Még ma sem ocsúdtunk föl. Nem hiszem, hogy minden ok nélkül beszélnék többes számban, mert tényleg: nem ocsúdunk. Nem is kell. Nem is kell megszokni, hogy Fábián Juli…
Nem halhat meg, akit úgy hívnak, Juli. Júlia, az igen. De Juli? Ezt éreztem akkor is, amikor közzétették, hogy meghalt. Nem lehet.
Olyan erős volt. Énekben is, megjelenésben is, üzenetben is.
Az a mosoly, az a rengeteg fog. Igen, szó volt róla, hogy beteg, de hát meggyógyult. És ha újra beteg, hát újra meggyógyul. Annyi mindenkiért kell aggódni az embernek, őérte pont nem. Megharcolja, megnyeri, és majd elénekli, milyen volt.
Az egész országon mintha ez szaladt volna végig. Lehetetlen. Gyorsan csináljunk valamit, még visszafordítható. A rádió megszakította az adását, a tévében műsorváltozás, csak hogy jelezzük: figyelünk rád. Nem engedünk.
Miénk vagy. Kapaszkodunk beléd, ragaszkodunk hozzád.
Tényleg nem sejtettünk semmit.
Fábián Juli (Fotó/Forrás: Erdőháti Áron / Fábián Juli Emlékalapítvány)
El tudom mesélni, mikor láttam őt először, azt is, hogy miért. A szövegíró Miklós Tibor hívott föl, hogy jöjjek, mert ilyen csodát még nem láttam. Hogy valaki így tudjon énekelni, így gyöngyözzenek (ezt a szót használta) a futamok belőle, ennyire ura legyen a hangjának, és a technika mégis csak eszköz nála, csak a célt szolgálja, a dalokat. Hát jó. Biztos tudja, mit beszél, még ha Budaörsön is volt a fellépés. És tényleg, ott volt, valami cukrászdaszerű helyiségben, és tényleg fantasztikusan énekelt.
Eddig szeretem elmesélni a történetet. Mert az az igazság, hogy meghallgattam, tetszett nagyon, tetszett az éneklés, tetszett a jelenség, de jött a szünet, én meg egy kicsit elmenekültem, nem messzire, csak ne ott enni, ahol vannak, valami közeli kávézóba, ahol elszerencsétlenkedték a rendelést, de ahelyett, hogy elrohantam volna, hagytam végigmenni a dolgokat, lekéstem a második részt.
Még csak nem is bosszankodtam nagyon, látjuk és halljuk ezt a lányt, amennyit csak akarjuk, olyan tehetséges, csinos, annyi mindent tud, annyit fog még érni, nem kell pánikolni. Szemünk láttára lesz egyre nagyobb és egyre jelentősebb énekes, fülünk hallatára lesznek még sötétebbek a mélységei, még karcosabban izgalmasak a magasságai, kipróbál még ezer stílust, és mindben jó lesz, mert ő olyan: jól csinálja, amit csinál. Most elég, ha szürcsölöm a habos kávét, megjegyzem a nevet, az alkalmat, hogy én már ekkor láttam, már ekkor tudtam. Jó, nem én tudtam, de Miklós Tibi tudta, és igaza volt.
Mintha mindannyian így álltunk volna Fábián Julihoz.
Szabadnak hittük és öröknek.
Most meg egy másik József Attila-verset idézgetünk, hogy a kínba még csak most fogtunk, mi restek, de te már aláírtad művedet. Nem volt időnk, mondanánk, miközben tudjuk, hogy ez végképp nem igaz. Kevés időnk volt, de volt, csak nem használtuk ki, nem örültünk eléggé a jelenlétének, nem tudtuk előre, hogy ennyi, és nem több. Máskor okosabbak leszünk, máskor jobban vigyázunk, máskor nem hagyjuk, ilyeneket mondunk, mintha nem tudnánk, hogy nincs máskor.
Nincs Juli.
Fejléckép: Fábián Juli (fotó/forrás: Szepesi Mátyás / Fábián Juli Emlékalapítvány)
hírlevél
