Ha a világ legjelentősebb zenekarát kellene megnevezni, a legtöbben alighanem a Berlini Filharmonikusokat mondanák. A nagy múltú együttesnek az idők során mindig a legnagyobb karmesterek álltak az élén, neve ma is a minőség szinonimájának számít. Hasonlóan egyedi az a módszer, ahogyan a zenekar megválasztja vezető karmesterét,
a zenészek titkos szavazással voksolnak, és bárkit lehet jelölni a nemzetközi színtér dirigensei közül – nem véletlen, hogy sokan a pápaválasztáshoz hasonlítják a folyamatot.
Legutóbb 2015-ben fordult a világ figyelme Berlin felé, akkor Simon Rattle utódját keresték a muzsikusok, és bár visszanézve a korabeli cikkeket, több jelölt neve is forgott a köztudatban, a nem hivatalos források szinte mind a német karmestert, Christian Thielemannt valószínűsítették.
Pikk dáma-előadás a Berlini Filharmóniában (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Filharmonikusok)
Az első, eredménytelen szavazás után jött a nagy meglepetés, ugyanis a zenekar az akkor a müncheni Bajor Állami Opera zeneigazgatói tisztségét betöltő Kirill Petrenkót választotta, akit a fogadások is csupán a közepesen esélyesek közé soroltak (a hírek szerint feszültség is támadt a két karmester között a döntést követően, legalábbis az alulmaradt fél részéről). Az orosz származású, de tanulmányait már Ausztriában végző dirigens Magyarországon is járt már, ám jóval több online közvetítésből ismerheti a hazai közönség, legyen szó akár a müncheni időszak opera-előadásairól, akár a berliniek saját digitális koncerttermének kínálatáról vagy más alkalmakról. Magam is azok közé tartozom, akik most hallották először élőben Petrenkót, a Berlini Filharmonikusok április 21-i Pikk dáma-előadásán.
Csajkovszkij operáját a megelőző hetekben több alkalommal is játszotta a zenekar Baden-Badenben, ám „otthon” csak két koncertszerű alkalomra került sor. Akadtak persze, akik már ezen is csodálkoztak, hiszen az orosz kultúra ellen fellángolt indulatok akkortájt éppen a tetőpontjukra hágtak, ám elég volt néhány pillanat, amikor a neves karmester színpadra lépett, hogy világossá váljon,
a Berlini Filharmonikusok közönsége olyan mértékben rajong érte, hogy szinte bármilyen zeneművet érdekesnek és szerethetőnek találna az ő interpretációjában.
A korábbi, online szerzett pozitív tapasztalatok után ez a reakció csak fokozta az elvárásokat, vajon mit tudhat az a művész, akit a világ egyik legigényesebb közönsége is feltétlen csodálattal hallgat?
Aigul Akhmetshina és Jelena Sztyihina a Berlini Filharmonikusok Pikk dáma-előadásában (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Filharmonikusok)
Az első jellemző, amit Petrenko valóban létező varázásból érdemes kiragadni, a karmester természetessége. Olyan érzésünk lehetett, mint amikor valaki egy kényelmesen hömpölygő folyamban úszik – szinte semmit nem kell tennie, csak teljesen átadnia magát az áramlásnak. Petrenko olyan értelemben nem irányította a zenei folyamatokat, mint amilyen aktív, alkalomadtán küzdelmes tevékenységet ez a kifejezés sejtet, inkább azt a benyomást keltette,
mintha valóban eggyé vált volna a muzsikával, és valamilyen szimbiózis jött létre köztük.
Elképzelni is nehéz, milyen komoly munkát, a zenekar és vezetője közötti összhangot feltételez ez a természetesség, hogy a hallgatóság úgy érezze, vezényelni igazából nem is nehéz, hanem a legmagátólértetődőbb dolog a világon.
Ha a művészi hozzáállástól az elhangzó zenei minőség felé fordulunk, feltűnő volt az a minden értelemben gazdag hangzás, amit a zenekar produkált. A kissé elcsépelt zenei kategória általános jelentésénél sokkal intenzívebb, érzéki síkra ható zengés varázsolta el a hallgatóságot. A darab valóban úgy szólt, ahogyan azt legszebb álmainkban elképzelhetjük, még ha egyesek fel is róhatták volna azt a már túlságosan szőrszálhasogatónak ható kifogást, hogy mindez túl tökéletes, hiányzik belőle az az egyediséggel járó tökéletlenség, ami emberi mivoltunkból következik.
Arsen Soghomonyan a Berlini Filharmonikusok Pikk dáma-előadásában (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Filharmonikusok)
Operáról lévén szó, természetesen a karmester és a zenekar mellett az énekes szólisták is jelentősen hozzájárultak az élményhez és a produkció színvonalához. Hermann szerepét az örmény tenor, Arsen Soghomonyan énekelte, aki igen foglalkoztatott énekes, mégsem volt még hozzá szerencsém – és ezt most nem udvariasságból írom, hanem
valóban nagy öröm egy ilyen értékes adottságokkal rendelkező művészbe váratlanul belefutni.
A tenorista hangja kellően stabil ahhoz, hogy a szólamnak a karakter őrületéből következő, szélsőséges tartományait is megingás nélkül énekelje, emellett a drámai csengés sem szenvedett soha csorbát. Lisát beugróként Jelena Sztyihina énekelte, akinek eleinte túl vibratósnak tűnt a hangja, ám később igen szép pillanatokat okozott, és képes volt a hősnő teljes érzelmi skáláját megmutatni. A grófnő szerepében egy igazi nagyágyú lépett színpadra. Doris Soffelen úgy látszik, nem igazán fognak az évek, mert hangja még mindig impozáns, emellett
olyan erős színpadi jelenség, hogy Hermann-nal való összecsapásakor valósággal megfagyott a levegő a teremben.
A középszerepekben is akadtak igen kiváló énekesek. A Polinát megformáló Aigul Akhmetshina például delejezően sűrű és sötét mezzoszoprán hanggal rendelkezik, miközben a magasságai is kiválóak. Jeleckij egyáriásnak tartott szerepét szépen énekelte Borisz Pinkaszovics, és a Tomszkijként színre lépő Vladiszlav Szulimszkij is zengő mélységekkel rendelkezik. Kiemelkedett még a több mellékkaraktert is megformáló Christophe Poncet de Solages kiművelt tenorja. Elismerés illeti a kórusokat is, telt és egységes hangot szólaltatott meg a Szlovák Filharmónia Kórusa, a Karlsruhei Cantus Juvenum Gyermek- és Ifjúsági Kórus is frissen és üdén énekelt.
Jelena Sztyihina a Berlini Filharmonikusok Pikk dáma-előadásában (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Filharmonikusok)
Amikor valaki először hallgatja meg a Berlini Filharmonikusokat és vezető karmesterüket a saját koncerttermükben, a titkot akarja kitudni. Mitől olyan nagyszerűek ezek a művészek? A zene persze bonyolultabb világ annál, hogy egyetlen este alatt ráleljünk, mit tudnak a nagyok. De talán az sem elhanyagolható szempont, hogy kifejezetten jó hangulatú előadásnak voltunk tanúi, ami után – néhány elkapott pillanat szerint – a közreműködők is felszabadultan ünnepeltek. A zene öröm. Ezen az estén minden jelenlevő számára az volt.
Fejléckép: Doris Soffel a Berlini Filharmonikusok Pikk dáma-előadásában (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Berlini Filharmonikusok)
hírlevél
