Mi vonzza a világ nagy zenészeit a Kaposfestre?
A magyar muzsikusoknak igen jó a híre a világban, és a Kaposfestet is régóta nagy presztízsű fesztiválként tartják számon. A zenészeket vonzza, hogy más, jó zenészekkel találkozzanak, működhessenek együtt. Akik sokat játszanak külföldön, egy nemzetközi baráti társaságot alkotnak.
Olyan ez, mint amikor emberek elmennek quadozni vagy vitorlázni, mert jó együtt lenni és összedolgozni.
De hasonlíthatnám ezt a kapcsolati hálót egy családhoz is, az emberi összetartásról ad tanúbizonyságot, és próbálja a társadalmat és a zenekedvelőket is reménnyel eltölteni: tudunk még kölcsönös tisztelettel és őszinte szeretettel viszonyulni egymáshoz. Szerintem a fesztiválok pont ezért jók, mert az elhidegülés helyett az egymásra figyelés kerül a középpontba. A kamarazenénél pedig sokszorosan így van.
Te a legmagasabb zenészkörökben mozogsz – tényleg létezik ez a családiasság? Nincs féltékenység, rivalizálás a zenészek között?
Idővel mindenki megtapasztalja, hogy szép, de nehéz is zenésznek lenni. Az ember tudja, milyen nehézségekkel, stresszel jár a pálya, ezért ha olyannal találkozik, aki ugyanezt éli meg, inkább megörül neki. Ebben a hajóban mindenki benne van.
A féltékenység inkább a fiatalokra jellemző, idővel eltűnik, és marad a sorstársi kapcsolat.
Már nem a verseny időszakában vagyunk, ebben a körben mindenki sikeres, ezért nem mérjük össze magunkat.
Szükséges a jó emberi kapcsolat a közös muzsikáláshoz? Vagy olyannal is lehet együtt játszani, akit nem kedvelsz?
Lehet, de nem hosszú távon. Persze egy profi zenész képes olyannal dolgozni, akivel nem inna meg utána egy pohár vizet, félre lehet tenni a személyes ellenérzéseket, feszültséget. De azért próbálod úgy intézni, hogy inkább azokkal léphess fel, akikkel szívesen beszélgetsz is utána. Egy idő után megtalálják egymást azok az emberek, akik jól kijönnek, ha pedig valaki nem illik bele a társaságba, talál magának más zenészköröket, fesztiválokat.
Milyen emlékezetes pillanatokat tudsz felidézni a Kaposfest korábbi éveiből?
Nagyon közvetlen és baráti a légkör, az ember zene nélkül is eltöltene itt pár napot, és akkor ráadásul még együtt is muzsikálunk. A közönség is érzi a családias hangulatot, ők is a részévé válnak a közösségnek.
Ezért is szeretjük a nyári fesztiválokat, kiszabadulunk az év monotonitásából, jó az idő, szépek az esték, finomak az ételek, kellemesen lehet beszélgetni, és persze csodálatos zenék hangzanak el.
Szűcs Máté (Fotó/Forrás: Kaposfest)
Mennyire érzékeled egy koncerten, hogy a közönség hogyan reagál, mennyire hangolódik rá a játékotokra?
Próbálom jókedvre deríteni és feltölteni a közönséget. Ilyen szempontból érdekel, hogy érzik magukat, de nem veszem át a rossz hangulatukat, vagy bármit, ami nem konstruktív, hanem igyekszem az egész helyzetből a legjobbat kihozni. Egyfajta gyógyító szerepként is gondolok a zenészlétre, azt hiszem, az emberek azért jönnek koncertre, hogy kikapcsolódjanak, rendbe hozzák a lelküket, és legalább olyan fontosnak tartom, hogy ezt megadjam nekik, mint a magas színvonalú játékot.
Érzed is, amikor ez megtörténik?
Igen, egyértelműen. A nonverbális kommunikációra mi, zenészek rendkívül érzékenyek vagyunk. Ezért is tudok olyan emberekkel kamarazenélni, akiket előtte egy évig nem láttam. Pár nap alatt kell összehangolódni, hogy a koncerten minden rendben menjen, így nagyon ki vagyunk hegyezve a másik rezzenéseire.
A fesztiválon a zenei világ nagy sztárjai lépnek fel, de ezt a kifejezést inkább a reflektorfényben álló hangszerek előadóira mondjuk. Vagy szokták mondani, hogy sztárbrácsás vagy?
Minden hangszer esetén van egyfajta ranglétra, de ezen csak munkával lehet feljebb kerülni,
a klasszikus zenében nem lehet valakiből sztárt csinálni, ha nincs mögötte teljesítmény.
Úgy gondolom, hogy a világhírű muzsikusok tényleg nagyon jók valamiben. Nem feltétlenül a virtuozitásban, mindenki másban erős: van, aki a hangszínekben vagy a színpadi kiállásban. Ha valaki „sztárbrácsás”, az sem feltétlenül azt jelenti, hogy ő tud a leggyorsabban brácsázni, hanem sok minden egyebet: szeretik a jelenlétét, számíthatnak rá, és persze egy kis szeletet az is hozzátesz, hogy úgy tud brácsázni, ahogy kevesen. De az emberi vonások legalább ilyen fontosak.
Rögtön látszik rajtad, hogy igen pozitív személyiség vagy. Szükséges ez a tulajdonság, ha valaki a legmagasabb körökben, gyakran stresszes szituációkban játszik?
Hosszú távon szükséges, már csak saját magunk miatt is, de nyilván fontos az emberi kapcsolatokban is. Vannak olyan mufurcabb zenészek, akik esetleg elvontak, nem túl barátkozók, de a szakmában annyira jók, hogy tolerálja ezt a társadalom. De a lényeg a szív indíttatása: ha valaki nem szándékosan fura vagy modortalan, akkor könnyebb szemet hunyni efelett, a kiemelkedő képességei miatt. A zenészeknek is van egy kis spektrumzavaruk, nem azért viselkednek furcsán, mert úgy akarnak, hanem mert extrém dologgal foglalkoznak, és bizonyos dolgokban nagyon jók, másokban viszont akár sokkal kevésbé, mint az átlag. A problémák ott kezdődnek, amikor valaki visszaél a hatalmával.
De egyre inkább azt látom, hogy annyi a jó zenész, hogy már nem elég a tehetség, szociális készségek is kellenek, különben az illető egyre inkább elszigetelődik.
A nemzetközi érvényesülésben is ezek a képességek számítanak?
Szerintem a közönség is elvárja, hogy az ember ne csak jól játsszon, hanem kedves is legyen. Több zenekarban is muzsikáltam, és a karmestereknél is azt láttam, lehet valaki bármilyen kiváló zenész, ha nem jó vele dolgozni, mert túl szigorú, diktatórikus, lenézi a többieket, akkor egy idő után nem hívják újra. Találnak olyat, aki emberi szempontból is rendben van, mégis jó, nem kell kompromisszumot kötni. Ma már nem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy kiállhatatlanok legyenek. A zene is egy szolgáltatás, és az emberségnek a zenében is meg kell jelennie, nem elég az üres szakmaiság.
Szűcs Máté (Fotó/Forrás: Kaposfest)
Összefügg az ember személyiségével, hogy milyen hangszert választ? És ha igen, milyen a brácsás lelkialkat?
Szerintem összefügg. Én már fiatalon, hegedűsként is mindig a mély regisztereket, a sötét tónusokat kerestem. Ezért is voltam annyira nyitott és érzékeny a brácsára, amikor középiskolában, először még kötelező tantárgyként, a kezembe adták. Egy brácsást jobban érdekelnek a hangszínek, mint a virtuozitás. Ez alkati kérdés, mint ahogy az egyik ember sprintelni szeret, a másik kocogni.
A brácsás abban leli örömét, hogy a zenekar vagy a kamarazene középpontjában áll, és általában összekötő szerepe van. Kevésbé stresszes helyzet, mint a hegedűsöké és a csellistáké.
Ők a periférián vannak, mintegy határvédő szerepben, sokkal nagyobb nyomás nehezedik szegényekre. Persze vannak hegedűs típusok is, akik ha szeretik is a brácsát, akkor is jobban illik hozzájuk a hegedű. Jól néznénk ki, hogyha mindenkinek ugyanaz tetszene! Egy jó tanár észreveszi ezeket a hajlamokat, és terelgeti a növendéket.
Ezek szerint amikor egy brácsás szólót játszik, át kell állnia agyban?
Azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy mindent szólóminőségben kell játszani. Nem szabad arra gondolni, hogy most a szólamomnak töltő- vagy kiegészítő szerepe van. Ha más hangszert kísérünk, az is ugyanolyan fontos, mert egy jó támogató segíti a közös munkát. Ebben megint megjelenik a zene szociális vonatkozása. Mindent maximális precizitással kell játszani, és felkészülten kell várni a pillanatot, amikor reflektorfénybe kerülünk, akkor nem is visel meg, nem stresszel annyira.
A Kaposfesten a számodra különösen kedves romantikus repertoárból is előadsz majd műveket. Melyek azok az alkotások, amelyeket nagyon vársz a fesztivál műsorából, és miért?
Brahms két művében is játszom majd, ő nagyon közel áll a szívemhez. A romantikus éra leghumánusabb zeneszerzőjének gondolom, egyszersmind ő a legkomplettebb is. A korszakban sok csodálatos zeneszerző alkotott, de a legtöbbeknek volt valamilyen extrém, szélsőséges vonása. Brahmsnak egyetlen mániája volt, a Clara Schumann iránt érzett szerelme, de így is a legkevésbé őrült, legkiegyensúlyozottabb embernek érzem a korabeli komponisták közül. A muzsikája gyógyítja az előadót és a hallgatót is, és egyáltalán nem érzem megterhelőnek. A fesztiválon elhangzó zongoranégyesből hamarosan felvételt is készítek majd Várjon Dénessel, Perényi Miklóssal és Giovanni Guzzóval. Maga a formáció is közel áll hozzám: mielőtt az első szólóbrácsás állásomat megkaptam, két évig voltam egy zongoranégyes tagja, és legalább húsz darabot tanultam meg velük. Aztán a fesztiválon elhangzik majd Mozart Klarinétkvintettje, amiben a klarinétszólamot is játszottam már, a kétbrácsás változatban.
Mozart is egy óriás, de ő puritánságra, tisztaságra tanít. Amíg Brahmsnál belefér, hogy ember vagyok, Mozartnál egy kicsit emberfelettivé kell válni.
Ha valaki jól játssza a műveit, a közönséget is maga fölé tudja emelni, és nagyon szép lesz az élmény. A harmadik fontos szerző a programból, Mendelssohn, egyrészt ő a feleségem kedvenc szerzője, másrészt ő az, aki újra felfedezte Bachot, ezt pedig elképesztően érezni a zsenialitásában. Mendelssohn talán még a környezeténél is rendkívülibb alkotó volt, de óriási kihívás játszani a műveit. A Kaposfesten elhangzó Oktetthez személyes élményem is kapcsolódik, ennek a darabnak köszönhetem a genfi professzori állásomat. A Verbier-i Fesztivál Zenekarának művészeivel játszottam, amikor a Berlini Filharmonikusok zenészeivel közösen adtak koncertet. Az Oktett volt az egyik előadott mű, és akkor ismerkedtem meg a verbier-i igazgató, Martin Engstroem feleségével, aki maga is csodálatos brácsás. Ő mondta el nekem, hogy Genfben megüresedett egy hely, amiről korábban nem tudtam. Így kerültem kapcsolatba az iskolával, és így tudtam megpályázni ezt a gyönyörű állást.
Szűcs Máté (Fotó/Forrás: Kaposfest)
A tanítás régóta fontos szerepet játszik a pályádon, a Kaposfesten pedig mesterkurzust is tartasz. Mit lehet elérni egy növendékkel ennyire rövid idő, mindössze pár nap alatt?
Terelgetni lehet, felmérni a képességeit, a lelkületét – mert itt nemcsak a brácsáról van szó, abban is segíteni kell, hogy a mai világban mire van szükség, hogyan lehet helytállni. A szakmai fejlesztésnél sokkal tágabban értelmezem a tanítást, nagyon fontos, hogy ne csak a hangszer és a zenedarab világán belül tudjunk gondolkodni.
Én a hosszú távú folyamatokra hívom fel a fiatal zenészek figyelmét, hogy ne egy versenyre vagy egy szemeszterre koncentráljanak, hanem az életüket próbálják jó irányba vezetni.
Mindig azt mondom: úgy kell játszani, mintha már idősek lennének. Mert amikor már fogy a kezdeti lelkesedés, technikai értelemben is lassul az ember, akkor is meg kell találni, mi az, ami segít hatékonynak lenni és továbbmenni. Amíg fiatal az ember, akár fejen állva is tud brácsázni, de nem a cirkusz a lényeg, hanem hogy elhagyjuk a felesleges sallangokat, és megmaradjon, ami hosszú távon segíti a játékot.
Ezek szerint a mesterkurzusnak fontos része a személyiségek találkozása.
Azért szeretek tanítani, mert minden emberhez más a kulcs, és személyre szabottan kell dolgozni, bizalmi kapcsolatot alakítva ki. Ezért is hasonlítottam a zenészek közösségét a családhoz. A növendékről is szeretném tudni, mi lesz vele később, jó érzés, ha kapcsolatban maradunk, mert attól kezdve, hogy akár csak néhány napot együtt dolgoztunk, valamilyen szinten összetartozunk. Végül is mindannyian emberek vagyunk, egyaránt ismerjük az élet nehézségeit, még ha különbözünk is egymástól. Ennek a kérdésnek transzcendentális, filozófiai vetülete van. Már az ókori görögök is úgy tartották, hogy a zene isteni eredetű, a művészetek legszebbje, ugyanakkor a tudomány is, a legmagasabb filozófiai találgatások tárgya. Tudták, hogy a zenének nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is.
Ebben az értelemben a görögök nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, mint az orvostudománynak.
Apollón gyógyító erejéről is híres volt, zenéjével képes volt visszaállítani az elveszett testi-lelki egyensúlyt, amelyből az egészség fakad.
Mennyire nyitottak erre a szemléletre a fiatalok?
Ha az ember maga is érzi a súlyát, akkor könnyebben győz meg róla másokat. A legfontosabb, hogy az életem alátámassza, amit mondok. Ez a technikai kérdéseknél is így van: hiába magyaráz el valamit a tanár, ha nem tudja eljátszani, vagy idősebb korban legalább felvételen megmutatni. Mindig saját magamon tesztelem le először, amit mondani akarok a növendéknek, olyasmit nem tanácsolok, amit én nem éltem át. Azokat nehezebb meggyőzni, akik eltérő hozzáállással, koncepcióval rendelkeznek. Például sokakkal azt kell megértetnem, hogy nem elég, ha karrierjük van, szükséges a magánélet, a család, a barátok, vagy hogy odafigyeljenek az egészségükre. Ez is a hosszú távú tervezés része, annak érdekében, hogy a fiatalok ne menjenek tönkre abban, amit csinálnak, és a zenén kívül is legyen perspektívájuk.
Fejléckép: Szűcs Máté (forrás: Kaposfest)
hírlevél
