Az interjú kezdetén Jan Bubák megjegyzi, az énekesnő harmincnégy évesen énekelte el először Carmen szerepét, negyvenéves volt, amikor az első Eboliját megformálta, míg első Wagner-szerepét, Kundryt a Parsifalból mindössze tavaly, negyvenöt évesen vállalta el. Elīna Garanča elmondja, a hosszú várakozási időben nem csupán hangjának védelme játszott szerepet, úgy véli, egy énekesnek hosszú távon kell gondolkodnia, és tudatosan felépítenie a karrierjét.
Természetesen nagyon izgalmas feladat fiatalon elénekelni a legfantasztikusabb szerepeket, mikor az ember ereje teljében érzi magát, és meghódítaná a világot,
de így tíz-tizenöt évig tarthat valakinek a karrierje sikeres periódusa, aztán vége.” Az énekesnő szerint ahhoz, hogy a közönség és a színházak sokáig érdeklődjenek valaki iránt, nem elég a jó hang, mindig kell valami újat mutatni. Jan Bubák hozzáteszi, egy igen befolyásos ügynök azt mondta neki, amikor egy új énekest kezdenek foglalkoztatni, öt, maximum tíz évben gondolkodnak vele kapcsolatban. Ezért rögtön megkínálják nagy szerepekkel, 23-24 évesen Améliát, Cso-cso-szánt vagy éppen Ebolit alakíthatják.
Úgy gondolom, ez nemcsak a színházak, hanem a tanárok hibája is, mert megengedik, hogy egyáltalán eszükbe jusson elénekelni ezeket a szerepeket
– reagál Elīna Garanča. Az énekesnő szerint ha valakinek nagyobb hangja van, csábítást érezhet a drámaibb szerepek iránt, és talán jobban is érzi magát abban a repertoárban, de előbb el kell sajátítania a szükséges technikai készségeket.
A neves mezzoszoprán arra is kitér, hogy számára a bel canto stílus jelentette mindig a legnagyobb kihívást. „Egy bel canto-énekesből jó Verdi- vagy Wagner-énekes válhat, de aki eredetileg Wagner-énekes, az nem lesz képes bel cantót is énekelni, legalábbis egy ilyen esetről sem tudok” – teszi hozzá. Megemlíti, hogy amikor a fiatal énekesekre ráhúznak valamilyen skatulyát, korlátozzák a későbbi fejlődésüket, mert nem fognak más típusú felkéréseket kapni.
Mikor úgy döntöttem, hogy el fogom énekelni Carmen szerepét, semmi mást nem ajánlottak a színházak, mikor megcsináltam az első Kundrymat, el nem tudják képzelni, hány Wagner-felkérést kaptam.
Elmondása szerint ő már tudja, hová tart a pályán, és mit akar elérni, ezért tudja kezelni a hasonló helyzeteket, de egy iskolából frissen kikerült, huszonhét-huszonnyolc éves művész nincs ezzel tisztában. Ötven-hatvan éve pedig még nem is létezett ez a szélsőséges specializáció, mindenki mindent énekelt. Azóta azonban a zenekarok hangosabbak lettek, a színházak nagyobbak, de nem erővel, hanem megfelelő zengéssel kell betölteni a teret, megfelelő technikával a piano is hallható, még a legutolsó sorokban is. „Persze nagyon hatásos, amikor egy hatalmas hang bezengeti a teret, de a közönség bele is tud fáradni a nagy hangokba.
Kézen kell fogni a hallgatókat és vezetni [...], hogy előre dőljenek a székben, és füleljenek a hangra.
Ezt persze csak megfelelő technikával lehet elérni, sokszínűségre, gesztusokra, zenei dinamikákra van szükség.”
A beszélgetésben szóba kerülnek a rendezések is. Az énekesnő saját bevallása szerint mindig is jobban szeretett csapatban dolgozni, nem pedig egy személyben állni a reflektorfényben, szerencse, hogy mezzoszoprán hanggal rendelkezik. Ezek a szerepek ugyanúgy csodálatosak, mint a szopránok, még sincs az előadás minden terhe az előadó vállán. Pályája kezdete óta minden felkérésénél megkérdezi, ki a rendező, a karmester és a főszereplők, csak ezeknek a paramétereknek ismeretében tudja eldönteni, el akarja-e vállalni a szerepet. Ha egy rendezőt nem ismer, utánanéz, videókat keres korábbi munkáiról az interneten, megkérdezi róla a kollégákat.
A nézeteltérések ugyanakkor teljesen normálisak egy alkotói folyamatban, és aki nem tudja elfogadni, hogy a másiknak más a véleménye egy darabról, karakterről, annak nincs keresnivalója ezen a pályán.
A fiatal énekesek kapcsán szóba kerül, hogy Elīna Garanča egy akadémiát is szervezett, ami inkább egy versenyre hasonlít, a legjobbak rendszeresen fordulhatnak hozzá tanácsért. Sokszor nem is arra van szükségük, hogy megmondják nekik, mit csináljanak, hanem hogy tisztában legyenek a lehetőségekkel és azok várható következményeivel. Mivel ő aktív énekes, sokkal jobban tisztában van az aktuális tendenciákkal, követelményekkel, mint az, aki már nem lép színpadra, vagy esetleg soha nem is tette. Végezetül szóba kerülnek a hangfelvételek, Jan Bubák kiemeli, hogy az énekesnő hangjának sajátosságai jól érvényesülnek ebben az esetben is. „Utálom a felvételeket. Teljes szívemből” – érkezik a meglepő válasz. Az énekesnő bevallja, nagyon sok idejébe került, amíg meg tudta szokni, hogyan szól a hangja a mikrofonon keresztül, és persze jó hangmérnök is szükséges.
Örülök, ha szeretik a felvételeimet, de kérem, jöjjenek el, és hallgassanak meg élőben
– zárja a beszélgetést Elīna Garanča.
A teljes interjú angol nyelven elérhető:
Fejléckép: Elīna Garanča (fotó/forrás: Paul Schirnhofer / Deutsche Grammophon)