- Több stílusban is otthon vagy: klasszikus jazz, szving, blues és sanzon. Melyik az igazi, melyik áll legközelebb a legbelsőbb énedhez? 

- Az a lényeg, hogy énekeljek - hogy mit, szinte mindegy, „csak" stílusismeret kell hozzá. Örülök, hogy most már én is igazinak hallom magam, mert elég sokat küszködtem, mire az éneklésem könnyed lett, fölszabadult és érzelmes.

- Jazzének-diploma után mivel küszködtél még? A technikával?

-A tanszakon inkább stilisztikai képzésben volt részem, és a repertoárom bővítésében kaptam segítséget, meg persze a zenésztársak megtalálása is fontos volt. De előadó-művészetről, színészetről, önkifejezésről, érzelmi megszólalásról már nem a tanszakon, hanem mesteremtől, Dékány Endrétől tanultam a legtöbbet.

- Pintér Tibor a Swinguistique formációdnak és a Voice&Guitar duónak is tagja.

- Tibi nagyon nyitott és sokoldalú zenész, nem tudtam még olyan zenei műfajt mutatni, ami nagy falat lett volna neki. Vagy ha mégis, akkor kigyakorolja és megtanulja. Könnyű vele együtt dolgozni. Az általad is említett műfajokban azt szeretem, hogy a közérthetőség határain belül nyílik lehetőség a kibontakozásra és tér a kreativitásra, improvizációra. Nem biztos, hogy a magyar jazz-társadalom jazzként ismeri el, amit a Swinguistique-kel csinálunk. Bár a szving zene elvitathatatlanul jazz, de kétségkívül sokat fejlődött a műfaj azóta, ezért mára kicsit retrónak, régiesnek számít. Ugyanakkor igyekeztünk a dalok mondanivalójával a mai közönséghez szólni, akkor is, ha franciául, vagy éppen angolul éneklek. Egy-két magyar dal is bekerült azért a repertoárba, és lesz majd lassacskán több is. Csak hát nehéz a szving lüktetését a magyar nyelvvel összehozni.

- Kiemel téged a mezőnyből, hogy mindig egész produkciókban gondolkozol: miután megállapodtál a zenekar tagjaival a hangszerelésben, jön a színpadi megjelenés, a mozgás, a ruha, a fény, a smink.

- Fontos a körítés, a megjelenés, mert összhangot ad. A zenében is az összhangot keressük. Sokszor hallok olyan produkciót, hogy igen, de jó a zene, csak nézni ne kellene! Az előadó mintha kívülálló volna. Kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni, de nekem nem is esik nehezemre. Ha adott stílusú zenét énekelünk, akkor úgy vágatom le a hajam, hogy passzoljon hozzá. Vagy a fiúkon is legyen egy olyan kiegészítő, valami, amitől egységesnek hatnak. Egyébként nekem is azóta könnyebb ezekre a dolgokra odafigyelni, amióta van "rendezője", külső szeme is az egésznek: ő Ale Attila, aki menedzserként hosszú éveket töltött a Cotton Club Singersszel.

- Az épp mostanában véget ért, valóságshowba oltott tehetségkutatókban viszont mintha épp fordítva, e külsőségek játszanának főszerepet. Mit gondolsz ezekről a műsorokról?

- Talán túl sok, hogy egy évben két-három ilyen is van. Ahhoz kicsi ez az ország, hogy ezeket tartalommal meg is lehessen tölteni, nincs annyi átütő tehetség, ahány műsor készül. Az egyik ugyan a profikat keresi, de hát közben mégsem - a profikat amúgy miért kell versenyeztetni? Néhányuk fellépése már-már olyan színvonalú produkciót hozott, amit a legprofibb, főműsoridős tévéprodukciók sem érnek el. Az egyik műsor egyébként hellyel-közzel engem is elszórakoztat, megnézem néha, ugyanakkor nem nagyon villanyoz fel. Akinek a pályája eddig is működött, annak ez után is fog. Akinek meg nem, annak ezután sem fog hosszan működni, mert megújulni már nem fog tudni miből - ahhoz a szakmát el kell sajátítani. Nem elég az, hogy tehetséges, nem elég az, hogy bejutott egy tehetségkutatóba. Bizony nem elég az sem, hogy van egy szponzor mögötte, vagy hogy van valami hátszele a pályán. Szerintem nem kutatni kellene a tehetségeket (hiszen a felszínen vannak, meg lehet találni őket), hanem inkább felkarolni őket.

- Visszatérve a te produkcióidhoz: a színpadra állított, átgondolt előadásoknak meg kell keresni a helyet, nem sötét pinceklubba valók. Megtaláltad ezeket, vagy inkább ezek találtak meg téged?

- Oda-vissza működik. Azt akartam, hogy szórakoztató legyen, amit csinálunk. Attól még lehet igényes, lehet benne improvizáció, lehet közel a jazzhez, de szórakoztasson! Még akkor is, ha nem a mai kor zenéjét játsszuk, és nem is magyar nyelven szól. Igyekszünk évente egy nagy koncertet nagyobb létszám befogadására alkalmas helyszínen létrehozni, de megtalálnak azok a klubok is, amelyeknél igény van a szórakoztatásra is a vendéglátás mellett. Szerencsére ez a műsor a nagyszínpados, borfesztiválos hangulathoz is illik, meg a kicsi klubokba is, mert ott meg majdnem akusztikusan lehet játszani. A Swinguistique a Ladó Caféban játszik rendszeresen, a Voice & Guitar duó pedig a Budapest Jazz Clubban.

- És ami a jövőt illeti?  

- Nagyon szeretnék a Swinguistique-kel egy teljes új anyagot létrehozni, ami magyar nyelvű dalokat is fog tartalmazni. Biztosan régi dalokhoz is visszanyúlnék, de saját szerzemények is lehetségesek. Szerintem ezek a régi magyar sanzonok legalább olyan hangulatosak és legalább olyan klassz harmóniamenettel fűszerezhetők, mint az amerikai standardek. Nem szeretném, ha ezek a dalok méltánytalanul elkallódnának és úgy próbáljuk meg előadni őket, hogy a mai közönségnek is szórakoztató legyen. Közben pedig nem fogom elhagyni a szvinget, mert nekem és a zenekarnak annyira pezsdítő és ihletet adó műfaj. A dalok azonban a próbákon nyerik el végső formájukat, én hozom az ötleteimet, de a csapattal közösen alakítjuk ki a dalokat. Olyan zeneiségük és stílusérzékük van, amire nyugodtan rábízhatom magam, hiszen mindenki nagyszerű zenész a saját hangszerén. A hangszereléseket pedig Pintér Tibi készíti, ő fogja össze zeneileg a csapatot. Már dolgozunk rajta, de addig is: december 26-án a BJC-ben Révész Richárd lesz a Voice & Guitar duó vendége. A rendhagyó, zongorával kiegészülő esten az ünnephez illeszkedő dalok csendülnek majd fel, és a koncert előtt egy pohár forralt borral, utána pedig házi bejglikóstolóval várjuk a vendégeket!