Goór Gábor: Hát ez valami fantasztikus volt, Chick tényleg egy géniusz... Szinte el sem hiszem, hogy mindazt amit láttunk és hallottunk, 78 évesen "követte el". Bejött, bemutatta a zenekart és az új album első dalával, az Antidote-tal indított, beadva a közönségnek az első ellenanyagot az unalmas hétköznapok ellen.

Szász Emese: Corea azt nyilatkozta egyszer, hogy számára a kubai tánczene volt az ellenszer „a komolyabb, heves jazz utáni kiégettségére”. Az pedig a koncert első taktusaiból is nyilvánvalóvá vált, hogy 78 évesen nem akar már bizonygatni semmit, csak ünnepelni. A turnét beharangozó interjúban mondta is, hogy a barátaival közös örömzenéléseket szerette volna megörökíteni – milyen szerencsés, hogy a barátai hozzá hasonlóan világklasszis muzsikusok! Ráadásul úgy válogatta társait, hogy

Így amikor belekezdtek az Antidote fúvós uniszónójába, a közönség kénytelen volt azonnal megadni magát ennek a súlyos dallam- és ritmustámadásnak, és az intellektus egy időre pihenni tért.

GG: Már itt megcsillogtatta mindenki tudásának legjavát, az eredetileg alig kilencperces opuszt közel húsz percben adták elő – megannyi improvizatív játékkal. Jorge Pardo szaxofonszólóját nem lehet nem kiemelni, akkorát fújt, hogy a szám is tátva maradt. S a dal végén jött a lényeg, hiszen a spanyol zene tánc nélkül elképzelhetetlen: Nino de los Reyes tánca mindenkit lenyűgözött.

A végén Chick azért kibökte, amit mindenki megtapasztalt: “Ez tényleg egy jó dal!”

SZE: Volt egy sajátos humora annak, hogy Chick Corea úgy zongorázott, ahogy a táncos “fütyült”. Persze szokás mondani, hogy a flamenco táncos karmester is – Corea esetében mégis lenyűgöző volt látni azt az alázatot, amivel a világ egyik legnagyobb jazz-zongoristájaként követte Nino de los Reyes lábkopogását, és fordítva. Jorge Pardo pedig számomra is a csapat egyik legüdítőbb jelensége volt, aki egész lényével – beleértve pimasz és elegáns szólót – a déli lazaságot és sármot sugározta. A tenorszaxofon mellett a későbbiekben a fuvolát is elővette, hiszen ő az új flamenco, vagy ahogy ők mondják, “nuevo flamenco” egyik letéteményese, az elsők között használta a fuvolát ebben a zenei környezetben. Számomra a fuvola valahol analóg a női énekesek hangjával, Padro pedig különösen érthető tagmondatokban, énekszerűen játszik, ami nem meglepő annak tudatában, hogy ő maga énekes is. Egyébként a lemezen a híres panamai Ruben Blades énekel, Corea felesége, Gayle Moran Corea és Maria Bianca pedig vokálozik. Ők most nem jöttek el az európai turnéra – amelynek második állomása volt Budapest (!) – így a zenészek adták elő a fontosnak vélt vokális szólamokat, ami fűszernek jó volt, de ha elmaradt volna, sem lett volna ízetlen az étel.

GG: Nem lett volna ízetlen nélküle se, de azt vallom:

Egy régi klasszikus, a Duende érkezett meg a színpadra, amit Chick Corea  Paco de Lucia-nak dedikált, aki nagy hatással volt rá. Ahogy a felkonfban elmondta, Nino a gitárját is Paco de Luciától kapta, akinek a zenekarában játszott. A dalt egyfajta fájdalmas zongorajáték vezette be, melyet a fuvola finoman hozzásimulva kerekített ki. Gyönyörű megemlékezés ez az elhunyt szerzőről. Kisírva bánatukat egy kis “life goes on”-hangulatban játszanak tovább, s a dal a végére igazi tiszta, fúziómentes jazzműbe torkollik az előadás.

SZE: Ennek a dalnak a sötétebb tónusaiban szinte életre kelt az a belső démon, amiről a duende a jelentését kapta. De mindez fokozatosan világosodott a fúvósok fényei által. Nagyon tetszett, hogy Corea nem imitálta a flamencós frazírvilágot, hanem a saját nyelvére fordította le ezt az életérzést, ami szerintem nem áll távol a magyarok sírva vigadásától. Örültem annak is, hogy teret és lehetőséget biztosított Nino Joselének egy hosszabb szólóra, akinek visszhangzó húrjain megnyilvánulhatott a flamenco magánya, a fájdalom égbekiáltása, ami a közös zenében oldódik. 

GG: A harmadik dal egy Paco de Lucia-szerzemény volt, amit egy későbbi feldolgozásban közösen is rögzítettek Chick Coreával. Jorge itt letette a szaxofont, és előkapta fuvoláját, mellyel a lassú, merengős dalt remek érzelmekkel tolmácsolta. Nino Josele megmutatta a flamencogitározó “fogafehérjét”, autentikusságához kétség sem férhetett. Pulzáló, változatos ritmika jellemezte játékát. Persze a fúvós szekció többi tagja sem volt rest, mindenki odatette magát, igazi mediterrán hangulatot hozva a színpadra. A végén ismét egy kis tánc és zongora játszott kérdezz-feleleket könnyed vitajelleggel, a nézők pedig kezükkel tapsoltak a ritmusra. Csoda, hogy a dal végén ováció és tapsvihar volt a köszönet?

SZE: Ebben a Zyryab című számban már felsejlettek a flamenco arabos színei. Ebbe a keleties fuvallatba szépen kapcsolódott be Steve Davis pozanos és Michael Rodriguez trombitás is, ami a középtempójú számban is sodró flowt eredményezett. Paco de Luciának egyébként a Zyryab volt az egyik első olyan albuma, amivel megalapozta az új flamencót, aminek most egy még eggyel továbbgondolt verzióját hallhattuk Chick Corea zenekarától. De nem telepedett rá ez az értelmezés a Paco de Lucia-kompozícióra: épp az volt benne a szép, hogy

Számomra ez az igazi világzene, ahol a kultúrák demokratikusan és organikusan szövődnek össze.

GG: Ezért is tudnak a különböző nációjú jazz-zenészek remekül együtt dolgozni, hiszen egy közös nyelvet, a zenét használják mindenféle kötöttség nélkül. Fel sem ocsúdtam, de már ott állnak a tapsviharban egymás kezét fogva a színpad szélén. Észre se vettem az idő múlását. Persze bezsebelik a tapsokat, majd kisvártatva újra a hangszereknél teremtek. A ráadás dalt Chick kezdi finom, klasszikus zenei színeket idéző zongoraszólóval, melyre kis idővel Nino érzelmes húrokat pengetve válaszolgat. Később a többiek is bekapcsolódnak a játékba, és ismét mindenkinek lehetősége lett a szólóra. Aki végzett a szólóval, az kiszáll a dalból is, elsőként Chick, majd Nino és Carlitos következik. A végén ismét a puskalábú Nino tánca és a fuvolával remekül bánó Jorge közös együttese maradt, mely brutálisan jól sikerült. Szépen lassan mindenki visszakapcsolódott a dalba, Chick újabb szólóba kezdett. Nagyon érdekesen járja át a kultúrák közötti mezsgyéket, mély, magvas, elgondolkodtató játéka könnyedén lép ide-oda a flamenco határán. Micsoda utazás volt!

SZE: Türelmes ember lévén nem gyakran fordul velem elő, hogy az ajtóból fordulok vissza a ráadásra - most ez történt. Persze hogy is gondolhattuk, hogy a legnagyobb sláger, a Spain nélkül hazamennek a Spanish Heart Band zenészei?! Ha már így történt, a közönség neveletlen általános iskolásként zúdult előre a széksorok között, és végre fizikálisan is feloldódtak a határok. Hiszen ez tánczene!

Mindenféle formalitás és maszk a földre hullott, és egy emberként örültünk a  zenének, a nyárnak.

GG: Még szerencse, hogy időben meghallottam, ahogy valaki azt kiáltotta, „visszajönnek”! Ezt nagy kár lett volna kihagyni, hiszen tényleg itt szűnt meg a határ a nézőtér és a színpad között, magunk is részévé váltunk a produkciónak: önmagunkat és a zenészeket is szórakoztatva, önfeledten énekeltük vissza Chicknek talán leghíresebb dala szólamait. Mondani sem kell, hogy a végét rendesen meghúzták, és a fuvola hangjaira masíroztak ki szépen egyes sorban a backstage irányába, miközben a nézőtér felállva tapsolta a kilenctagú együttest, akik sajnos már nem jöttek vissza harmadjára. De nem volt okunk panaszra, kétórás koncertet kaptunk a 78 éves zenésztől és “friss” formációjától. A Kongresszusi Központ lépcsőjén és parkolójában sokan méltatták a remek estét, így aki ott volt, maradandó élménnyel távozott.