A hatvanas évek végére a jazz kulturális és társadalmi környezete annyira megváltozott, hogy a műfaj tulajdonképpen légüres térbe került, legalábbis ami a mainstream ágát illeti. A free jazzben ekkorra markánsan kezdett kirajzolódni egy olyan áramlat, amely más, jellemzően keleti hatásokat engedett be, a fősodorbeli jazz számára viszont a körülmények egy olyan radikális változást készítettek elő, amely ismét új megvilágításba helyezte a műfajt, egyben kijelölte a következő évtizedek szerteágazó változásainak az eredőjét.

Miles Davis: Bitches Brew című albumának borítója (Fotó/Forrás: Columbia Records)

Kialakulása idején a fúziós jazzt a kritikusok egy része szélsőségesen ignorálta, mások - szokás szerint - a jazz halálát látták benne, az utókor számára viszont sokkal inkább végzetes szükségszerűségnek látszik, ami épp annyira radikális, amennyire a létrejötténél bábáskodó kulturális környezet is az volt. A rock zene az Egyesült Államokban Második Világháború idején és közvetlenül utána született nemzedék számára egyszerre volt a szabadságba menekülés vietnám elől, egyben egy olyan identitásképző erő, amely ennyire erőteljes formában gyakorlatilag nem létezett korábban, és amely egyébként alkalmas volt arra is, hogy a fiatalok lázadását többé-kevésbé becsatornázza. A lázadás indikátora egyben annak esetleges eszkalálódását is képes volt megállítani. A zeneipar számára a fiatalok tulajdonképpen nem léteztek a rock zene létrejöttéig, ekkor azonban megjelent egy folytonosan újratermelődő réteg, amelyben óriási vásárlói potenciál rejlett, ez pedig a teljes zenei világot valamilyen reakcióra késztette.

A rock zene valójában nem elszívta a levegőt és a hallgatókat a jazz elől, inkább megteremtett egy olyan közeget, amiben a jazz muszáj volt, hogy helyet találjon magának, különben megrekedt volna az undergroundban.

A jazz ekkorra mintha túljutott volna önmagán, a rock zenére adott reakciója pedig utólag nézve egyfajta deklarálása is annak, hogy a műfaj felismerte, csak a korral együtt haladva képes érvényes, egyáltalán életképes maradni. A fúziós jazzt szimpla jazz-rockként elkönyvelni viszont nem csak felületes, de téves is, a jazz hatása a rock zenére ugyanis sokkal mélyrehatóbb, mint fordítva. A rock, de sokkal inkább a társadalomban, a kultúrában és zeneiparban bekövetkező lavinaszerű változások tulajdonképpen felszabadították a jazzt, amely ráadásul sokat profitált a technológia fejlődéséből is, az eredeti hangszerparkja pedig néhány év alatt lecserélődött.

Miles Davis 1985 körül New Yorkban (Fotó/Forrás: L. Busacca / Getty Images Hungary)

Miles Davis említése ebben a sorozatban szinte közhelyszámba megy, a fúziós jazzel kapcsolatban viszont nem megkerülhető, azt ugyanis ő teremtette meg.

Az első nyilvánvaló jelek már az 1968-ban megjelent Miles in The Sky albumon megmutatkoztak, ahol a nyitó dalban (Stuff) Herbie Hancock először játszott elektromos zongorán. Az első jelek azonban ennél is korábbra datálhatók: a Circle in The Round című közel fél órás dalt még 1967-ben vették fel, de csak 1979-ben került napvilágra. Hancock ebben cselesztán játszik az eredeti kvintett pedig kiegészült Joe Beck gitárossal.

Az 1969-ben megjelent In A Silent Way már szinte beláthatatlan távolságra került a jazztől, az 1970-ben kijött Bitches Brew (a cím állítólag egy cukrászda étlapjáról származik) pedig szinte mindentől, ami akkoriban és azt megelőzően a zenében történt. Az új zenei irány létrejöttében nagyon fontos a producer, Teo Macero szerepe is, aki az időnként csak néhány taktusból álló, látszólag összefüggéstelen részleteket egységgé szervezte, és létrehozott egy egészen különleges hangképet, amelyre később olyan géniuszok is alapvető inspirációként hivatkoztak, mint Brian Eno, vagy Sting. Az album jelentőségét a legnyilvánvalóbban viszont az mutatja, hogy a korszak meghatározó fúziós zenekarait - mint a Weather Report, a Mahavishnu Orchestra, a Return to Forever, vagy a Headhunters - olyan zenészek alapították, akik egytől egyig játszottak az albumon.

előbb a Fender Rhodes elektromos zongora, majd a különböző billentyűs hangszerek széles spektruma jelentették azonban a jazz hangszerparkjának valódi újdonságát. Amellett, hogy a jazz ritmikája helyenként megváltozott, bizonyos elemeket átvett a rock zenétől, a legfontosabb változást a billentyűs hangszerek és a gitár dominanciája jelentette. A free irányába hajló motívumok megjelentek ugyan, de ez éppígy igaz a jazz korábbi korszakaira jellemző mozaikokra is, az elektromos hangszerek azonban teljesen másfajta játékmódot kívántak, mint a hagyományos értelemben vett jazz instrumentumok. A megszólalásuk manipulálhatósága okán teljesen másfajta – a kort hitelesen lefestő – hangulatok megszólaltatására voltak képesek. A basszus a jazzben hagyományosnak tekinthető walking bass helyett vampet játszott, ennek gyökerei viszont nem a rockban, hanem a funkban keresendők.

A rock zene jazzre való hatását a maga idejében is hajlamosak voltak egyesek túlzottan hangsúlyozni. A jazzre sokkal inkább a rock által megtermékenyített kulturális környezet volt hatással, a rock zene a maga szabad attitűdjének egy részét azonban éppen a jazztől vette át. A jazz viszont már a hatvanas években megjelent a rock zenében, egyetlen és gyönyörűen nyilvánvaló példaként talán Doors nemrég ötven éves legnagyobb slágerét, a Light My Fire-t érdemes megemlíteni, ahol Ray Manzarek szólójából végig tisztán kihallhatóak a Coltrane mellett játszó zongorista, McCoy Tyner kvart-felrakásai.

A nagy kísérletezők közül Frank Zappát szokás felhozni, az ő zenéjének szinte obszcén gazdagsága mindazonáltal teljes más, mint a jazz esetében. A falrengető jazz-rocknak is nevezett Hot Rats jazz helyett inkább csak Jean-Luc Pontyt (Mahavishnu Orchestra, Return to Forever stb.) tartalmazott, őt is legfeljebb nyomokban. Zappa ugyan hajlamos volt a rá jellemző cinizmussal nyilatkozni a jazzről, a műfajra tett zenei utalásai azonban inkább kedvesek, mint pikírtek, bár nagyon kevés helyen fedezhetők csak fel az életműben.

Jimi Hendrix 1970-ben (Fotó/Forrás: Evening Standard / Getty Images Hungary)

Ha mégis meg kéne nevezni egy rock zenészt, aki nem csak hatással volt a fúziós jazz kialakulására, de többé-kevésbé aktívan is bábáskodott a létrejötténél, akkor Jimi Hendrix lenne az.

Ő nem csak a gitárt helyezte egy kvázi-galaktikus kontextusba, de 1968 tájékán rendszeresen összejárt Miles Davisszel, aki nem csak a Fire basszustémáját használta fel, de megértett és magáévá tett valamit Hendrix hozzáállásából is, aminek a nyoma ott van a Bitches Brew-n. Kettejük közös lemeze azonban Davis szokásos kivagyiságai („Ötvenezret kérek érte”) miatt nem jöhetett létre.

A jazz kis híján levált a társadalmi támasztékáról és csak önmaga radikális átszabásán keresztül tudott kurrens és releváns lenni, ehhez pedig a hatvanas évek szabad levegője és az ebből támadó rock zene segítette hozzá, ez a kapcsolat azonban egyetlenegy pillanatig sem volt egyoldalú. Annyiban a műfaj valóban elvált a saját gyökereitől, hogy ettől fogva nem lehetett pusztán faji skatulyák közé szorítani, ezáltal pedig műfaj elnevezése is elveszítette sarkosságát, puszta jelzővé vált.

A sorozat következő része a stílusbeli demarkációs vonalak összekuszálódásából profitáló zenekarokat és a korszak korábban nem tapasztalhatóan széttartó gazdagságát mutatja majd be.