João Camarero az egyik legismertebb, számos díjjal elismert gitáros és zeneszerző Brazíliában. Rengeteg híres brazil muzsikussal játszott már együtt, többek között Ney Matogrossóval, Dori Caymmival, Paulinho da Violával, Maria Bethâniával, Francis Hime-mal és Caetano Velosóval. Az előadóművész most először járt Magyarországon, a JazzFest Budapest meghívására érkezett a magyar fővárosba.
Először zongorázni tanultál, később váltottál gitárra. Miért?
Sőt, annyira radikális voltam, hogy a gitár előtt még dobolni is elkezdtem.
Örülhettek neki a szüleid! Hogyan jött képbe a dobolás?
Zongoráztam, és arról álmodtam, hogy a bátyám rockgarázs zenekarában játszom. Azt mondta nekem, ha dobolsz, akkor esetleg csatlakozhatsz hozzánk. Meg is tanultam, de soha nem kerültem az együttesébe, mert a barátja már ott játszott. De nem baj. Csináltam egy saját zenekart.
Mi indított el a gitár felé?
Elkezdtem olvasni Vinicius de Moraes költő írásait, aki dalszerzőként is nagyon fontos alakja volt a brazil kultúrának. Kapcsolatban állt a könnyűzenével és zeneszerzőkkel is.
Dalszövegeket is írt?
Igen. Ő hozott közel a zenéhez.
Mi vonzott a munkáiban?
Az a világ, a környezet, amit maga körül alkotott. Ahogyan és amiről beszélt. Diplomata volt. Egy ideig Los Angelesben élt, ahol Orson Welles-szel és Frank Sinatrával barátkozott. Óriási kapcsolati hálója volt szerte a világon. Nagyon büszke volt a brazil kultúrára, amelynek egyik fontos alkotója volt, és azt hiszem, ez is vonzott benne. Egyszer Baden Powellról beszélt (legendás hírű brazil jazzgitáros volt – a szerk.), és eszembe jutott, hogy a nagybátyámnak van tőle lemeze. Elmentem hozzá, és felraktam az albumot, aminek az volt a címe, Solitude on Guitar.
Az első szám szinte arcon csapott, olyan gyönyörű volt.
Aztán belevetettem magam a gitármuzsikába. Hamar megismertem Cartolát, aki az egyik legfontosabb brazil szambaszerző, két történelmi jelentőségű albumot készített. Cartola albumain Dino 7 Cordas is játszott, ő volt Brazíliában a héthúros gitár megteremtője. Én is azzal kezdtem. Dino nem volt szólista, mindig együtt játszott valakikkel és én is ezt csináltam sok éven át. Soha nem gondoltam rá, hogy egyszer majd szólista leszek.
João Camarero (Fotó/Forrás: Marina Sapienza)
Mi változott meg benned?
Találkoztam a mesteremmel, João Lyrával.
És ő javasolta, hogy legyél szólista.
Igen. Azt tanácsolta, hogy szakmailag jobban járok, ha szólista leszek. Azt mondta, ő már öreg, és sajnálja, hogy az egész életét azzal töltötte, hogy az összes nagy előadóval felvételt készített, és csak most kezdte el felvenni a saját anyagát. Azt javasolta, ne csináljam ugyanazt, amit ő. Gondoskodó tanítást kaptam tőle,
megmutatta, hogy megvan bennem a lehetőség, és hogy ne csak azt keressem, amit szeretek csinálni, hanem azt is, ami jobb életet ad nekem.
Hány éves voltál akkor?
Huszonkettő.
Brazíliában kétféle gitáriskola van, az északkeleti és a déli. Rio de Janeiro meg egyfajta olvasztótégely. Te melyiket tanultad?
Azt a gitártípust, amin João Lyra darabjait játszom, úgy hívják, violão brasileiro, vagyis brazil gitár, ami északkeletről származik. Mivel korábban Rio volt a brazil főváros, mindenki odasereglett rádiózni, stúdiófelvételeket készíteni, így a város valóban olvasztótégelyévé vált a különböző kultúráknak. Délen pedig egy egészen más típusú gitár van.
Spanyol.
Igen és ez nagyon különböző, nem is keveredik a másikkal. Manapság ez még inkább igaz, különösen Yamandu Costa miatt, aki egy délről származó, híres gitáros. Rám inkább az északkeleti rész stílusa jellemző.
João Camarero (Fotó/Forrás: Marina Sapienza)
Szerencsés vagy, hogy volt mestered is! Nem mindenkinek adatik meg.
Két igazán fontos mester volt az életemben.
Ki volt a másik?
Sérgio Abreu klasszikus gitáros. Egy Duo Abreo nevű csapatban zenélt együtt az öccsével. A 60-as évek végén és a 70-es években a klasszikus zenei világ csúcsán voltak, mindenhol felléptek. Ugyanaz volt a menedzserük, mint Horowitznak és Jacqueline du Prének. Nagy sikerük volt, aztán abbahagyták. Sérgio öccse akart felhagyni a koncertezéssel, de Sérgio még folytatta. Néhány évig duózott Yehudi Menuhinnal, majd gitárok építésének szentelte magát. Tavaly halt meg, zseniális zenész volt. Rio de Janeiróban élt, ahol én is eltöltöttem tíz évet. Olyan volt, mint egy varázsló. A világ minden tájáról érkeztek hozzá, hogy beszéljenek vele. Az az idő, amit vele tölthettem, különleges volt.
Sok mindent megváltoztatott, nemcsak a gitározásomban, hanem abban is, ahogyan a zenét látom.
Rendkívül intelligens volt, bármilyen problémát gyorsan megoldott, és számos dolgot tanított nekem a technikáról.
Ennyi fantasztikus zenész és zenei hatás között hogyan tudtad megtalálni a saját hangodat?
Nagyon elmerültem abban, amiben hittem. Azokban a zenékben, amiket szerettem. Amikor elkezdtem játszani, fiatal voltam. Olyan akartam lenni, mint a példaképeim, ezért másoltam őket. Ahogy telt az idő, elkezdtem másfajta dolgokat csinálni, és újabb emberekkel találkoztam.
És jön egy pillanat, amikor azt hallod, hogy ez most már én vagyok?
Igen. Hallom, hogy ő meg ő meg ő még ott van, de van ott még valami, ami már az enyém. Sok fiatalt látok, akik elkezdenek játszani, és már az első héten a saját hangjukat akarják, és emiatt aggódnak. Engem ez nem nyugtalanított, mert szerintem a saját hangot az idő hozza meg. Mindig nyitott vagyok a különböző hatásokra, leginkább zongoristákat és zenekarokat hallgatok. Szeretem az építészetet, jó múzeumokba járni és beszélgetni az újságíró barátaimmal, akik művészetről vagy politikáról írnak. Azt hiszem, ha az embernek antennája van a világra, az a zenéjéhez is hozzáadódik. Nelson Freire brazil zongorista, amikor egy interjúban megkérdezték tőle, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akik napi 10-12 órát tanulnak, azt felelte, hogy ez tényleg lenyűgöző. De a lényeg nem a gyakorlóteremben van, hanem a szobán kívülről jön, és nagyon igaza volt. Nem azt mondom, hogy nem szabad gyakorolni, de ennél többről van szó. Én nagyon szeretek enni, meginni egy jó kávét vagy beszélgetni az emberekkel. És ez valahogy hatással van a zenémre is, mert
azt játszod, ami vagy, amit mondani akarsz.
Milyen a kapcsolat közted és a gitárod között?
Talán olyan, mint a szerelem és a gyűlölet. Több a szeretet, és kevesebb a gyűlölet. Amikor sokáig nem látjuk egymást, a gitárom gyűlöl engem. Ez egy nagyon tiszteletteljes és intim kapcsolat, de megterhelő is tud lenni. Amikor befejezek egy koncertet, az olyan, mintha lefutottam volna egy maratont. Fellépés után szeretek kimozdulni, és együtt lenni a barátaimmal.
João Camarero (Fotó/Forrás: Marina Sapienza)
Hogyan építetted föl a szólókarrieredet?
Először elkezdtem egy szólótechnikát tanulni João Lyrával. Aztán elmentem tanulni Vicente Paschoalhoz, aki megváltoztatta a gitárhoz való viszonyomat. Volt egy barátom, akivel mindig együtt gitároztunk. Egyszer néhány hónapig nem találkoztunk, majd amikor újra együtt játszottunk, nagyon hangos, tiszta és gyönyörű volt a gitárhangja. Rákérdeztem, mi történt, ő meg elmesélte, hogy elkezdett tanulni ezzel a sráccal.
Odamentem az ajtajához, köszöntem neki, és azt kérdeztem, mi a varázslat?
Mi volt az?
Azon kívül, hogy nagyszerű tanár, csak rád néz, és tudja, mire van szükséged. Megtanított néhány nagyon alapvető technikát. Csak játszunk, majd azt kérdezi, miért nem próbálod ezt egy kicsit jobbra csinálni, és megigazítja a kezemet. Ő is a fantasztikus Sérgio Abreu tanítványa, neki köszönhetően kezdtem el másképp gondolkodni és közelíteni a technikához. Kevesebb erőfeszítéssel, több hanggal. Olyan, mintha úgy kondicionálnád magad, mint egy olimpiai sportoló.
Egy milliméterrel nyúlsz csak arrébb a hangszeren, de az meghozza a különbséget.
Ez szólistaként és zenekari zenészként is fontos volt nekem, mert a dolgok együtt fejlődnek. De visszatérve a kérdésedre, az első dolog, amit tettem, hogy elkezdtem nála tanulni. Aztán láttam, hogy néhány idősebb gitáros, akik a referenciáim voltak, folyton csak halogatták az albumuk felvételének pillanatát, mert úgy gondolták, sosem lesznek elég jók hozzá. És azt mondtam, én nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát. Tudom, hogy még nem vagyok elég jó, de nem bánom. Szóval felvettem az albumom, és gyakoroltam a repertoárt.
Saját dalokat is játszottál rajta?
Egy dal saját szerzemény volt, a többi másoké. Később elmentem Japánba fellépni João Lyrával. Volt egy duónk, aztán szépen beindultak a dolgok. Eljöttem Európába, kisebb helyeken játszottam. Egyre többet, egyre nagyobb és fontosabb emberekkel.
João Camarero (Fotó/Forrás: Marina Sapienza)
Mint például a brazil zene királynőjének nevezett Maria Bethâniával?
Igen. Meghívott, hogy vegyek fel egy számot az albumára. Így kezdődött a mi együttműködésünk.
Ez mikor volt?
2020-ban, a Covid járvány tetőfokán. Nagyon furcsa volt a felvétel, mert két, egymástól különzárt helyiségben voltunk, és csak néztük egymást az üvegen át.
Utána jött a nem kevésbé elismert Caetano Veloso.
Igen, vele Bethânia után találkoztam, de ott van még Paulinho da Viola, aki nagyon fontos ember Brazíliában.
Mind fantasztikus, legendás muzsikusok. Korábban készítettem egy interjút az amerikai jazzénekesnővel, Stacey Kenttel, aki a brazil jazz nagy szerelmese. Ő mondta, hogy a szambában benne van a lehetőség, hogy a szomorúság véget ér egyszer. Egyetértesz vele?
Igen, mert
a szamba olyan, mint egy utópia.
Mint egy nagyon mély konfliktus. Van egy szomorú dallam, miközben a dal szövege örömteli, vagy boldog a dallam, ám nagyon szomorú a szövege.
Önmagában ellentétes, ami izgalmas dinamikát ad neki.
Igen, és Brazília nagyjából pont ilyen. Van egy nagyszerű tanár Brazíliában, Roberto Schwarz, aki írt egy nagy esszét a brazilokról, és azokról a konfliktusokról, amik a brazil lét szégyene és a brazil lét büszkesége között feszülnek. Azt a metaforát használja, hogy olyan ez, mint az a fickó, aki a nyári iskola előtt szambázik. Ha a derekától lefele, a lábát nézed, a szamba olyan, mint egy őrült, összetett tánc. Deréktól felfelé pedig olyan, mintha a test nem is mozogna. Ez egy valódi portré erről az érzésről.
Milyen brazil zenésznek lenni külföldön?
Nagyszerű. Brazíliában a kultúra és a művészetek csak másodlagos dolgoknak számítanak. De ha külföldre megyünk, egészen másként kezelnek minket. Nálunk is vannak sztárok, de sok olyan nagyszerű művészünk van, akik nagyon kicsik Brazíliában, ám ha elmennek Európába, az Egyesült Államokba, Japánba vagy Ázsiába, nagy közönségük és presztízsük van.
Milyen gyakran állsz színpadon Brazíliában, és mennyit dolgozol külföldön?
Általában többet játszom Brazíliában, de jövőre szeretnék változtatni rajta, és egyre több nemzetközi projektben részt venni.
Hogyan jellemeznéd a saját stílusodat?
Egyszer Bécsben megkérdezték tőlem, crossovernek tartom-e azt, amit csinálok, és azt mondtam, hogy nem, de nem tudtam megfogalmazni, miért nem. Most már tudom. Amikor crossovert csinálsz, például kapsz egy Bach-darabot, és úgy játszod, mintha jazz volna, az crossover. Ilyenkor két dolgot keversz. De a brazil gitárnak már a keletkezése is ilyen volt. Jöttek ezek a srácok északkeletről, akik alig tudták leírni a saját nevüket, de csodálatos zenét csináltak. Néhányan közülük megtanultak kottát olvasni, és klasszikus módszerekkel kezdtek el tanítani. Ez nem crossover, mert nem olyan, mintha különböző összetevőket kevernénk. Hiszen az egész már eleve kevert volt.
Most először jársz Magyarországon, mert felkértek, hogy a JazzFest Budapesten játssz együtt egy magyar gitárossal, Stummer Mártonnal, aki sok brazil zenét játszik. Gondolom, korábban felvettétek már a kapcsolatot e-mailben, egyeztettek a dalokról, s koncert előtt próbáltok is. Mire számítasz a holnapi közös koncerten?
Márton csodálatos gitáros. Nem ismertem őt, de láttam zenélni a YouTube-on. Külön-külön és együtt is muzsikálunk majd. A lehető legjobb élményt várom.
João Camarero és Stummer Márton a JazzFest Budapest koncertjén a Premier Kultcaféban (Fotó/Forrás: JazzFest Budapest)
Született brazil zenész vagy. Ha más nemzetiségű játszik brazil muzsikát, az valahogy mégsem ugyanaz. Hogyan tudnád leírni a különbséget azon túl, hogy ezt nyilván érezni kell?
Szerintem
ez egy akcentus, olyan, mint amikor beszélsz.
Biztos vagyok benne, hogy itt, Magyarországon is vannak különböző régiók, más és más akcentusokkal. São Paulótól Rio de Janeiróig is nagy különbségek vannak, nemcsak a beszédben, hanem hangszeres játékban is. Mindenkinek megvan a maga játékmódja.
Meddig szeretnél eljutni a muzsikálásban, mi az álmodott cél?
Kommunikálni az emberekkel, és kapcsolódni valami olyasmihez, ami magas szintű érzelmeket vált ki belőlük. Mint amikor először hallottam játszani Badem Powellt. Olyat elérni a játékommal, amikor valami történik. Hogy mi az? Nem igazán tudod a nevén nevezni, de mégis: ez a legnagyobb ambícióm.
Biztosan voltak már hasonlóan fontos pillanataid a színpadon.
Igen, de ez olyasmi, amit állandóan üldözöl, mint kutya a kolbászt. Szeretnék megélni a játékomból, de a művészi ambícióm az, hogy le tudjak ülni játszani, és összekapcsolódni a hallgatósággal.
Hogy odalenn, a nézőtéren történjen valami fontos. Volt idő, amikor inkább virtuózan játszottál, hogy lenyűgözd az embereket, majd később lecsöndesedett a játékod?
Azt hiszem, öregnek születtem.
Én inkább erre a csöndre törekszem.
João Camarero a JazzFest Budapest koncertjén a Premier Kultcaféban (Fotó/Forrás: JazzFest Budapest)
De volt, hogy szeretted „füstöltetni” a gitárt?
Persze, mindenki szereti. Jót tesz az egónak, és mindenki ájuldozik tőle. De nekem ez nem elég, mert ennél többet akarok nyújtani. Találhatsz mást is, mint azt az örömöt, amikor azt látod, hogy valaki valami nagyon nehéz dolgot csinál a színpadon. Ez nem olyan, mint egy cirkuszi attrakció.
Mit jelent a csönd a zenében?
Szerintem
a csönd a zene végső uralma. Ha uralod a csöndet, akkor a tiéd lehet.
Nagyon szeretem Horowitz zongorajátékát. Úgy gondolom, a nagy előadók képesek uralni a csendet. Ez teszi őket igazán különlegessé. Ami abban az értelemben ellentéte a kirobbanó virtuozitásnak, hogy ha hallod Segoviát játszani gitáron, ott egy hosszú frázis, amely a csúcspontra épül, és amikor eléri azt, a gitáros levegőt vesz, és hirtelen nagyon halkan kezd el játszani. Ez valami, amit felépít, és amikor eléri azt a hangot, nem játssza el, vagy csak nagyon halkan, és ez őrületesen erős hatású. Az érettség legmagasabb szintje, és ennek köze van a csendhez.
Zongoristaként kezdted, és gyakran vissza is térsz a zongorához. Később még folytattad a zongoratanulást?
Nem, nem is tudnék már zongorán játszani, és igazad van, a legfőbb referenciám nem a gitárosok, hanem a zongoristák. Kicsit még visszatérve a csöndre, mert ez most elgondolkodtatott,
a gitárban annyi szín és kifejezés van, hogy az egész világot hallhatod rajta.
És ha jó kapcsolatod van a csenddel, az varázslatos. Mint amikor játszol valamit, és eszedbe jut egy mély lélegzetvétel. A csönd egy kicsit tovább tart, és az olyan, mintha a közönség a lábujjaid hegyénél volna. Érezni lehet őket. Mintha rád omlana a világ. És ha ezt néhány másodpercig tartani tudod, az varázslatos. Igazán lenyűgöző a csönd ereje. Kicsit eltértem a zongorázástól.
A zongorázást azért hoztam be, mert arra gondoltam, talán el akarsz érni valamit, amit a zongora tud, de te mégis gitáron akarod megcsinálni.
Ez érdekes gondolat, talán így is van. Azt hiszem, a gitárt egy járműnek tekintem, nem a végkifejletnek. Egyfajta eszköznek, amit arra használok, hogy elmenjek valahova, de ez nem maga a hely.
És mi az a hely, ahova el szeretnél jutni?
Nem tudom. Talán maga a csönd…?
Fejléckép: João Camarero (fotó: Marina Sapienza)
hírlevél
