Igazából nem kisasszony, hanem asszony Diana Krall, Elvis Costello felesége, és talán ez az egyik legkellemetlenebb ma benne: az éneklése mostanra már teljesen olyan, mint Elvis Costellóé, jellegzetes fáradt nyöszörgés, hagyjatok már békében alapon. Amit azelőtt mondtak róla, hogy mézben oldott whisky, de lehet, hogy fordítva, abból ma már csak a whisky igaz.

Az az igazság, hogy Bächer Iván elég szörnyen zongorázik. Mondjuk a hangszer sem egy világbajnok a Spinoza Házban, lehangolódott, zörgő hangú vacak, de ez a tényeken nem változtat. És Bächer Iván sem tesz úgy, mint valami föl nem ismert zseni, legyint egyet Chopin után, basszuskulcs, megint nem sikerült.

Kicsit mintha el lenne kanászodva a Fesztiválzenekar. Haydn-Mozart-sorozatuk legutóbbi hangversenyén nem pont azt a vonóshangzást kaptuk tőlük, amihez hozzászoktattak, a hegedűsök mintha löttyedtebben húzták volna, az indítások sem voltak annyira együtt, az eljátszott műveket kidolgozták, de nem polírozták, maradt egy kis esetlegesség a zenélésben. Ami természetesen csak akkor baj, ha valami mással is gond van.

Csak azért mondom ezt, mert minden okunk megvan arra, hogy szeressük a Danubia Zenekar Dohnányi lemezét, és... - egyelőre maradjon befejezetlen a mondat. A zenekar jelenleg az életéért küzd, és nem kegyelmet kér, hanem bizonyítja az élethez való jogát. Szépen muzsikál a vonóskar, a szólóhoz jutó zenekari tagok mind nagyszerű zenészek, az oboista, a klarinétos, az első csellista joggal lehet büszke magára, ha ezt a lemezt hallgatja. Héja Domonkos zenekara mintha az előző lemezük óta is fejlődött volna, nincs viszonylag, és nincs ahhoz képest; első osztályúan játszanak. De mit?

Kicsi a program, de erős. Rost Andrea kétszer három áriát ígért a Zeneakadémia javára, ami úgy ránézésre nem tűnik soknak, de próbálná csak valaki utánacsinálni.

Múlt hét végén Cecilia Bartoli-koncertet közvetített a televízió, és amikor az énekesnő bejelentette a ráadásszámot, Vivalditól az Agitata da due venti kezdetű áriát, a közönség fölhördült. A hördülés nyilván a virtuóznak szólt, aki a hosszú hangverseny legvégére tette a legnehezebb és leghúzósabb áriát, amit száz énekesnőből száz képtelen lenne így elénekelni, de állj. Ha tíz évvel ezelőtt jelentette volna be valaki ezt a művet, mit szólt volna a publikum? Nyilván üveges tekintettel mered maga elé: Vivaldi áriákat is írt, nem csak a Négy évszakot?

Jó, hát nem most jöttünk a hat-húszassal, tudjuk, hogy mit lehet várni egy Gruberova-fellépéstől, és azt el is várjuk.

Elmondom szívesen, hogy mi a különbség egy svájci és egy magyar lemezbolt között. Egyrészt az ár, ott olcsón olyan dolgokat lehet fogni, amiről itthon nem is álmodunk: például a legendás, Roger Desormieres vezényelte La Mert, amelyet Richter a világ egyik legjobb lemezének mondott.