Nagyon fiatalon, még csellistaként kapcsolódott be az akkor még I. István Gimnázium Szimfonikus Zenekara néven működő együttes munkájába. Mikor jött el az a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy a tanár úr fogja továbbvinni, amit az édesapja elkezdett?

1968-ban született meg az a döntés, hogy minden kerületnek legyen önálló zeneiskolája, és mivel az István Gimnáziumban a zenekar akkorra már igen jelentős eredményeket ért el, a zuglói tanács úgy döntött, hogy ott működjön a zeneiskola, és édesapám legyen az igazgató. Én akkor zeneakadémista voltam, de közben elkezdtem tanítani, először csellót, aztán a Tücsökzenekart vezettem, a bátyám pedig a zeneiskolai szimfonikus zenekart. Elég jelentős pedagógiai sikereket értünk el, több növendékünket rögtön felvették a Zeneakadémiára. Idővel aztán innen jött a késztetés, hogy létre kellene hozni egy középfokú intézményt, egy konzervatóriumot, ami összekötő kapocs lehet a zeneiskola és a Zeneakadémia között. Erre végül 1990-ben kerülhetett sor, addigra a kerületben már tizenöt helyen adott zeneórákat az intézmény. A zenekart 1988-ban vettem át édesapámtól, a kórust pedig már 1982-ben, így az is egy lépcsőfok volt a pályám során. Közben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában is tanítottam, egészen addig, amíg létre nem jött a mi szakiskolánk, mert nem tartottam etikusnak, hogy két hasonló típusú iskolában is dolgozzam. A Bartókban szerzett tapasztalataim is segítettek abban, hogy jól működő iskolát létesítsünk.

Mert ha valaki tizennégy évesen zenei pályára szeretne lépni, aztán mégsem sikerül neki, akkor mit csinál? Azt is bevezettem, hogy két év zenetanulás után leültünk a növendékekkel nagyon komolyan beszélgetni arról, alkalmas-e az illető a választott pályára. Nyilván senkinek sem tiltottuk meg, hogy nálunk folytassa a tanulmányait, de volt, akinek felhívtuk a figyelmét, hogy vegyen számításba más lehetőségeket is. A gyerekkori tehetség egy dolog, de csak 16-17 éves korban derül ki egyértelműen, valaki zenésznek való-e. Nem véletlen, hogy a fiúk közül sokan akkor döntik el, mivel akarnak foglalkozni.

Említette, hogy először csellót tanított. A vezénylés mikor jelent meg az életében?

Mindig is érdekelt. Az első élményem még gimnazista koromból származik, csináltunk egy osztályzenekart, amit én vezényeltem, és nagyon jól sikerült az előadás. Közben a zenekarban már 1961-től játszottam, és rengeteg nagy karmestert láttam, hogyan dolgozik, például Ferencsik Jánost, akihez fogható nagyság kevés létezett. Ezek az élmények is ösztönöztek a pálya irányába. Bár csellón is játszottam szólókat, de ott izgulósabb voltam, másfajta agy és koncentráció kell hozzá. Bizonyos szempontból a vezénylés könnyebben ment. A testi adottságok is számítanak, és nekem nincs elég nagy kezem – nem úgy, mint például Várdai Istvánnak, aki bármit elér a csellón. A jó zenék mindig is izgattak, és a szimfonikus repertoárban beláthatatlan mennyiségű remek darab van.

Záborszky Kálmán és a Szent István Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Németh Szabolcs / Szent István Filharmonikusok)

Mitől lesz valaki jó karmester?

Amikor elkezdtem vezényelni, tanulmányoztam, melyik jelentős karmester hogyan dolgozott. Wilhelm Mengelberg, aki az amszterdami Concertgebouw-t rendkívül hosszú időn keresztül vezette, egy komoly tanulmányt is írt ebben a témában. Wilhelm Furtwänglernek is van egy nagyszerű könyve, illetve sokat beszélgettem Otto Strasserrel, aki hosszú ideig volt a Bécsi Filharmonikusok elnöke, illetve a második hegedű szólamvezetője, vele több éven át együtt tanítottunk Ausztriában. Rengeteget faggattam, hogy a nagy karmesterek milyen benyomást tettek rá, ki milyen módszerrel próbált, mit tartott fontosnak, és így tovább. Nagyon sok mindent kell rögzíteni, dinamika, hangszín, együttjáték, ráadásul egy amatőr zenekarnál mindent a próbán kell megtanítani.

mindent úgy elmagyarázni, hogy a gyerekek élvezettel hallgassák, és megcsinálják, amit kér tőlük. Ugyanakkor ha jó a darabválasztás, velük is ugyanolyan magas színvonalú eredményeket lehet elérni, mint a profikkal. A gyerekek is fogékonyak a különlegesre, a szépre, a hangszínekre, a karakterekre. Ez a zenekar-építés alapja. Mikor Horváth Gábor úgy döntött, hogy karmester akar lenni, rábíztam a gyerekeket, a náluk töltött tíz év alatt sajátította el az alapokat, amelyek aztán a professzionális pályán is segítették.

Profi zenekarban nem nehéz a zenészek egóját, vagy akár előzetes elképzeléseit kezelni?

Engem nem tudnak megvezetni, mert magam is magas szinten játszottam vonós hangszeren, bármilyen furcsa, de a zenekar lelke a vonóskar. Persze a fúvósok is fontosak, de ott a szólók miatt rögtön lehet hallani, ki hogyan játszik. A hegedűnél, a brácsánál, a csellónál és a bőgőnél bonyolultabb elérni az egységes hangzást, sok műhelymunka szükséges hozzá. Itt összekapcsolódik a pedagógia és az előadó-művészet, valójában a legprofibb zenekarnál is pedagógusnak kell lenni, meg kell találni a módját, hogy a kérésünkkel mindenki azonosulni tudjon.

Mit várnak manapság azok a szülők, akik zenére taníttatják a gyermeküket, illetve mire számítanak?

Ha egy gyerek bekerül a Tücsökzenekarba vagy a még kisebbek számára létrehozott Kabóca Zenekarba, megérzi a harmóniákat, felfedezheti, hogyan illeszkedik bele az ő játéka az egészbe. Ez egy mennyország azoknak a hangszereseknek, akik egy szólamban játszanak.

És tényleg másfajta gyerekek lesznek a zenekarosokból, a szokásos nyári táborban, Tihanyban sincs velük semmi probléma, pedig sokat dolgoznak, próbálnak, koncerteznek, azért mellette persze strandolnak is. Amikor vége van, alig várják, mikor jöhetnek legközelebb, és a lelkesedés év közben is kitart. A legtöbb szülő értékeli, hogy olyan társaságba került a gyereke, ahol az övékéhez hasonló az értékrend, a gondolkodás. A mai világban ritka kincs az ilyesmi.

Záborszky Kálmán (Fotó/Forrás: Szent István Filharmonikusok)

Nem nehezebb a mai gyerekeket magával ragadni?

De, nyilvánvalóan nagyobb az ellenszél. Az internetes világ elvonja a figyelmüket, az idejüket. Sokan nem is gyakorolnak annyit, mint kellene. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az iskolarendszerben is háttérbe szorult a művészettel való nevelés, az iskola nem tud mit kezdeni a művészi élménnyel. Pedig jó volna, ha a tanárok képesek lennének katartikus élményt adni a gyerekeknek, ez egyébként nemcsak a művészetre igaz, hanem szaktól független. Például

Történelemből újra az ókorral kezdtünk foglalkozni, amit már tanultunk általános iskolában is, és először ellenérzésem volt, milyen régen történtek azok a dolgok, nincs semmi kapaszkodó az ember számára! De egy fantasztikus történelemtanár tanított, Draskovich Pál, és a harmadik perc után mindenki tátott szájjal figyelte, ahogy magyarázott. Az is igaz, hogy nekünk rengeteg tudós tanárunk volt, mert 1956 után sokakat elküldtek az egyetemekről. Azt gondolta az akkori hatalom, hogy az oktatók heccelték föl a diákokat. Néhányan közülük az István Gimnáziumba kerültek, ezért csodálatos volt a hatvanas években gimnazistának lenni.

Ma is elég a nagy tudás, hogy lekössük a gyerekeket?

Nem, a szaktudás csak egy része a tanításnak. Sok múlik a személyiségen, jó előadónak is kell lenni, össze kell tudni fogni a gyerekcsoportot. Mi negyvenen voltunk egy osztályban, de ott egy mukkanás nem volt, ha igazán jó tanár foglalkozott velünk. Nekem sincs fegyelmezési problémám, a legkisebbekkel sem. Feladatot, célt kell nekik adni.

Nemcsak tanárként foglalkozik a gyerekkel, de több ifjúsági sorozat is kötődik a nevéhez, a Pastorale-előadások, illetve az iskolai diákcsoportoknak szervezett Felfedezőúton. Ezekkel a programokkal mennyire könnyű megnyerni a gyerekeket?

A Felfedezőúton különböző programjainak a célcsoportja a nagycsoportos óvodásoktól egészen az érettségizőkig terjed. A kisebbeknek, általános iskola negyedik osztályáig negyvenperces, a nagyobbnak ötvenperces előadásokat szervezünk. Amikor kitaláltam a koncepciót, összehívtam Zelinka Tamást és Solymosi Tari Emőkét, aki a Pastorale sorozatnak is műsorvezetője, és elmondtam, olyan sorozatot szeretnék, amiben megjelennek a társművészetek, és egy-egy témát minél több oldalról világítunk meg. Végül úgy alakult ki a rendszer, hogy Emőke vezeti ennek a sorozatnak a programjait is, aki zenetörténész, de nagyon széles látókörrel rendelkezik. Eleinte nagyon sokat dolgoztunk azon, miből mennyit lehet adagolni a gyerekeknek.

Nélküle nem is működne a sorozat. Élmény nézni, ahogy egy műsor összeáll, de a legjobb visszajelzés a közönségtől érkezik. Figyeljük is, mi az, ami fenntartja a figyelmüket, és most már évente húszezer nézőnk van. Ebben nagy szerepe van a koncertek sajátos rendjének, az iskolások szervezetten jönnek, és nem kell fizetniük az előadásokért. A gyerekek nagyon kis rétege az, akit a szülei visznek színházba, koncertre, mindössze egy százalék! Nekem az a célom, hogy minél többen megismerkedjenek a magas művészettel. Éppen ezért minden munkám közül ezt a sorozatot tartom a legfontosabbnak.

Záborszky Kálmán a Felfedezőúton sorozatban (Fotó/Forrás: Szent István Filharmonikusok)

Az istvános együtteseknek fontos jellemzője, hogy közösségként is funkcionálnak, amit mindenki megérez, aki valaha kapcsolatba került velük. Mi a közösségépítés titka?

Régebben nagy kóruskoncerteket szerveztünk, sok iskolai kórust vontam össze. Először mindannyiukat felkerestem az első próbán, aztán már több kórus próbált együtt, és így tovább. Az egyik koncerten Kodály Székely fonóját adtuk elő, és a végén odajött hozzám egy kisfiú:

Ennél nagyobb győzelem nem is kell, a gyerekek felismerték, milyen nagyszerű darabot adtak elő. Már a próbák alatt is éltek-haltak az előadásért, mert elképesztő boldogság egy gyereknek, ha hallgatóságra talál, és ezeket az előadásokat háromezer fő előtt játszottuk. Érzelmi és zenei siker is volt nekik – ez az, ami összehozza az embereket.

Sok olyan szerzőre, illetve műre ráirányította a figyelmet, amit addig nem nagyon játszottak Magyarországon. Kik, illetve mely darabok voltak közülük a legfontosabbak?

Mindenevő vagyok, minden darabot nagyon szeretek, amivel foglalkozom. Nehéz egyet kiemelni, de például Bernstein Miséje egészen különleges élményt jelentett. Annyira mai darab, olyan aktuális problémákat dolgoz fel, és persze olyan fantasztikus zenei nyelven, ami példa nélküli. De a nagy zeneszerzőket mind érdemes hallgatni, a kevésbé ismert műveiket is.

Ennyire sokszínű eredmények után mik a tervei a jövőre nézve?

Nagy kihívás, hogy a három állami fenntartású szimfonikus zenekar közé kerültünk, ezért azon igyekszem, hogy a zenekar még jobb legyen. Minden tagnak küldtem kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy bizonyos területeken mit gondol az együttes működésével kapcsolatban, aztán ez alapján majd mindenkivel leülünk beszélgetni. Az ilyesmi is fontos az együttes iránti elkötelezettség érdekében, mert szükséges, hogy azonos céljaink legyenek.

még ha van is, akitől ez több munkát igényel. Az egyik kérdésben például értékelniük kellett magukat egytől tízig terjedő skálán, hogy mennyire készülnek fel az első próbára. Az ugyanis kulcskérdés a minőség szempontjából.

Változik valami a Kossuth-díj következtében?

Fogalmam sincs. A legfontosabb gondolatom az volt, hogy ez a díj sok más embernek is köszönhető: a szüleimnek, azoknak, akikkel együtt dolgoztam, az iskola régi és mai tanárainak, az Oratóriumkórus, a zenekar és valamennyi együttesem tagjainak. A zenekarban két-három emberrel nagyon régóta muzsikálunk együtt, a kórusban pedig még sokkal többel. Az ottani kemény mag tagjai negyven éve járnak, mindenki amatőr, de magas színvonalon énekelnek. Ennek köszönhető, hogy annyi jó koncertet tudunk adni, az említett ritka darabokból is. Például legutóbb ismét játszottuk Lajtha László Miséjét, amit 1989-ben mi adtunk elő először közönség előtt. Az is a közösségépítés fontos része, hogy együtt csinálunk valamit. Mindenki félreteszi a napi dolgait, a világ eseményeit, a politikát, mert közös a cél: az adott zeneszerző nagyságát és művészetét minél jobban megközelíteni.

Fejléckép: Záborszky Kálmán (fotó/forrás: Németh Szabolcs / Pesti Vigadó)