Ritka az ilyen pillanat, amelyet az idén hetvenöt éves Eötvös Péter tiszteletére rendezett koncerten többször is átélhettünk. Március 8-án a Pannon Filharmonikusok ünnepelték a zeneszerzőt a Müpában három, az elmúlt évtizedben született művével. A koncert első felében két szimfonikus alkotást hallhattunk, majd a 2016-ban született Halleluja – Oratorium Balbulumot vezényelte el Eötvös. Az hiszem, többen osztják véleményem, miszerint ez utóbbi mű a komponista egyik legjobb alkotása, amely sikerét egyébként nem kis részben köszönheti a szerzőtárs Eszterházy Péternek is. De haladjunk szépen sorjában.
A The Glinding of the Eagle in the Skies című rövid zenekari darabbal kezdődött az este, amely a Baszk Nemzeti Zenekar számára íródott 2012-ben. Ahogy a cím is mutatja, Eötvös rá jellemző módon nem egy absztrakt művet komponált a felkérésre – az inspirációt ebben az esetben egy baszk népdal jelentette, amelynek hallgatása közben egy magasban szárnyaló, elegáns sas képe jelent meg szemei előtt.
Ha magát a zeneszerzőt kérdezzük komponálási módszereiről, rendszeresen elmondja, hogy munka közben rendszerint megjelenik benne valamilyen kép, így műveiben felfedezhető egyfajta dramaturgia akkor is, ha nem színházi zenét ír.
Ezt a darabot egy nyers, elemi erő hatja át, melyhez hozzájárul az egymástól elhangolt piccolók és hárfák kissé hamiskás, népi zenére emlékeztető hangzása is. Eötvös teret alkot, de nem olyan módon, mint Satie tapétazenéje – bár ugyanúgy egy minket körülvevő atmoszféraként fogjuk fel, mégis mindig érezzük a háttérben megbújó dramaturgiát művében. A Pannon Filharmonikusok nemcsak tökéletes összhangjukkal, hanem az egyes szólisták – e darab esetében főként a különleges játékmódokat felvonultató fuvolisták – játékával teremtették meg ezt a légkört.
Hasonló élményt adott az Alle vittime senza nome című háromtételes mű is, amely napjaink egyik legaktuálisabb témájára reflektál. Eötvös úgy fogalmazott: „Művem azoknak az arab és afrikai embereknek az emlékére íródott, akik akaratukon kívül túlzsúfolt hajókra kapaszkodtak fel abban a reményben, hogy majd egy boldogabb világba érkezhetnek, de az olasz partok elérése előtt elsüllyedtek a nyílt tengeren.” A műismertető szerint a súlyos zenekari tuttik az embertömeg, míg a szólisták az ebből kiváló egyének hangján szólalnak meg. Fazekas Gergely műsorvezetőként és a programfüzet szerzőjeként is hangsúlyozta a darab requiem-jellegét, amelynek hallgatása nagyon megrázó – bennem valamiért mégsem ez az érzés maradt meg legerősebben. A darabra jellemző az ostinato, amely monotonitásával a végtelen tenger képét vetíti elénk.
Nem könnyű azt a nagyfokú egyenletességet elérni, amelyet Eötvösnek sikerült svájci óramű pontosságú vezényletével. A zenekar és a karmester gesztusaiból áradt a kölcsönös tisztelet, nem alá-fölérendeltség, hanem abszolút demokrácia uralkodott játékukon.

A Pannon Filharmonikusok gazdag ütőapparátusa működött közre Eötvös Péter szerzői estjén (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
Először játszotta magyar zenekar a Bécsi Filharmonikusok felkérésére írt Halleluja – Oratorium Balbulumot, bár már hallhatta a hazai közönség 2016-ban szintén a Müpában a művet. A sors fintora, hogy éppen egy olyan mű bemutatóját (2016, Salzburgi Ünnepi Játékok) nem élhette már meg Esterházy, amelynek végső konklúziója, hogy emberöltők óta először nincsen mit mondanunk a jövőről. Az ötven perces műben – amelynek szövegéhez 2008-ban fogott hozzá Esterházy – sűrített formában találkozhatunk az elmúlt évtizedek nagy tragédiáival, kérdésfelvetéseivel – szeptember 11-ével kezdve a kerítés-kérdésen keresztül a teljes reményvesztettség, üresség állapotáig. Mégis az egész egy roppant szórakoztató, Esterházy szavaival élve dramolettet eredményez, amely szövegében és zenéjében is megpróbálja értelmezni az oratórium évszázados műfaját. Felfedezhetjük a mű alapkoncepciójában Eötvös ars poeticájának esszenciális elemeit: az egyik fontos kérdés, ami minden vokális műve esetében foglalkoztatja a komponistát, a nyelv. Többször nyilatkozta, hogy a nyelv zenei szempontból is meghatározó számára, így nem meglepő, hogy az Oratorium Balbulum eredetileg magyarul írt szövegkönyvét németül használja, a narrátornak viszont szerzői utasítás szerint mindig annak az országnak a nyelvén kell megszólalnia, ahol éppen előadják a darabot. Szintén számos művében megjelenik Isten – ebben az esetben a szerzőpáros egyik alapállítása, hogy Istenről csak úgy tudunk beszélni, ha rögtön a hiányáról is beszélünk, hiszen nincs, ami mögött ne lenne kérdőjel.
A darab humorához nagyban hozzájárulnak mind a szövegi, mind a zenei idézetek – az öntudatos, ugyanakkor folytonosan hallelujázó kórus egyszer a Messiásból idéz, máskor egy gospel halleluját hallhatunk a részeges angyal előadásában, míg az oratórium fináléjában egy Bruckner és egy Mozart Halleluját komponál rendkívüli virtuozitással egymásra Eötvös. Az idézeteket ráadásul mind a két Péter akkurátusan jelzi, s mintegy alátámasztásként
a narrátor is többször megnyugtatóan biztosít minket arról, hogy itt bármikor ismételhet bárki mondatot.
Ez már csak azért sem jelent problémát, mert a mű tulajdonképpen töredék: nem azért, mert befejezetlen, és nem is azért, mert elvesztek részletei – Esterházy egyszerűen sosem törekedett a teljességre, befejezettségre.

Mácsai Pál az Oratorium balbulum narrátoraként (Fotó/Forrás: Bublik Róbert / Pannon Filharmonikusok)
Az oratóriumnak három, vagy ha úgy tetszik, az önálló véleménnyel rendelkező kórussal együtt négy szereplője van: a 9. században élt dadogó szerzetesről, Notker Balbulusról mintázott próféta – akivel kapcsolatban akaratlanul is felmerül bennünk Mózes képe és Schönberg operája –, a részeges, földreszállt angyal és a prózát mondó narrátor. A próféta szerepét Erik Stoklossa német tenor alakította, akivel már korábban is találkozhatott a magyar közönség Eötvös Paradise reloaded (Lilith) című operájában, Ádám szerepében. Remekül formálta meg a kissé komikus figurát, s bár szerepe szerint dadogott, azt kristálytiszta szövegmondással csinálta. Ez igaz volt Iris Vermillion rendkívül szellemesen előadott angyal szerepére is, mellyel ismét bizonyosságot nyerhettünk afelől, hogy sok esetben több lehetőség rejlik a mezzo, mint a szoprán hangfekvésben. Mácsai Pál mint mindig, ezúttal is kifogástalan volt, kár, hogy a terem külföldi hallgatói a feliratozás hiánya miatt nem érthették poénjait. A Magyar Rádió Énekkara pedig már rutinosan adta elő a számukra komponált részeket, amelyek sok esetben megkövetelték a különleges énektechnikát. Összességében igazán méltó módon köszönthettük Eötvös Pétert, aki nemcsak a csöndtől, de az igazság kimondásától sem fél.
A fejlécképen Eötvös Péter és Esterházy Péter 2016-ban. Fotó: Csibi Szilvia/Müpa. A cikkben szereplő fotók március 7-én készültek a pécsi Kodály Központban, szerzőnk viszont a március 8-i, Müpában elhangzó koncertről ír.