A zenekarból hárman a Vujicsics alapítótagjának, Eredics Kálmánnak vagytok a fiai. Számotokra, második generációs népzenészek számára egyértelmű volt, hogy a tradicionális zenéhez bátrabban hozzá lehet nyúlni?
Ez nem volt egyértelmű. Végigjártuk azokat a tanulási lépcsőfokokat, amit egy népzenésznek kell. Először a mestereinktől elsajátítottuk a délszláv népzenét eredeti formájában. Ezt először táncházban kíséretként, később a Szentendre és környéki szerb közösségben, majd országszerte bálok alkalmával muzsikáltuk, ahol már az éppen aktuális divat is alakította a repertoárunkat. Rájöttünk, hogy ezekkel a hangszerekkel bármilyen zenét el lehet játszani, miközben lassan bővült a hangszerpark is: amikor felmerült, hogy kellene egy szaxofon, akkor mondtuk Dávidnak, hogy „kezdj el szaxofonozni!”. Amikor harmonikára volt szükség, Salamon öcsém harmonikázni kezdett. Tehát jó tíz év eltelt ebben a hagyományos működésben, majd egy természetes folyamatként átalakult a hagyományos repertoár egy kicsit újszerűbb koncertrepertoárrá, amiben a saját zeneiségünk és egyéniségünk is benne van a népzene mellett. De azt gondolom,
ha valaki népzenét használ alapnak, akkor nem úszhatja meg, hogy megtanulja azt pontosan, az eredeti formájában. Ez olyan, mint a nyelv: az anyanyelv egy közös alap, de azzal már tejesen individuálisan formálhatsz mondatokat.
Mit gondolsz, abban, hogy kevésbé vont ellenőrzése alá titeket a táncházközegben jól ismert „folkrendőrség”, szerepet játszik az is, hogy kisebbségi népzenét játszotok?
Szerintem ennek a kulcsa inkább abban van, hogy mi a klasszikus zenei előadói attitűdöket emeljük be a zenénkbe, mivel mindannyian klasszikus zenészként kezdtük - és ez a nem megszokott.
Nem megújítjuk a népzenét, hanem úgy gondoljuk, ma koncertzeneként tud természetes módon tovább élni, hiszen a folklórt színpadon tudod egyéni élménnyé formálni és elmesélni.
Ez az, ami a magyar táncházzenében nehezebb, mert ott létezik egy óriási táncházi közeg, ami miatt sokszor föl sem merül az az igény, hogy ebből ki kéne emelni a népzenét. Mi a Vujicsics iskola és Vujicsis Tihamér szellemiségét visszük tovább, akik szintén a klasszikus zene felől érkeztek. A népzene pedig annak ellenére, hogy évszázados múltja van, mégiscsak egy szóbeli hagyomány – így szabadságánál fogva megengedi az efféle értelmezéseket. Azt vallja az egész zenekar, hogy a koncertzene az útja a népzene megőrzésének és annak, hogy ugyanazok az érzések jelenjenek meg, mint amit megkaphattál a hagyományos közegében. Mert igazából a táncház sem a hagyományos közege, ezt lássuk be.
Az Amsterdam Klezmer Banddel közös anyagotok viszont már más – zeneszerzői és improvizációs – készségeket is megkívánt.
Azt gondolom, hogy egy igazán jó népzenésznek ezekkel a kompetenciákkal – még ha a zeneszerzés túlzás is – rendelkeznie kell. Hogy ha kiraksz elé egy kottát, azt egy adott szabályrendszer szerint, az előadóművészi tehetségéhez mérten megvalósítsa.
Mi akkor mondhatjuk magunkat igazi népzenésznek, ha úgy tudunk zenélni, mint annak idején azok az adatközlők, akik nemcsak a hagyományos zenét játszották, hanem azt is, amit a rádióban hallottak, vagy amit ők maguk találtak ki.
Jó példa erre az egyik legnagyobb mesterünk, Versendi Kovács József mohácsi tamburaprímás, aki bármilyen műfajban tud a hangszerén játszani, mert rendkívüli technikai felkészültsége van. Ő bárhova születik a világban, ezekkel az adottságokkal ugyanilyen fantasztikus és elismert zenésszé válik. Ebből a szempontból már nem választható szét, hogy ki milyen műfajban játszik, hiszen tehetségtől függően mindenki trenírozható arra, hogy akár egy teljesen más zenei műfajt is magas szinten előadjon. Ilyen volt számunkra az Amsterdam Klezmer Banddel közös zenei anyag, ahol mást szerettünk volna, mint amit a Söndörgővel játszunk. Azért is volt nagyon érdekes ez a munka, mert nem kellett azon gondolkoznunk, hogy mi illik bele az eddigi koncertrepertoárba, hanem teljesen szabadon lehetett ötletelni.
Olyan szerves fúzió jött létre, amiben szinte szétválaszthatatlan volt, hogy hol kezdődik a Söndörgő és hol kezdődik az Amsterdam Klezmer Band zenéje.
Igen, abszolút cél volt, hogy ne „közreműködői munka” legyen, ne két külön zenekar álljon a színpadon. Rögtön láttuk, hogy a hangszerelés azt kívánja, hogy bigbanddé alakuljunk. Adott egy jól kihasználható fúvós szekció, ritmusszekció és vannak a két zenekarnak szólistái, akiket teljes mértékig össze lehetett fésülni. Nevezhetjük ezt Szikra Bandnek is, merthogy egy 12 tagú, új zenekar jött létre.
Miben hozott újat ez a közös munka a Söndörgő életében?
Ahogy az az eddigi szavaimból fölsejlik, mi nagyon komolyan vesszük magunkat és a zenét.
Nálunk nem a folkrendőrség jelenti a nyomást, hanem inkább a nagy elődök: a Vujicsics Együttes, Petrovics Emil és még sokan mások, akiknek tovább visszük az örökségét, és amit mi nagy felelősségként élünk meg.
Ezért nekünk eddig nehezen ment, hogy csak úgy elengedjük magunkat. Persze a koncerten ez megtörténik, de a precizitás szintjén nem engedünk a minőségből. Valószínűleg ez az Amsterdam Klezmer Bandes történet is azért jöhetett össze, mert mostanra nőttünk föl ahhoz, hogy azt érezzük, igen, mi ennek meg tudunk felelni, sőt még büszkék is lehetnek ránk ezek az emberek. Az Amsterdam Klezmer Band tagjai pedig eleve nagyon lazák, és ezzel ránk is hatottak: ebben a szabad együttlétben mi is jobban el tudjuk magunkat engedni.
Eredetileg a Csocsek Fesztiválon tartottátok volna a közös koncertet, ami végül elmaradt.
Igen, emiatt majdnem a koncert sem jött össze, de ez egy olyan esemény, amit mindannyian nagyon szerettünk volna. A saját szülővárosunkban zenélni, amit azért is csinálunk, mert itt nőttünk fel hozzá. Ez a legfelemelőbb érzés. Ez hazatérés! Köszönet az Amsterdam Klezmer Bandnek, a Szentendrei Teátrumnak és Nektek, hogy mégis lesz együttlét!