Videósorozatunk hetente két alkalommal, kedden és csütörtökön jelentkezik új részekkel, amelyekben párosával mutatjuk be az idei Kult50 szereplőit.

Nézze meg a legújabb részt itt:

Berecz István – táncos, koreográfus

Ha a néptáncnak ma van arca, akkor Berecz István biztosan az. Beleszületett ebbe a kultúrába. Édesapja, Berecz András énekes, mesemondó révén már kora gyermekkorában ellátogathatott magyarországi és erdélyi faluközösségekbe, találkozhatott énekes és táncos „adatközlőkkel”, magába szívhatta azt a levegőt, ami Bartók Bélát is mélyen megérintette. Ebből kifolyólag hivatalos táncképzés nélkül is – hiszen ő maga jogászként végzett – már nagyon fiatalon autentikusan beszélte a különböző tájegységek táncnyelveit.

Így már akkor is a néptánc egyik legismertebb arca volt, mielőtt megnyerte a Fölszállott a páva első szériáját. Budapesti születése, nyitott személyisége ugyanakkor mintha tolmácsszerepre is predesztinálná őt, amennyiben nagyon jól tud közvetíteni a falu szereplői és a városi emberek között. A Fonó Budai Zeneház művészeti vezetőjeként minőségi programokkal népszerűsíti a népi kultúrát, házigazdaként a humorával pedig pillanatok alatt oldott hangulatot teremt bármilyen táncházban vagy koncerten. 2018-ban főszerepet táncolt a Duna Művészegyüttes Müpában bemutatott, Szerelmünk, Kalotaszeg című előadásában, miközben koreográfusként is fontos munkákat készített. A Sztalker Csoport Kinek az ég alatt már senkije sincsen vagy a Míg fekszem kiterítve című előadásainak, valamint a Vígszínház Bíborsziget című darabjának szerves részét képezték azok a néptáncalapú koreográfiák, amelyek nemcsak a darabok szavakon túli dimenzióját töltötték meg rendkívüli feszültséggel, de bizonyították, hogy színházi közegben, kiemelve a népzenei környezetből is organikusan működhet ez a mozgásforma.

Szőke Szabolcs – zenész

Három dallam- és tizenegy rezgőhúr. Van némi jó értelemben vett fanatizmus abban, ha valaki negyven évet tölt azzal, hogy kihozza ebből a legtöbbet. Szőke Szabolcs, a gadulka mestere ilyen. Az első, Szőke Szabolccsal kapcsolatos – szinte gyerekkori – emlékem mélyen belém égett. Egy fesztiválon esőhelyszínként szocreál iskolai tornateremben tartották meg koncertjüket Ektar nevű formációjával. Más előadók talán méltatlankodtak volna, hogy a visszhangos, rideg terem alkalmatlan egy ilyen intim koncert számára, ők azonban játszottak, én pedig úgy éreztem, megnyílik a föld és az ég – ha lehet ilyet mondani, spirituális élményben volt részem. Szőke Szabolcs azok közé tartozik, akik ízig-vérig művészek. Őket arról lehet megismerni, hogy bármilyen műfajhoz is nyúlnak, utánozhatatlant alkotnak. Előbb klasszikus hegedűsnek, majd képzőművésznek készült, miközben rátalált a színházra, ahonnan visszakanyarodott a zenéhez. A hegedűs pályát részben azért hagyta el, mert szintén zenész apját – aki nagy reményeket táplált fia klasszikus zenei pályája iránt – korán elvesztette. A gadulka hangszíne és kifejezőereje viszont első hallásra rabul ejtette. A képzőművészetből díszlet- és bábtervezés lett az általa alapított Hólyagcirkusz Társulatban, ahol a zene teátrális szerepe is elkezdte foglalkoztatni, kísérleti hangszerekkel hozott létre performatív előadásokat.

a Tin Tin Quartetben, az Ektar Szőke Quartetben vagy legutóbbi formációjában, a Trio Squeliniben is a jazz, a Balkán, India és Nyugat-Afrika unióját teremti meg zenésztársaival. Bár ez csak egyetlen momentum az ő gazdag pályájából, amiért 2018-ban mégis a legjobbak között emlegetjük, az a Müpában adott Dialógus koncertje, ahol az elmúlt 30-40 év alkotótársaival elegyedett felejthetetlen párbeszédbe.