- Egy zenész pályája alakulása szempontjából általában meghatározó, hogy milyen zenei közeg veszi körül gyerekkorában. Te milyen zenei hatásokra emlékszel a szülőfaludból?

- Amire én emlékszem, az a Kishegyes nevű falu. Oda jártam óvodába és elemi iskolába. Végül is elég meghatározó az a korszak: amit élőben lehetett hallgatni ott, az nagyon sok falusi zenész volt. Azért is kezdtem el citerázni, mert azzal találkoztam először. De közben meg anyám és apám is gyűjtötték annak idején fekete lemezeken a különböző klasszikus zenei felvételeket és a népzenét is. Úgyhogy a másik impulzus az volt, hogy nagyon sok ilyen fekete lemezt hallgattam.

- A Szimfonik koncerten most klasszikus zenei környezetbe kerül a zenéd. A klasszikus zeneszerzők és zenészek közül ki inspirál téged?

- Nagyon sokan. Amikor eltanácsoltak az iskolától, akkor kaptam egy könyvet, Yehudi Menuhin Életreceptek című írását. Nagyon sok mindent lehet tanulni belőle, kezdve olyan témákkal, hogy miknek kell benne lenni egy hegedűtokban, egészen a zenéhez való hozzáállásig mindenről. De hát főleg a zenén keresztül tanul az ember. Ha valaki autodidakta, akkor biztos, hogy mindenhonnan próbál ellesni valamit. Nem lopni, hanem tulajdonképpen megpróbál mindent magába szívni, aztán átdolgozni.

- Te mennyi ideig tanultál zenét intézményes keretek között?

- Befejeztem az alapfokú zeneiskolát. Aztán jártam elméleti szakra egy évet középiskolában. Ott befejeztem az elsőt talán, de már nem is emlékszem...

- A sajtótájékoztatón azt mondtad, hogy a téged ért különleges élmények közül talán az egyik legszemélyesebb, hogy most megvalósul ez a szimfonikus zenekari feldolgozás. Miért?

- Nagyon sok szimfonikus zenét hallgattam gyerekkoromban, meg még most is. Emlékszem, hogy birkákat őriztem tanyán, és közben fülhallgatóval hallgattam Dvořak-ot. Már akkor is azon morfondíroztam, hogy hogyan lehet ebbe a világba belekerülni. Most nem birkákat őrzök, hanem mondjuk hegedűvel állok középen, de a képzeletemben néha ugyanúgy eltűnik a zenekar. Akkor megint olyan, mintha a fülemben lenne a walkman, és abba a világba kerülnék bele.

- Nálad mindig hangsúlyos a zene és a természet kapcsolata. Mi köze van a kettőnek egymáshoz?

- Számomra talán ennek a kettőnek a legszorosabb a kapcsolata. Nagy dolognak számít a mai világban, ha ki tudja az ember engedni az agyát, ahogy a szerb mondja: „amikor rétnek engedi az ember az agyát". Úgyhogy én is ebben vagyok benne.

- Mennyire volt tudatos, hogy egy teljesen egyéni zenei utat építs fel magadnak? Vagy csak a véletleneknek köszönhetően alakult így?

- Nem nagyon volt más választásom. Én próbáltam még klasszikus zenei vonalon továbbtanulni mesterkurzusokon, de valamiért nem volt az igazi. A másik ok pedig, hogy amikor kikerültem az iskolából, én már nótákat szereztem. Úgyhogy egyértelmű volt, hogy akkor koncerten valószínűleg a saját zenémet fogom játszani. Párszor fölvetődik, hogy játsszak Bartókot, de ez egyáltalán nem tudatos irány részemről.

- Ott Rezsővel dolgoztok most együtt a szimfonikus feldolgozásnál. Mennyire adtál neki szabad kezet az átirat elkészítésénél, illetve mennyire szóltál bele?

- Ő egy elég tapasztalt ember a korához képest, csinált már ilyen dolgokat. Egyszer találkoztam vele - akkor még nem volt szó lemezről, csak egy-két nótáról - és már akkor egyértelműen bebizonyosodott, hogy hasonló a gondolkodásunk. Azoknál a számoknál, amelyeknél én is szimfonikus hangzást képzeltem el, azokra ő is magától ráérzett, és tudta, hogyan lehet a feldolgozást magas színvonalon megvalósítani.

- Idén ünnepled a negyvenedik születésnapodat. Viszonylag hamar megvalósult az egyik nagy álmod. Mi lesz ezután?

- Most elkészül ez a lemez, remélem, hogy minél több embernek tetszeni fog, és remélem, hogy minél többször fogjuk játszani. Ha megunjuk, csinálunk másikat. Meghívásokból nincs hiány, rettenetes mennyiségű koncert gyűlt már össze a kis zenekarral és a duóval, de ezt a szimfonikus anyagot az ember azért egy-két nagy helyen szeretné eljátszani.