Első pillantásra nagyon zavarba ejtő a Parasztok Atmoszférában, mert az ember nem tudja, hogy műfajilag mire számítson. Koncertre? Performanszra? Színházi előadásra?
Jogos a kérdés, mert ezzel a projekttel némileg azért feszegetjük a műfaji határokat, így egy kicsit minden igaz rá abból, amit eddig felsoroltál. Bár nem színházi előadás, vannak benne fontos dramaturgiai fogások. Nem képzőművészeti produktum, de nagyon jelentősek a hozzá készült képzőművészeti igényű díszlettervek, amik most a Budapest Ritmón animálva is lesznek. Koncertnek éppen nevezhetjük, de nem szórakoztató értelemben, ahogy azt megszokhattunk egy világzenei fesztiválon. Szándékunk szerint ez egy elgondolkodtató összművészeti produkció, ami minket is próbára tesz, nemcsak a nézőket.
Szokatlan módon a népi kultúrát egy külső, analitikus szemszögből vizsgáljátok, miközben az előadók közül többen népzenészek vagytok. Mi izgatott benneteket a népi kultúra kortárs értelmezhetősége kapcsán?
Mi, városiak, nagy rutinra tettünk szert abban, miként lehet kisajátítani a népi kultúrát. Ez az iparosodás óta tartó folyamat részben reflektálatlanul zajlik. Megannyi tulajdonsággal ruházzuk fel a népművészeti alkotásokat, amiktől számunkra vonzóbbá válnak, mint például olyanokkal, hogy „ősi”, „eredeti”, „igaz”, „autentikus”, „természetes”, „tiszta”.
Egy olyan, elképzelt, már-már misztikus világba helyezzük a falu szereplőit, ami csak a mi, városi nézőpontunkból érvényes, ahol pedig minden olyan „új”, „mesterséges” és „megrontott”.
A paraszti élet nyilván nem csak arról a pár óráról szólt, amikor szombaton este összejöttek mulatni, vagy egyszer egy emberöltő alatt, egy lakodalom erejéig felvették a legdíszesebb ruhájukat. Mégis, mivel minduntalan ezeket emeljük ki, egyre több az olyan népművészeti műsor, amely azt sejteti velünk, hogy a paraszti élet annyiból áll, hogy a világ legpompásabb ruháiban forgunk és csujogatunk. A Parasztok Atmoszférában ezt az elterjedt koncepciót igyekszik kicsit felfrissíteni, más megvilágításban is megmutatni.
Ha jól tudom, műhelymunka során jött létre az előadás. Milyen feladatokat kaptatok ezen együttlétek során Trapp Dominikától, akitől a koncepció származik?
A kulcsfogalmak be voltak dobva a közösbe, és az volt a feladat, hogy ezekre keressünk megfogalmazási módokat a rendelkezésünkre álló művészeti platformokon keresztül. Fontos témánk volt például a természetbevetettség, ami arra utal, hogy a parasztember ki van szolgáltatva a természet erőinek, az ismeretlennek — pl. betegségeknek, az időjárás-változásnak, stb. Ezekre rengeteg ráutaló példát találunk a népdalszövegekben, bőségvarázslásokban, természetjóslásokban, gyógyító ráolvasásokban. Egy másik fontos témánk volt az elmúlás, a mulandóság, aminek zenei megjelenítésére tudok is említeni egy konkrét példát a műsorból. Vikár Béla tizenkilencedik század végi fonográfos népdalgyűjtéseit Bartók Béla tudományos pontossággal jegyezte le, ügyelve arra, hogy gondosan kisilabizálja a legapróbb díszítéseket is. Ehhez azonban neki is nagyon sokszor meg kellett hallgatnia ezeket részleteket, mígnem az érzékeny viaszhengerek annyira elkoptak, hogy ahol a legdíszesebb a népdal, ott mára csak sistergést és kattogást hallani.
Ez a koncerten úgy jelenik meg, hogy a Szurcsik Erika éneke alá Bertók Márton moduláris szintetizátorral generál kopott fonográffelvételre emlékeztető „túlvilági” hanghatásokat, végül teljesen elzajosodik a zene.
Egy kicsit Pintér Béla előadásaira emlékeztet ez engem, aki egyszerre képes kívülről és belülről ránézni a népi kultúrára. Ő azonban mindig valamilyen történetet is elmesél. Nálatok van valamilyen narratíva?
Tulajdonképpen van egy ilyen háttérszál, de nem biztos, hogy a közönség számára ez lesz az elsődleges benyomás. A Teremtés című Muzsikás-szám feldolgozásával kezdődik az előadás, ami a számunkra inspirációul szolgáló, 1985-ben a Szkéné Színházban bemutatott, Teremtésit! című előadáshoz is kapcsolódik. Ezt a dalt Sebestyén Márta „dúdolta”, szövegét pedig az előadás rendezője, Molnár Gyula, művésznevén Olasz írta. Gyönyörű költemény:
Az ember agyagból gyúrjon Istent,
Aki teremtsen néki világot,
Hol hajthat magának papírhajót,
Melyen önnön özönvizét megússza.
Keressen folyton partokat,
Hogy folyvást száradozzon,
Keressen folyton partokat,
Míg el nem mossa egy végső áradat”.
Tehát egy kvázi teremtéssel kezdődik az előadás, majd hirtelen egy mezőségi, paraszti lakodalomban találjuk magunkat, ami az egyesülés, újjászületés jelképe. A lakodalom hirtelen átfordul gózsálásba, ami a fiatalon elhunytaknak énekelt halotti ének, tulajdonképpen sirató, míg végül minden eltorzul, és egy atomviharra emlékeztető, világvégi zajszörnyeteggé válik. Ha mindenképpen formába szeretnénk önteni, akkor mondható, hogy a születéstől a halálig, a „teremtéstől” a világvégéig ível az előadás.
Érdekes megoldás, hogy a dalokat sem népdalénekesek adják elő.
A népdalokat is ki szerettük volna szakítani a megszokott előadásmódból.
Dominika arra gondolt, hogy mi lenne, ha olyanok interpretálnák ezeket a dalokat, akik a saját műfajukban hasonló utat járnak, mint amilyet a népdalok sejtetnek magukban. A műsoron egyébként az egyetlen konkrét népdal az említett gózsálás. A másik két, elhangzó népdal közül az egyik a Bartók-feldolgozás ikonikus felvételének, egy Török Erzsi előadásnak az újrafeldolgozása, illetve van egy népdalkollázs, ami különböző népdalküszöbökből összeállított, kétsorokból összevagdosott szupernépdal. Szóval ezeket nem is biztos, hogy egy népdalénekes tudja a legjobban megszólaltatni, hanem arra tettünk kísérletet, hogy valaki, aki teljesen más közegből jön, hogyan közelítené meg mindezt.
Kik vettek még részt a produkcióban?
A projekt tulajdonképpen Trapp Dominika képzőművész szellemi terméke, az előadás a vele közös munka eredménye. A ruhákat Kele Ildikó, a díszleteket pedig Keresztesi Botond tervezte, ezeket az október hatodikai előadáson Szabó Eszter fogja animációival életre kelteni. A színpadon „a népi szekcióban” szerepel az Erdőfű zenekar, aminek magja Maruzsenszki Andor prímás, Éri Katalin nagybőgős és jómagam vagyunk. A progresszív, kortárs oldalon ott van Bertók Márton az analóg moduláris szintetizátorral, aki a különböző hangeffektusokért, zajokért, mindenféle hanghatásokért felelős. Gyakorlatilag elektromos áramból farag zenei és nem zenei hangokat egyszerre. És akkor ott van a két énekesünk: Szurcsik Erika, aki a Fonogram-díjas Gustave Tiger zenekarnak a frontembere, valamint Neményi Lilla, aki korábban egy feminista rocktrió, a Camp Koala basszusgitárosa volt, jelenleg a kizárólag női zenekarokat felvonultató Ladyfest Budapestet szervezi. Porteleki Áron a jolly joker: ő hol a népi zenekarban közreműködik, mint aktív népzenész, hol pedig a kevésbé konkrétan megnevezhető műfajú részekben, mint improvizatőr, ritmusfelelős, zajkeltő aki olykor belenyúl az élő énekhangba vagy hegedűhangba, s azokat ide-oda torzítgatja.
Olyan ő, mint egy váltó a vonatsíneknél, aki a különböző műfajok között kapcsolgat.
A népzene kisajátításáról beszéltél, ami azért is aktuális, mert mintha a jelenkori politikai diskurzus is igyekezne kisajátítani a népi kultúrát, ami eleve eltántorítja azokat, akik nem születtek bele ebbe a szubkultúrába. Erről ti mit gondoltok és reflektáltok-e erre a jelenségre valamilyen módon?
Érzékeny talaja léptünk, és nehéz lenne most a zenekar minden tagja nevében beszélnem. Ugyanakkor valamennyire tény, hogy a népművészeti revival mozgalom — a kiváló tudományos kutatómunkákból táplálkozva — végülis civil szerveződésként jött létre, majd miután kellőképp kinőtte magát, egyre többen igyekeztek az élére állni, ilyen vagy olyan formában.
Évtizedekig komoly küzdelmet jelentett a zenészek, táncosok, kézművesek számára, hogy legyen a már korábban kanonizált művészeti ágakkal egyenrengúan kezelve a népi kultúra.
Most, hogy ez deklaráltan is megtörtént, és a jelenlegi kormány egyszersmind zászlajára tűzte, hirtelen rengeteg gondunk akadt ezzel. Az intézményesülés előnyei és hátrányai jól láthatóan, néha zavaró módon is kidomborodnak, de azt gondolom, hogy ez is egy fázis, egy átmeneti állapot a kultúránk történetében, fontos, hogy a közeledés megtörtént, ami viszont még ennél is fontosabb, hogy az állandó párbeszéd, az ideológiai összeütközések erőkifejtései tettre kényszerítsék az új ötletek megvalósítóit. Minket is tettre kényszerítenek, hovatovább ezért született meg ez a projekt, amivel a magunk módján igyekszünk a szóban forgó kérdésekre különféle módon reflektálni.
A közeledés gesztusaként értelmezhető viszont, hogy olyan közegekbe és olyan közönség elé is elviszitek — immár reflektáltan — a népi kultúrát, ahol eddig nem volt jellemző. Van ilyen szándékotok?
Igen, és azt hiszem, hogy épp ideje van annak, hogy előítéletek és mindenféle bélyegek, hashtagek nélkül beszéljünk erről a kultúráról.
Mi sem áll távolabb a parasztság hétköznapjaitól, mint a politikai színezet, vagy az ideológiai gondolkodásmód.
Éppen ezért szerintem megérett az idő arra, hogy kiszakítsuk ezt a kultúrát abból a keretből, amibe bele van öntve.