- Milyen inspirációk értek gyerekkorodban a zene felől?

- Két dolog volt. Az egyik egy tárgy: apám falon lógó gitárja, amihez nem volt szabad hozzányúlni. Csak gyerekkori halvány emlékeim vannak arról, ahogy éjfél után - amikor én már nagyon álmos vagyok és ők nagyon jókedvűek - elcsattan egy-két ismert sláger a konyhában. Ennek sokáig nem volt jelentősége számomra, de valahol mégis bennem maradt, hogy a gitár valami misztikus és izgalmas dolog.

A másik dolog a kötelező zongoraóra volt. A szülőfalumban, Tetétlenen van egy Zichy kastély, benne egy zongorával, amin a faluból verbuvált gyerekek tanulhattak (és amin állítólag maga a gróf is játszott még). Egy, vagy két év után azonban megszüntették ezt a képzést, és összevonták a kabai zeneiskolával. Oda viszont nem vettek át mindenkit, így engem sem. Nehezen kezelték, hogy sajátos ujjrenddel játszottam, úgy tűnik, már akkor is a saját utamat jártam. Ez a mai napig jellemző rám: néhány dolgot képes vagyok szabályosan csinálni, egy csomó mindent viszont nem, ez igaz például a hegedűtechnikámra. Részben talán innen ered a zeném sajátos hangzásvilága.

A következő nagy találkozás, ami talán már konkrétan segített elindulni ezen a pályán, már középiskolás koromban volt, amikor a kolllégiumban egy kölcsönkért gitáron elkezdtem játszani, otthon pedig kérdezgetni, hogy leakaszthatom-e apám gitárját a falról. Végül szalagtűzős ajándéknak egy gitárt kértem. Ez volt az első olyan lelki tárgy, ami segített közvetíteni a közvetíthetetlent.

- Utána sok szerepben megjelentél: voltál prózai színész, bábszínész, bábszínházi zeneszerző, rendező többek közt. A bábszínházi szakmán belül is elég nagy elismerést vívtál ki magadnak. Honnan ered ez a szerteágazó érdeklődés?

- Belecsöppentem. Valahol ott dőlt ez el, amikor eldöntöttem, hogy otthagyom a teológiát, és átmentem a Tanítóképző Főiskolára kántor és ének-zene szakra. Ott írtam egy zenés színdarabot a főiskolának - itt már megfogalmazódott bennem, hogy nem csak a zenével, de valamilyen módon a színházzal és az irodalommal is szeretnék foglalkozni. Azután egy kiállításmegnyitón zenéltem, amikor odajött hozzám későbbi jó barátom, hogy nincs-e kedvem statisztálni a Csokonai Színházban. Emlékszem, ez egy nagyon mágikus pillanat volt, amikor megfertőzött a színház. Elkezdett érdekelni a színházi létezés, az élet a színfalak mögött. A csokonais színészekkel csináltunk is egy zenekart További Magyar Hangok néven, Ottlik Ádámmal, Fábián Gáborral, Földeáki Nórival. Rendhagyó irodalomórákat, verses-zenés esteket tartottunk, amik nagyon nagy népszerűségnek örvendtek. Én pedig akarva-akaratlan fejlődtem, figyeltem, tanultam, lestem.

A következő mérföldkő az volt, amikor abbahagytam a Tanítóképzőt és a sportot (akkoriban nagyon sokat kosárlabdáztam) és a színházat választottam. Akkor egy barátom tanácsára bementem a Vojtina Bábszínházba, ahol épp fiút kerestek. Ők már láttak engem szerepelni valahol, tehát ők sem vettek zsákbamacskát. Így lett szerződésem a Bábszínházban, és innen datálódik az én bábszínész múltam. Gyakorlatilag a színpadon és az ottani öregektől tanultam meg a szakmát. A hangsúly egyre inkább áttolódott a Csokonai Színházból a Vojtinába, és aztán lassan át is keveredtem teljes mértékben. Csináltunk még egy-két meghatározó estet a Csokonai Színházzal: például Révész Bélával a Faludy György erotikus verseiből készült estet. Ez az előadás hozta életem első nagy irodalmi találkozását Faludy Györggyel, akivel aztán szinte élete végéig dolgoztunk együtt. Gyuri bácsit elkísértem a beszélgetős estjeire, eljátszottam egy-két dalt, és utána mindig tudtam egy kicsit beszélgetni is vele, ami hihetetlen élmény volt.

- Van még egy különleges, egyáltalán nem mindennapi "foglalkozás" is, amiben fel-feltűntél időnként, hatalmas gólyalábakon.

- Igen. A bábszínház révén nyaranta belekeveredtem egy utcaszínházi történetbe, először a Szárnyas Sárkány Utcaszínházi Fesztiválon, majd kikerültem Európa távolabbi pontjaira is, utcai komédiások, cirkuszosok közé, Portugáliába, Franciaországba, Csehországba. Ebben a közegben ért a következő színházi fertőzés. Itt kezdtem kóstolgatni, hogy mennyi mindent lehet még kezdeni mind a testünkkel, mind a zenével, mind a színházi látványvilággal. Tehát volt egy nyári életem, meg volt egy év közbeni életem: ezek összeszövődtek és egymást segítve növekedtek bennem. Ez a folyamat a mai napig zajlik és nem hiszem, hogy nagyon hamar véget fog érni. Egy jó pap holtig tanul, mint ahogy egy jó színész vagy egy jó zenész is.

- A Szabó Balázs Bandája frontemberének lenni mennyire tűnik végleges szerepnek az életedben?

- A Suhancos után nem egoizmusból lett ez a névválasztás, hanem azért, mert szerettem volna egy olyan létformát találni, ahol biztonságban tudom az életemnek azon részét, hogy vannak a szövegeim, dalaim. Szeretnék még mind színházi, mind utcaszínházi, mind külföldi területen alkotni, viszont amíg lesznek dalaim, meg lesz gondolat és mondanivaló, addig lesznek albumok, koncertek is. Nagyon remélem, hogy mindig tud majd születni annyi dal, és annyi gondolat, ami velem együtt száll majd a sírba. Úgyhogy ez egy hihetetlenül izgalmas út abból a szempontból, hogy nincsenek benne biztos kapaszkodók, de amit mi meg tudunk tenni, az az, hogy próbálunk fejlődni.

- A sok fellépés, szereplés, utazás mellett mikor jut idő töltődésre? Honnan vannak extra források arra, hogy ezeket a nagyon személyes tartalmakat "kitermeld" magadból?

- Három év telt el most az Élet elvitelre című lemez előtt, rengeteg váltással, hullámvölggyel. Valahogy az élet akarva-akaratlan hozza a témákat: a szomorúságot, a nagyon nagy örömöt, az érfölvágást, és a meddő rohangálást. Nagyon sokat segít például a szövegi töltekezésben, ha olvasok. Mindenkiben van rengeteg olyan összetett érzelem, amiből akár dal is lehetne, a kis titok talán abban rejlik, hogy az ember ezt hogyan tudja kifogalmazni magából. Vagy sikerül dallá, szöveggé fogalmazni, vagy benn marad, és akkor az olyan, mint egy baráti találkozásnál egy ki nem mondott szó; miközben talán a másik is gondol rá, valahogy nem jut el odáig a dolog, hogy kifogalmazódjon. Úgyhogy a szövegírásnak mindenképpen egy jó táptalaja az olvasás és a versek, amik ébren tartják az énem azon részét, ami egyébként mindig be van kergetve egy olyan utcába, ahol gondolkozni kell.

Zenei oldalról pedig nagyon sok impulzus ér a zenésztársaim által. Figyelemmel tartom, amit más zenekarokban csinálnak, miközben én is keresem az új impulzusokat. Az is nagyon jól esik, amikor berakok régi, kölyökkoromban szeretett lemezeket: újrahallgatom és egész más szemszögből lesz fontos újra.

- Szeptember elején az MR Szimfonik Live "páros koncertjén" is felléptél. Akkor Bye Alex volt a társad a színpadon, egymás dalait, illetve Cseh Tamás klasszikusait is előadtátok. Milyen érzés volt együtt játszani a szimfonikusokkal?

- Az egyharmadát elvitte az izgalom, másrészt végtelenül fölemelő volt, harmadrészt minden második másodpercben eszembe jutott, hogy az volt egyik gyerekkori álmom: nagyon sok zenésszel együtt állni a színpadon, mint ahogy anno láttam Sinatrát a tévében. Állok a színpadon, hátrafordulok, mögöttem van nagyon sok zenész, ránézek a karmesterre, hogy kezdhetjük-e, összebólintunk, van egy közös zsiványság. Fantasztikus érzés. Hihetetlenül inspirálja az embert abból a szempontból, hogy igenis érdemes gyakorolni, érdemes fejlődni és előre jutni. Valahogy olyan ez, mint amikor az ember nagyon sokat sportol azért, hogy kiállhasson egy nagy versenyen, és aztán ott áll a rajtvonalnál. Jobbra nézel, ott is vannak, balra nézel, ott is vannak, és aztán elindultok együtt előre. És akkor csak azt tudod egészen pontosan, hogy nem vagy egyedül. Én azon leszek, hogy akár a Szimfonik Live-on kívül is legyen olyan est, ahol szimfonikus háttérrel szólalunk meg.

- Januárban mentek Hollandiába a nagy zenei megmérettetésre. Milyen gondolatokkal, érzésekkel vágtok neki?

- Amikor meghallottuk a hírt, az egy pozitívan sokkoló történet volt. Nehéz ésszel felfogni azt, hogy mit is jelent pontosan egy országot képviselni. Amit bizton tudok, hogy van bennem egy egészséges versenyláz, ami arra ösztönöz, hogy még többet gyakoroljak, fejlődjek, és hogy minél jobb műsort találjunk ki.

Mivel a mi zenénk egy kicsit szövegcentrikus, és a népzene miatt magyaros ízű, nem hiszem, hogy óriási területet tudunk leszakítani Európában. Nem is ez a cél, igazából már az is jó dolog, hogy meg tudjuk mutatni a zenénket. És az, hogy ezt nekünk engedték meg, ez egy óriási dolog. Nagyon bízom benne, hogy úgy tudunk hazajönni, hogy mindent megtettünk és jó hírét tudtuk vinni a magyar zenei életnek. Igyekszünk helytállni és az elvárásoknak úgy megfelelni, hogy amikor hazajövünk, akkor mindenki elégedett legyen: a rádiók, akik minket beszavaztak és a hallgatók is, akik ezzel egyet értettek. Úgyhogy ez egy jó futás!