Kevés, és egyre kevesebb az olyan muzsikus, akit a cikk címe minősít - talán nem is igazán passzol a sztárság egy artisztikusnak is minősíthető, improvizatív zenei műfajhoz. De Pat Metheny kétségtelenül az. Továbbá olyan ízig-vérig zenész, aki hallhatóan nagyon élvezi, amit csinál, két-háromnaponta ad egy koncertet, az öröme pedig rendre átragad a hallgatóságára. Az a feltételezés sem lenne teljesen irracionális, ha ez utóbbi jelenségben határoznánk meg a zenélés értelmét... - de ez így talán túlságosan könnyű megfejtés lenne. Pat Methenytől az sem vitatható el, hogy évtizedek óta fontos tényező, szinte megkerülhetetlen viszonyítási pont, ami a modern jazzgitározást illeti; a szakmai tudása evidencia (értsd: mindent tud), a kreativitása pedig sokkal több is annál, mint amit legutóbb, június 30-án, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hallhattunk tőle, illetve a kvartettként is változatlanul hódító Pat Metheny Grouptól.

A sztárságot illetően azzal a zavarba ejtő és tiszteletet parancsoló ténnyel találjuk szemben magunkat, mely szerint létezik olyan jazzmuzsikus, akit a nagynevű kollégák, a kritikusok, vagyis a szakma és a közönség is egyaránt elismer, méghozzá csaknem harminc éven keresztül, töretlenül. És vonatkozik ez a már igen magasan jegyzett, többnyire saját zenét játszó Groupra is, de egy fokkal inkább a főnökre, a hangszeres szólistára, aki a műfaj legszélesebb spektrumát átívelő, sok-sok irányzatban - a habkönnyű smooth jazztől a free-ig, a könnyed latinos lüktetéstől a hard bopig - bárhol otthonosan mozog. Világhíres kollégái között épp úgy van popsztár, ahogy igazi jazzlegenda is; azt hiszem, az ilyen sokoldalú zenészre mondhatjuk, hogy vérprofi.

Mindezek dacára, a margitszigeti koncerten csak töredékében tükröződtek a fent sorolt páratlan erények. Ami persze logikus, ha arra gondolunk, hogy ennyiféle jellemző egy egész életpályán sem fér meg egymás mellett egykönnyen, nem hogy egyetlen koncerten. A program ezúttal a Song Book-nak keresztelt repertoár volt, mely olyan „daloskönyvet" takar, aminek zenedarabjai régebbi lemezekről már ismert, könnyen dúdolható és középtempóban jól „lemozogható" kompozíciókat tartalmazott. A minden szempontból kockázatmentes előadás egy több mint húsz éves kompozícióval, a Rejoicing cíművel, amolyan felütésként indult, és a továbbiakban sem nagyon távolodott el a nyolcvanas-kilencvenes években Metheny által teremtett könnyedebb zenei világtól. Ez csupán azért sajnálatos, mert a zenekar régebbi lemezeiről, de nem kevésbé olyan felvételekről is, amelyeken a gitáros alkalmilag vett részt, szárnyalóan progresszív oldalát is ismerhetjük. Ráadásul a koncert első húsz-harminc percében, a régi témák felidézése mellett indiszponált, jobb esetben rutinos hangszerszólókat hallottunk, melyek legfeljebb arról győzhették meg a közönséget, hogy Pat Metheny valóban nagyon profi, és hangszeres kvalitása igazán megkérdőjelezhetetlen. Mellesleg jegyzem meg, hogy a hangszertudás felismerésének öröme nem föltétlenül azonos a zene szellemi élményének örömével.

Kisvártatva azonban a Group mozdította ki az előadást az addigi kissé álmosító kulisszazenei hangulatból; előbb a basszusgitáros-bőgős Steve Rodby invenciózus szólója, majd egyre gyakrabban a rendkívül muzikális Lyle Mays remek billentyűjátéka által. (Bár akadnak olyan jazzkedvelők is, akik szinte rosszul vannak attól a szintetikus hangfüggönytől, amit akkord-kíséret gyanánt szintetizátorral játszanak a szólista mögé.) Idővel Metheny is magára talált, és mind a négy ismert gitárját használva egyre inkább hozta a tőle joggal elvárható varázslást. Nem csekély mértékben köszönhető ez a nagyon hálás és inspiratív budapesti közönségnek.

A zene a továbbiakban sem lett sokkal cizelláltabb, a könnyed hangvétel bizonyára koncepció volt egy nyári turnén, és alapvetően nem is tükröződött belőle több, mint a világ boldogabbik felének hol felhőtlen, hol romantikusan lírai életérzése. A közönség által érthető módon vágyott, talán irigyelt és csodált világ ez, amit a Pat Metheny Group valóban testközelbe hozott aznap este.

A sztárság kötelez, és Pat Metheny ezúttal is hozta a kötelezőt. A megnyerően rokonszenves, csibészes mosolyú, oroszlánsörényű gitáros az idén, épp az oroszlán havában lesz ötvenhat éves. Életkora lassan arra is predesztinálhatja, hogy jazzsztárból jazzlegendává váljon. Az idő majd eldönti, de a közönsége talán már meg is szavazta neki.