Fáy Miklós kritikus hónapról hónapra izgalmas kulturális eseményeket, lemez- és könyvújdonságokat ajánl Olvasóink figyelmébe. Íme a júniusi kínálat!

Tíz százalék inspiráció, kilencven százalék perspiráció, vagyis izzadság - szokás mondani a nagy tehetségekre. De vajon mit mondanak a nagy művészi karrierekre? Tíz százalék tehetség, kilencven százalék szerencse. A szerencse szót az utóbbi időben ki szokták cserélni a marketing szóra, azt szeretjük, amit mások meg akarnak szerettetni velünk. Legyen akkor szó most a kivételről.

Ma kissé barbár ötletnek tetszik: Chopint ugyan a Père-Lachaise-be temették, de a szívét kioperálták halott testéből, és Varsóba vitték. Ott urnába zárták, és külön temették el, fölébe pedig azt írták: "ahol a kincsed, ott a szíved is". De mielőtt kellően elborzadnánk a romantika ereklyegyűjtő mániájától, jobb, ha tudjuk: maga Chopin kívánta, hogy a szívét különválasszák a testétől. Rettegett az élve eltemettetéstől.

Nem tudom, létezik-e zseniális előadóművész, vagy a gyakorlati muzsikus a legjobb esetben is csak „kongeni” lehet, csak azt tudja megmutatni, ami a művekben már benne van. De azt tudom, hogy ha létezik az éneklésnek zsenije, akkor az Cecilia Bartoli. Olyan művész, aki nem volt, nem is lesz. Most viszont van.

Váratlanul jól sikerült a Hollerung Gábor vezényelte Messa di Gloria a Zeneakadémián, ékesen bizonyítva, hogy a zseni a zsengéiben is zseni (zseni alatt természetesen Puccinit értve, és nem Hollerungot), így aztán jeges zuhany lett a másnapi Edgarból az Operában, amely azt bizonyította, hogy a halott operákat nem érdemes bottal sem piszkálni.

Előre kell nézni – mondjuk a gyász napjaiban, nyilván így könnyebb, bámuljunk csak mereven előre, és ne gondoljunk arra, ami már soha nem lesz!

Ha azt mondják, Székelyfonó Székesfehérváron, a Fő téren, az ember tudja, mit gondoljon. Vagy inkább nem is gondol semmit, a darab dög nehéz, mert nem lehet tudni, mi járt Kodály fejében, amikor a nagyon laza történetfélével öszszefűzött népdalok sorát daljátéknak nevezte el, és színpadra vitette.

Hiszen tudtam, hogy mi lesz. Már láttam Kelen Pétert, amikor a Psalmus hungaricust énekli, emlékeztem, hogy nincs kotta a kezében, hogy az egész egyetlen, hatalmas áriaként hat, rögtön a csúcson kezd, és nem hagy, egy pillanatra sem hagy alább, és bejárja az indulat minden operára, zenére méltó formáját. Szóval tudtam előre, de nem számítottam rá.