza mégis ehhez a világhoz?

- Nem akartam, hogy cirkuszos legyen, hiszen amit én és a bátyja (Richter Flórián) a Monte Carlo-i cirkuszfesztiválon szerzett ezüst, illetve aranyéremmel elértünk, annál többet artista pályán szinte lehetetlen elérni. Szerettem volna megkímélni a csalódástól és inkább az élsport felé terelgettem, hogy próbálja meg ott kamatoztatni a Richter család génjeit. Tizenhat éves koráig teniszezett, komoly eredményeket érve el a korosztályában, de egyszer csak lejött a cirkuszhoz és „megfájdult a szíve", abbahagyta a teniszt. Ma már cirkuszigazgató és húsz év óta az első magyar artista, aki arany Pierrot-díjat kapott.

- Idén ünnepli 125. születésnapját a Fővárosi Nagycirkusz. A kezdetekhez képest hogyan változott a cirkusz összképe?

- Wulff Ede 1889-ben építette fel az első állami cirkuszt itt a ligetben, ami később több átépítésen ment keresztül: az 1971-es nagy felújítás utáni óriási gálaműsort nagyrészt a Richter család adta. A műfaj a kezdetek óta sokat modernizálódott. Változott a számok koreográfiájának szerkezete, illetve a technikai újítások beépítésével sokat gazdagodott a látványvilág is: a világítás és a kosztümök, valamint a zene is igazodik a modern ízléshez. Ami viszont kicsit sajnálatos tény, hogy manapság kevesebb az artista, mint régen volt. Azonban ezzel együtt is azt érzékeljük, hogy a közönség részéről Európa-szerte van igény a színvonalas produkciókra. Az pedig külön büszkeség számunkra, hogy Európában a Fővárosi Nagycirkuszban a leghosszabb a szezon: a mi cirkuszunk az egyetlen, ahol tizenegy hónapon keresztül tart nyitva a cirkusz. Két évvel ezelőtt pedig a rangját is felemelték a Fővárosi Nagycirkusznak, amikor nemzeti intézménynek minősítették.

- Mi az oka annak, hogy manapság kevesebb az artista, mint régen?

- Az egyik oka az, hogy régen a cirkuszi pálya azon kevés szakmák közé tartozott, ami lehetővé tette, hogy valaki átlépje az országhatárt és eljusson a nyugati országokba is. Viszont még így is nagyon nehéz volt kijutni külföldre: ahhoz, hogy valaki kiutazzon például Párizsba egy nagyon magas színvonalú produkció is kellett. Tehát a szabadság miatt egyrészt vonzó volt ez a pálya, másrészt csak az élvonalbelieknek adatott meg a külföldre utazás lehetősége, ezért szelektálódott a piac. Ma vízum nélkül is megy ugyanez, ami miatt fenn áll a lehetősége a szakma elhígulásának.

- Milyen különleges programokkal készül a Fővárosi Nagycirkusz a Cirkuszok Éjszakájára?

- A most futó műsorunk (Circus Classicus - a szerk.) lesz látható - benne számos hazai és nemzetközi cirkuszsztárral - valamint a legkiválóbb vendégelőadók produkciói. Érkeznek hozzánk ukrán artisták, komikusok, sőt, rúdtáncosok is. Este 11 órától éjfélig varietéműsor lesz látható az Orfeum Varieté előadásában. Kicsit megpróbálunk nyitni a tágabb értelemben vett szórakoztató műfajok irányába is: így lesznek hazai énekes sztárok, komikus jelenetek színészektől, valamint Maksa-híradó. Az est sztárvendége a magyar származású és mára világhírű Steve Eleki, akinek különlegessége, hogy artistaként nem tudott kiemelkedő pályát befutni, azonban kibontakoztatva komikus vénáját, a világ egyik legnagyobb cirkuszi nevettetőjévé nőtte ki magát. Mindenkit várunk, nagy-nagy szeretettel.