Mitől izgalmas egy nemzetközileg keresett karmester számára a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmesteri posztja?

Először 2017 végén dolgoztam a zenekarral, Dvořák csodás Stabat materét vezényeltem a Müpában. Már ekkor nagyon gördülékenyen működött köztünk a kommunikáció, ezért úgy gondoltam, érdemes ápolni a kapcsolatot. Két évvel később vissza is tértem, Richard Strauss Alpesi szimfóniájával.

Amikor felkértek vezető karmesternek, rögtön igent mondtam, mert azt gondoltam, együtt képesek vagyunk valami értékeset létrehozni.

Melyek a fő céljai vezető karmesterként?

Szeretném bővíteni a koncertrepertoáromat, mert bár a pályám elején vezettem szimfonikus zenekart, később szerelembe estem az operával, és ott futottam be karriert, elsősorban az olasz művek területén. Ebben az időszakban jóval kevesebb zenekari koncertet vezényeltem, és

A zenekarral kapcsolatban pedig az a célom, hogy a nemzetközi zenei élet felismerje, milyen nagyszerű is a Rádiózenekar, és milyen remek, szólistaként is kiváló muzsikusok játszanak benne.

Riccardo Frizza és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara (Fotó/Forrás: Magyar Rádió Művészeti Együttesei)

Karmesterként járt először Magyarországon, vagy ismerte korábban az országunkat?

2013-ban dolgoztam először Magyarországon, ekkor Ramón Vargas lemezét rögzítettük, és a felvétel elkészítésében a Rádiózenekar egyes tagjai is részt vettek. Korábban sosem jártam itt, de nagyon megszerettem az országot.

Az is figyelemre méltó, hogy egy ilyen kis ország milyen sok nagy karmestert adott a világnak! Ez sokat elmond az itteni zenei életről, és arról, hogy a hagyomány milyen mélyen gyökerezik az emberek lelkében. Budapest pedig gyönyörű város, ahova érdemes rendszeresen visszatérni. A családom is nagyon szereti.

Gyakran elkíséri a családja, ha utazik valahova?

Eléggé, a feleségem operaénekes, amikor éppen szabad, szívesen utazik velem, igyekszünk sok időt együtt tölteni. Van egy tizenegy éves kislányunk, ilyenkor őt sem hagyjuk otthon. Magántanulóként végzi az iskolát, ezért mindig velünk lehet.

Ön Olaszországból származik, és azt hiszem, sokakban él egy kép az ország muzikalitásáról, szinte a zene hazájaként tekintenek rá. Mit tudnak az olasz muzsikusok, amit más nem?

Nem gondolom, hogy többet tudnak, mint bárki más, ma már a világ minden pontjáról érkeznek nagyszerű muzsikusok, globálissá vált a piac. A magyar zenészekkel például közös bennünk, hogy nagyon mélyen, a lelkünkben éljük meg a zenét. Az országgal kapcsolatos hiedelmek onnan eredhetnek, hogy az operarepertoár nyolcvan százaléka olasz.

Emlékszem, amikor először jártam Olaszországban, a ferrarai piactéren egy rakodómunkás a Nessun dormát fütyülte.

Sajnos ma már nem úgy viszonyulnak a zenéhez az emberek, mint az ötvenes-hatvanas évek környékén. Nem szokás énekelni a mindennapokban, a popzene pedig mindent eláraszt. Néhány olyan operaslágert, mint a Nessun dorma, persze ismernek, hiszen azzal még a popénekesek is megpróbálkoznak. Meg aztán volt nekünk egy Pavarottink, aki az operába nem járó közönséghez is közel vitte a műfajt. A Pavarotti & Friends sorozatban popsztárokkal lépett fel, például Bonóval a U2-ból, ezért a könnyűzene rajongói is meghallgatták. Ez igazából jó eszköz volt az opera népszerűsítésére, de sajnos Pavarotti már nincs velünk. Persze azért vannak törekvéseink, hogy a fiatal közönség is eljusson operába.

Riccardo Frizza (Fotó/Forrás: Simone Falcetta / Magyar Rádió Művészeti Együttesei)

Önnek melyek voltak az első zenei élményei?

Ötévesen kezdtem zongorázni, miután a szüleim észrevették, hogy a templomi énekeket hallás után lejátszom. A családomban nincsenek zenészek, de ők felismerték a tehetségemet, és komolyan taníttattak. De mivel egy kisváros, Brescia melletti faluban éltünk, nem voltak komolyabb szándékaim a zongorával.

teljesen megváltoztatta az életemet. Onnantól már nem érdekelt a zongora, a zenekar lett az a hangszer, amin játszani akartam. Teljes mértékben annak szenteltem a tanulmányaimat, hogy karmester lehessek, közben meghangszereltem orgonadarabokat, a konzervatóriumi barátaimból pedig létrehoztam egy zenekart. Ők ingyen játszottak nekem, és így kipróbáltam, hogyan kell hozzányúlni egy zeneműhöz. Emlékszem, amikor az első karmesteri órámon azt mondtam a tanáromnak, hogy szeretnék megtanulni vezényelni, és már van is egy zenekarom, teljesen elképedt (nevet).

Meddig működött ez a baráti zenekar?

Úgy öt-hét évig, később ők lettek Brescia város szimfonikus zenekara, mert csak egy alkalmi kamarazenekar működött ott korábban. Elég szép repertoárt építettünk ki, játszottuk például a Beethoven-szimfóniákat, de amikor beindult a nemzetközi karrierem, kénytelen voltam elhagyni őket, és néhány év után feloszlottak. Nem volt, aki kézben tartsa őket, én ugyanis

Ezek az évek hasznos tapasztalatot jelentettek, nem csak a vezénylés terén. Megtanultam, hogyan kell próbát tartani, és előteremteni a technikai feltételeket. Ilyen körülmények között az ember kitanulja a szakmát.

Emberi hangra írt darabokkal nem is foglalkozott ekkor?

Nem, az énekhang még nagyon távol állt a zenéről alkotott elképzeléseimtől. Emlékszem, a bresciai konzervatórium diákja voltam, amikor tizenöt éves koromban elvittek minket egy nyilvános főpróbára, Bellini A puritánok című művét játszották. Azt se tudtam, mi ez az egész, szerintem el is aludtam rajta (nevet). Ma pedig már Bellini az egyik kedvenc zeneszerzőm. Az első igazán jó opera-előadás, amit láttam, 1999-2000 körül volt, Claudio Abbado vezényelte a Così fan tuttét Ferrarában.

De igazán akkor szerettem meg az operát, amikor Juan Diego Flórez, akkor még pályakezdő tenorként felkért, hogy vezényeljem az áriakoncertjeit. Azelőtt sosem csináltam ilyesmit, de ő, amilyen nagyszerű énekes, megmutatta, milyen érdekes is tud lenni az emberi hang (a karrierje azóta önmagáért beszél). Érdekes módon az első teljes opera, amit vezényeltem, pont a Così fan tutte volt, harmincéves koromban, akkor már örömmel igent mondtam a meghívásra. Aztán meg feleségül vettem egy operaénekest, és akkor már minden ment a maga útján (nevet).

Azóta is kedveli az áriaesteket?

Attól függ, ki énekel, és mit. Így huszonöt év után, ha valaki csak csillogni szeretne, az nem érdekel. De időnként a nagy énekesek képesek igazán jelentőset alkotni az áriaesteken is. Így éreztem például Renée Fleming esetében, aki mindig valami különlegeset ad a közönségnek. Vele öröm a közös munka – mert úgy gondolom, ezeknél a koncerteknél sem csupán kísérni kell az énekest, hanem együtt zenélni, közösen dolgozni a produkción.

Riccardo Frizza és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara (Fotó/Forrás: Magyar Rádió Művészeti Együttesei)

És mit gondol az operák koncertszerű előadásairól?

Azt viszont nagyon szeretem, mivel

A bel cantóban keletkeztek ilyen remekművek. Ebben az esetben a szcenírozott bemutatóba a színházak nem szívesen fektetnek pénzt, de nem is hiányzik a színpadi történés, mert úgyis a zene a lényeg. A mai korban másfajta dramaturgiát szoktunk meg, köszönhetően a televíziónak és az internetnek, mindig azt várjuk, hogy valami érdekes történjen, a színpadon is. Az operák esetében Sztravinszkij A léhaság útja, Bartók A kékszakállú herceg vára vagy Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című darabja után már nem ugyanazt várjuk el egy operacselekménytől.

A jövő évadban az Aidát vezényli Budapesten, a Nemzeti Filharmonikusok előadásában. Verdi műve hogy működik koncertszerű körülmények között?

Ha nem számoljuk a második felvonás fináléját a katonai bevonulással és a nagy tömegjelenettel, az Aida nagy része duettekből és tercettekből áll. Aida és Amneris, Aida és Radames, vagy az előbbiek és az apa – a darab ennek az intim jellegének köszönhetően jól működik koncerten. Boldog vagyok, hogy elfogadhattam a zenekar meghívását. Koncertet nem akartam vállalni a Rádiózenekar miatt, de amikor Vashegyi György azt mondta, szeretnének operákat is játszani, örömmel igent mondtam. Persze lehet, hogy a jövőben majd a Rádiózenekarral is fogunk operákat játszani, hiszen ez a műfaj fontos a zenészek fejlődése szempontjából.

A szimfonikus és az operarepertoár sokkal szorosabban összefügg, mint az emberek gondolnák. A természetes frazeálást meg lehet tanulni abból, ha valaki énekhangokkal dolgozik.

Egy interjúban említette, hogy önnek is gyakran létrejön valamilyen színpadi víziója a darabokról, és szívesen kipróbálná magát rendezőként.

Igen, adódott is volna lehetőség, de egyelőre nemet mondtam, nincs ennyi időm (nevet). De egyszer majd szívesen kipróbálnám, hogy vezénylek és rendezek is egy darabot, mert ha a kettőt együtt csinálja az ember, jobban megértheti a művet, ezenkívül összekapcsolhatja a zenei és a vizuális síkot. Rosszul hangzik, ha ennek kapcsán Karajanra hivatkozom, de őt is ez a szándék vezette, amikor színre vitt előadásokat.

A muzsikában minden benne van, amit a darabról tudni kell, hiszen a komponista a szöveget is feldolgozta benne.

Manapság sok rendezés megosztja a közönséget. Mit gondol, mit tehet és mit nem tehet meg egy rendező?

Azt gondolom, a rendező bármit megtehet, ha nem megy szembe a zenével. Egyszerűen azért, mert különben nem érthető, mi történik a színpadon. A múlt évben a Metropolitan Operában vezényeltem egy Lammermoori Lucia-előadást, Simon Stone, a híres filmrendező vitte színre, aki egészen zseniális művész. A produkció elég ellentmondásos reakciókat váltott ki a nézőkből, hiszen az amerikai közönség ritkán lát ilyesmit. Ezzel együtt is azt mondom, fantasztikus lett az előadás, mert a rendező nem ment szembe a zenével. A történetet áthelyezte az amerikai Közép-Nyugatra, a hatvanas évekbe.

A Lucia a történelem első feminista darabja, muszáj aktuálisnak lennie. Őszintén szólva a tradicionális színreállításokat már nem kedvelem, mert semmit nem adnak hozzá a darab értelmezéséhez. Miért játsszuk a Rigolettót vagy a Traviatát, ha semmi újat nem tudunk mondani róla?

Riccardo Frizza (Fotó/Forrás: Gianfranco Rota / IMG Artists)

Nem gondolja, hogy a közönség nehezebben talál utat a zenéhez, ha nagyon szokatlannak találja a színrevitelt?

Tavaly novemberben a bergamói Donizetti Fesztiválon A kegyencnő című operát vittük színre, ami elnyerte az évad legjobb előadásának díját. Nagyon modern produkció volt, de a közönség szerette. Mert amikor egyértelmű értelme van annak, amit a színpadon látnak, akkor el tudják fogadni, de azt nem kedvelik, ha előtte el kell olvasniuk a műsorfüzetet, hogy megértsék. Azonnali reakciót kell kiváltania az előadásnak. A kegyencnőt az argentin rendező, Valentina Carrasco állította színre, aki nagyszerű munkát végzett. Amikor találkoztunk, föltettük magunknak a kérdést: hogyan tudnánk valami újat létrehozni ebben az operában? A darab középpontjában a király szeretője áll, de biztosan voltak mások is, akik előtte betöltötték ezt a pozíciót. Hatvan és nyolcvan év közötti, idősebb nőket helyeztünk a színpadra, akik néma szereplőként vettek részt a játékban. Ők voltak azok, akik már megöregedtek, és vissza kellett vonulniuk, mert a király lecserélte őket egy fiatalabb nőre.

És a közönség megértette, hogyan merültek teljes feledésbe ezek a hölgyek, és a történetük megérintette őket.

A bergamói Donizetti Fesztiválnál zeneigazgatói pozíciót is betölt, és számos kevéssé ismert operát mutattak be az utóbbi években. Milyen terveik vannak a közeljövőre vonatkozóan?

A fesztivált a Donizetti Alapítvány tartja fenn, amely a Casa Ricordi kiadóval együttműködésben jelenteti meg a szerző műveinek kritikai kiadását. Az alapítvány foglalkoztat zenetörténészeket is, akik kutatásokat végeznek. Ezeket az újonnan publikált darabokat állítjuk színpadra a fesztiválon, minden évben egyet. Idén az Il diluvio universale következik, amit senki nem ismer, pedig nagyszerű darab. Donizetti Nápolyban írta, Rossini Mózes Egyiptomban című műve után, és szintén bibliai történetet dolgoz fel. A Donizetti-interpretáció megújításával is foglalkozunk, korabeli hangszerekből álló zenekarral adjuk elő a műveket. A zeneszerző roppant gazdagon hangszerelte az operáit, ezért egy modern szimfonikus zenekar könnyen elnyomja az énekeseket.

Mindig minden tökéletesen hallható, közben pedig fantasztikus effekteket hozott létre, amit mai hangszerekkel nem lehet visszaadni. Két éve a Szerelmi bájitalt is előadtuk így, és teljesen máshogy szólt, mint amit megszoktunk. Ez a folyamat már végbement Mozarttal, Rossinivel és számos klasszikus komponistával, itt az ideje, hogy a kora romantikában is megtörténjen.

Önnek melyik Donizetti-darab jelentette a legnagyobb meglepetést?

Donizettinek két korszaka volt, egy olasz és egy francia periódus, amelyek közül az utóbbi a jelentősebb. De ha csak az olasz korszakra koncentrálunk, a legnagyobb meglepetést a Roberto Devereux okozta, amely számomra az egyik legnagyszerűbb opera az egész zenetörténetben. Minél jobban megismerjük Donizettit, annál inkább ráébredünk, milyen sokat merített belőle Verdi. Például a Roberto Devereux egyik részletét átvette, és továbbfejlesztette Az álarcosbál Ulrica-jelenetévé. Ugyanaz a hangnem, ugyanazok a hangok, a harmónia – a bevezetés teljesen megegyezik. Egyszer egy San Franciscó-i előadáson egymás mellé tettem a kettőt, először a Donizetti-részlet első nyolc üteme hangzott el, aztán az Ulrica-jelenet. Az emberek teljesen megdöbbentek.

Ő ugyanis igazi színházi ember is volt. Például a Roberto Devereux-ben fantasztikusan felépítette a királynő, I. Erzsébet alakját, az elejétől a végéig egy összetett lelki folyamatot kísérhetünk figyelemmel. Az emberek többsége csak öt-hat művet ismer a szerzőtől, a Don Pasqualét, a Szerelmi bájitalt, a Luciát, közben pedig olyan sok csodálatos operája van még!

Riccardo Frizza (Fotó/Forrás: E. Moreno-Esquibel)

Az idei évadban Mahler 2. szimfóniáját adta elő a Rádiózenekarral, jövőre pedig a híres Ezrek szimfóniája is műsorra kerül. Úgy tűnik, Mahler is fontos szerző önnek.

Valóban fontos, már diákkoromban sokat tanulmányoztam a műveit. Az Ezrek szimfóniáját a Rádiózenekar nyolcvanéves évfordulója miatt tűztem műsorra, azt gondoltam, szerencsés, ha egy ilyen kerek évforduló alkalmából az együttesek, a zenekar, az énekkar és a gyermekkar mind együtt léphet fel. Tudom, ezt a művet viszonylag gyakran előadják Budapesten, de itt az ideje, hogy mi is megcsináljuk.

Ma épp Strauss Itáliából című művét próbáltuk, amit még sosem vezényeltem, de az első perctől kezdve ismerős közeg volt a számomra. Szeretem azokat a zeneszerzőket, akik ennyire mélyre szállnak az emberi lélekben, fájdalom, küzdelem, de öröm is van a darabjaikban, és nagyon megérint, ahogyan ezek között az érzelmek között hullámzik a muzsika.

Úgy tudom, diákként nagy Bernstein-rajongó volt, és róla is eszünkbe juthat, milyen nagyszerű Mahler-felvételeket készített.

Igen, neki köszönhetően szerettem meg Mahlert. Akkor halt meg, amikor a karrieremet kezdtem, és emlékszem, egyszer egy interjúban megkérdezték, mi hiányzik nekem a legjobban a múltból, mire Bernstein nevével válaszoltam. Ő rengeteget jelentett a múlt század zenei életében: nagyszerű zongorista volt, remek karmester, zeneszerző, műsorokat készített a televízió számára. Teljes egészében, komplexen foglalkozott a zenével, és aki ennyire nyitott, jobban megérti a muzsikát, mint bárki más. Egyes daraboknál ugyan nem követte a hagyományos előadói gyakorlatot, de csak azért, mert szabad művész volt. Én is igyekszem függetleníteni a saját interpretációmat, éppen ezért nem is hallgatok sok zenét. Tanulmányozom a kottát, és az az alapján kialakult elképzeléseimet követve vezényelek. 2018-ban A kalózt dirigáltam a Scalában, amit utoljára még Callasszal adtak elő, ötven évvel ezelőtt. Egyáltalán nem hallgattam felvételeket, kinyitottam a kottát, aztán bementem a próbára. És működött. Nem szeretem, ha más előadók befolyásolnak. Ez talán nem hangzik túl jól, de

Nem azért vezénylek valahogy, mert Karajan vagy Solti így csinálta. Azt akarom kifejezni, amit én gondolok, érzek a zenével kapcsolatban.

Mikor érkezett el a karrierjében az a pont, amikortól így viszonyul a vezényléshez?

A kezdet kezdetétől így teszek. Természetesen diákkoromban még sok zenét hallgattam, amelyek hatottak rám valamennyire. Karajan Beethoven-felvételein nőttem fel, és megismertem Bernstein, Harnoncourt, Gardiner lemezeit is. Emlékszem, az utolsó CD-met 1995-96 körül vettem meg. Addigra már elég szép gyűjteményem összegyűlt, de a továbbiakban nem gyarapítottam.

A Rádiózenekar április 25-i koncertjén, amelyen Richard Strauss korábban emlegetett műve, az Itáliából elhangzik. Giuseppe Martucci Notturnóját is játsszák. Ő talán kevésbé ismert a magyar közönség számára.

Pedig Liszt Ferenc tanította, és igen nagyra tartotta, Martucci ugyanis kiváló zongorista volt. Ebben a korszakban az olasz szerzők mind operákat írtak, őt viszont a közép-európai zene, Liszt, Brahms érdekelte. Az I. szimfóniájából a Bajor Rádiózenekarral készítettem felvételt, és

Sok zeneszerző van még, akit fel kellene fedezni, például Marco Enrico Bossi. Nem csak Respighire érdemes odafigyelni, még ha ő is a legismertebb ebből a korszakból.

Könnyű megnyerni a közönséget a kevésbé ismert zeneszerzők számára?

A Rádiózenekarral nemrég Rahmanyinov Études-Tableaux-ját játszottuk a Zeneakadémián, amelyet senki nem ismer, eredetileg zongoradarab, és Respighi hangszerelte meg. Utána pedig az ő szintén nem túl gyakran játszott Három Botticelli-képe következett, és a közönség hihetetlenül lelkesen reagált.

A műsornak az volt az összekötő elve, hogy mindhárom, egymáshoz valamelyest kapcsolódó szerző képekről írt (a harmadik elhangzó mű Muszorgszkij Egy kiállítás képei című alkotása volt). Respighi Rimszkij-Korszakovnál tanult, Muszorgszkij pedig orosz létére francia látásmóddal rendelkezett. Azt hiszem, szükséges ismeretlen darabokat játszani, természetesen a legismertebb remekművek mellett, de érdemes ilyen vezérfonalakra felfűzni a koncertek programját.

A Rádiózenekar jövő évadából már említettük a Mahler-koncertet, milyen további érdekességeket emelne ki?

Sok említésre méltó koncertünk lesz, az egyiken például a koreai Yunchan Lim lesz a szólista, aki megnyerte a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt. Még csak tizenkilenc éves, és elképesztő tehetség, azt mondják, ő az új Jevgenyij Kiszin. Jövőre csupán öt zenekarral lép fel: a Chicagói Szimfonikusokkal, a New York-i, a Párizsi Filharmonikusokkal, egy német zenekarral és a Rádiózenekarral. Büszke vagyok rá, amikor neves szólisták érkeznek hozzánk, ez azt jelenti, hogy nemzetközileg számontartják az együttest. Jövőre Renaud Capuçon, Kobayashi Ken-Ichiro is a vendégünk lesz. És mivel nyolcvanéves a zenekar, különösen fontosnak tartom, hogy a muzsikusaink szólistaként is fellépnek majd a hangversenyeken: Berlioz Harold Itáliában című művében, Albrechtsberger Harsonaversenyében, Haydn Sinfonia concertantéjában, Oláh Vilmos pedig Mendelssohn e-moll hegedűversenyének szólóját játssza majd, Vásáry Tamás vezényletével.

hogy még büszkébbek legyenek arra, hogy a Rádiózenekar tagjai. A közönségnek pedig meg kell mutatnunk, milyen kiváló, szólisztikus feladatokat is magas szinten ellátni tudó művészeink vannak.

Fejléckép: Riccardo Frizza (fotó/forrás: Simone Falcetta / IMG Artists)