Ahogy néztem a koncertnaptáradat, feltűnt, milyen sok nem hagyományos formátumú, inkább ismeretterjesztő, népszerűsítő koncerted van. Hogyan alakult ki ez az arány?

Ezek nekem már nem úgy élnek a fejemben, hogy hagyományos és nem hagyományos koncertek, hanem – hogy üzleti nyelven fejezzem ki magam – bizonyos terméktípusokként gondolok rájuk. Az egyik kategóriát a zeneakadémiai vagy a müpás hangversenyek jelentik, azok kifejezetten egy olyan közönségréteg igényét elégítik ki, amely nem szeretné, ha változna a koncertek formája, hanem egy öltönyös zenekart kíván meghallgatni valamilyen nagy presztízsű koncertteremben. Ők is kapnak újdonságot a műsorainkban, mindig játszunk kevésbé ismert, de érdekes darabokat. Ugyanakkor létezik egy jóval nagyobb közönségréteg is, amelyet nem tudok ezzel a fajta produkcióval megszólítani, én viszont minél több emberhez szeretném elvinni a klasszikus zenét. Azt gondolom,

Ezért luxus lenne azt mondani, hogy a – tegyük fel – tizenötféle közönségtípusból csak az egyikhez akarok szólni. Ezért is szerepel sok ifjúsági előadás a naptáramban, meg A zenegyűlölő-koncertek, amelyeket Janklovics Péter humoristával vezetünk. Aztán vannak olyan programok, mint a Semmi komoly-sorozat, amelynek első alkalmán Pál István Szalonna működött közre, a következőkben pedig Deva, majd a Tálas Áron Trió fog szerepelni. A középpontban a klasszikus zene áll, de azt többféle stílus felől közelítjük meg.

Mi kell ahhoz, hogy valaki élvezni tudja a klasszikus zenét?

Ugyanaz, ami általában is a művészetek élvezetéhez: nyitottság és játékosság. A kettő összefügg egymással, zárkózottan nem lehet játszani. A játékban mindig esélyt adunk a váratlannak, a szokatlannak. A kisbabák is imádják, amikor úgy teszel, mintha elejtenéd őket. Pedig bizonytalanságban tartod őket, de a játékosság erősebb ösztön, kacagni fognak, nem sírni. A játék iránti vágyunkat felnőttként is megőrizzük, csak sokkal mélyebben eltemetve, ezért kell előhívni, amikor a művészetet akarjuk befogadni. Ha úgy kapcsolod be a Spotify-t, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, két dolog történhet: vagy betalál a zene, vagy nem.

Hogyan halad tovább a hallgató ettől az első lépcsőfoktól? Hogyan jut el odáig, hogy bonyolultabb zenéket is be tudjon fogadni?

Ez egy hosszabb folyamat, egyfajta tanulás, de az alapja ugyanez. Az előbb a podcastomban Devával beszélgettem, aki elektronikus előadó, és népdalokat használ – ha valaki meghallgatja a zenéjét, és tetszik neki, az lehet az első szint. Ha kíváncsi, hogyan szólnak a dalok, amelyeket felhasznált, esetleg az algoritmus kiadja őket neki, az lehet a második. Természetesen nem fog mindenki eljutni a Cantata Profanáig. De aki kíváncsi, mindig ki akar nyitni egy következő ajtót. Valami megfog a zenében, utánamegyek, és eljutok esetleg a népzene kapcsán Bartókhoz. A márciusi koncertünkön azok a népdalok hangoznak majd el, amelyeket Bartók és Deva is feldolgozott. Általában egy ilyen felfedezői folyamat évekig tart, bár néha felgyorsul, mint amikor megtetszik egy író, és pár hét alatt végigolvasod az összes könyvét. Nekünk annyi a feladatunk, hogy felpiszkáljuk az emberek kíváncsiságát. A zeneakadémiai közönségnek is azt mondom: tudom, hogy mindig a Beethoven-szimfóniákat vagy Rahmanyinov zongoraversenyeit akarjátok hallgatni, és tényleg ezek a világ legjobb zenéi. De ismerkedjetek meg Rautavaarával vagy Ligetivel is.

Hámori Máté (Fotó/Forrás: Emmer László / Danubia Zenekar)

Most már jóformán minden koncertprogramotokban szerepel kortárs darab. Hogy alakult ki ez a struktúra, és hogyan állítjátok össze egy-egy hangverseny műsorát?

A kortárs zene sokkal fontosabb, mint amilyennek tűnik. Nekem meggyőződésem, hogy a művészet akkor él, ha az adott korban működő szerzők alkotásai is betölthetnek valamilyen szerepet. Nagyon veszélyesnek érzem azt a tendenciát, hogy csak régen halott emberek műveit játsszuk. Mintha egy múzeumban járnánk, ahol üvegvitrinbe zárva láthatók a tárgyak. Az előadóművész dolga lenne ezeket feléleszteni, ahogy már Mendelssohn is tette a 19. században Bach műveivel – ami rendben is van, de nem lehet csak a halottak feltámasztásával foglalkozni, amikor gazdag élő kultúrával is rendelkezünk! Igaz, a 20. század elején a zenének ez a rétege elszakadt a közönségétől, és a helyére benyomult egy sokkal népszerűbb kultúra. Ebben az időben az emberek már jóval többet hallgattak zenét, mint a megelőző korok bármelyikében, a hanglemez megjelenésével a muzsika demokratizálódott. Csak már nem Schönbergre voltak kíváncsiak, hanem Elvis Presley-re. Nem akarok értékrendet felállítani a kettő között, csak azt mondom: nem szabad figyelmen kívül hagyni az átgondoltabb és nem annyira a popularitásra hajazó zenéket, amelyeknek hatalmas irodalma van, csak a közönség nem tud róla. Pedig a könnyűzenét is mindig a magasan képzett zeneszerzők termékenyítették meg, ők adtak új ötleteket, a filmzenét pedig a mai napig ilyen alkotók írják. Úgy gondolom,

Ezek nagyon sokfélék lehetnek, a populárisabb kortárs zenétől a zörejeken át az elektronikus zenéig rengeteg mindent meg lehet hallgatni. És ez így jó. Ebből a hatalmas körből válogatunk színvonalas darabokat, és úgy látom, felkelthető a közönség nyitottsága saját koruk alkotásai iránt. Ami viszont azon is múlik, hogyan tálaljuk azokat nekik. Nem állítok össze csak kortárs műsorokat, mert azokra három embernél több nem jönne el. Ellenben a Carmina Burana mellé odateszem Rautavaara VII. szimfóniáját, ami könnyen befogadható, nagyszerű zene. (Bár maga a Carmina Burana is kivétel, hiszen esetében nem egy több száz éve halott szerző darabjáról van szó, hanem a 20. század kevés kasszasikerének egyikéről.) Így egy kicsit rákényszerítem a közönséget, hogy meghallgasson mást is, mint amit régóta szeret, és biztosan megveszi rá a jegyet. A harmincadik születésnapi koncertünkön például Ligeti Mysteries of the Macabre-ját adtuk elő, hiszen a profilunk fontos része, hogy ajtónyitogató zenéket játsszunk. Vicces egyébként, hogy Magyarországon még egy ilyen kortárs zenei sláger is ritkaságnak számít.

Említetted, hogy Rautavaara szimfóniája könnyen befogadható, a Ligeti-mű pedig színházszerűsége miatt találja meg könnyebben az útját a közönséghez. Milyen szempontok alapján válogatjátok ki ezeket a darabokat?

Fontos, hogy pozitív élményt jelentsenek a közönségnek. Erre nagyon különböző darabok alkalmasak, hiszen miközben Ligeti darabjában nem nagyon vannak konszonáns lépések, Rautavaara szimfóniája inkább meditatív jellegű alkotás. Márciusban Thomas Adès Powder Her Face című operájából készült szvitjét játsszuk hazai bemutatóként, ami megint más világ, sok régizenei és jazzes utalással, közben pedig hihetetlenül összetett, intelligens figyelmet kívánó, ugyanakkor impulzív zene. De játszottunk Lachenmannt, és Kurtág György operáját is mi adtuk elő Magyarországon. Rendelünk is műveket szerzőktől, így történt például az áprilisi koncertünk esetében, amely szerényen A zene / teljes / története címmel fut. Három zeneszerzőt kértünk fel, hogy írjanak egy-egy művet, amelyek során az őskortól napjainkig jutunk el, idézeteken és a saját zenéjükön keresztül is. Tehát ebben az esetben is mai szerzők kapcsolódnak a múltbéliekhez. A közönség számára roppant fontos, hogy lássák, nem elszigetelt jelenségekről van szó, hanem minden összefügg.

Hámori Máté (Fotó/Forrás: Emmer László / Danubia Zenekar)

A hallgató pedig nyilván könnyebben tud megismerkedni az összetettebb zenékkel, ha megérti a belső szervezőelveiket.

Az emberi agy kategorizál, legalábbis Arisztotelész óta hajlamosak vagyunk mindent fiókokba rendezve látni. A valóság azonban jóval összetettebb. Én a zenére bizonyos értelemben egységként gondolok. Ezért is hoztuk létre a nagyon megosztó kampányunkat: „Komolyzene nincs, csak zene van”, mert úgy hiszem, a felszín alatt a források összeérnek. Ezt a szemléletet próbáljuk átadni a közönségünknek.

Hogyan állt össze a márciusi koncert műsora? Az Adès-darab köré rendeztétek a többit?

Adèst rendkívül fontos szerzőnek tartom, mert megtalálja azt a hangot, amivel több emberhez el lehet jutni, mégis igen magas színvonalú zenét ír: minden hangjának ott van a helye, ahova kerül. Nagyon jól hangszerel, kreatív is, jelentős operaszerző, érdekes projektekkel. Minden adott, ami egy nagy zeneszerzőhöz kell. Pár évvel ezelőtt még alig ismerték őt Magyarországon, mostanában kicsit változott a helyzet, a Concerto Budapest is többször műsorra tűzte a darabjait, de azt hiszem, még mindig mi játsszuk a legtöbb Adès-művet itthon. A márciusi koncert koncepciója úgy épül fel, hogy lesz régi is, új is, opera is, versenymű is. Az első részben Berg Hegedűversenyét fogjuk játszani, úgyhogy két modern mű is szerepel a műsoron. Előtte azonban a zenekarral elénekeljük az Es ist genug-korált, amit Berg hangról hangra idéz a Hegedűverseny második tételének végén. Hallható lesz, hogy ő sem a semmiből jött. Sőt, el is mondta a saját köréről, hogy mind javíthatatlan romantikusok – ami a Hegedűversenyen teljesen látszik, még akkor is, ha az új bécsi iskola szabályai szerint írta. Az is nagyon jellemző rá, hogy Bachra utal, mindenki ősatyjára. Erre a kétszáz éves kapcsolatra rímel a koncert második fele. Bizet Carmenje a bemutatón megbukott, de aztán nagyon sikeres lett. Adès operája is nagy jövő előtt áll, így kerülnek a táncjelenetei a Carmen-szvit elé.

A zenekar fog énekelni a korálban?

Igen. Csináltunk már ilyesmit,

Van egy olyan hátsó szándékom is, hogy az éneklés felszabadítóan hathat a zenészek hangszeres játékára. Nagy zenetanárok sokszor megénekeltetik a növendéket. Itt tehát egy zenekar-pedagógiai szempont is megjelenik, de azért remélem, az eredmény hallgatható lesz.

Hámori Máté (Fotó/Forrás: Fábián Gábor / Danubia Zenekar)

Beszéljünk még az áprilisi koncert koncepciójáról! Jól értem, a három felkért zeneszerző egy-egy részt kapott a zenetörténetből, hogy a saját reflexióival megtűzdelve foglalja össze?

Igen. Az első részt Vajda Gergely kapta, aki vezényelni is fogja a koncertet, az ő szakasza az őskortól nagyjából a középkor-reneszánsz idejéig terjed – szóval nincs könnyű dolga. A középső rész talán a legismertebb, a bécsi klasszika és a romantika, ezt Varga Judit dolgozza fel. Az utolsó nagy egység pedig a 19. század vége és a 20. század, amely Dargay Marcellé lett. Az volt a kérésem, hogy ne csak a klasszikus zenetörténetre szorítkozzanak, hiszen például Schönbergnek sokkal több köze van Elvis Presley-hez, mint gondolnánk. Kicsit hasonló ez a projektünk ahhoz, amikor a Kunst der Fugét három zeneszerző, Horváth Balázs, Balogh Máté és Tornyai Péter meghangszerelte nagyzenekarra. Itt is nyilván föl fogunk ismerni Puccini-idézeteket vagy Mozart-áriákat, de az a cél, hogy folyóként szemléljük a zenét, és az adott szerző stílusa összefogja az átemelt részeket.

Most volt harminc éves a Danubia Zenekar, és te is már több mint tíz éve állsz az élükön. Hogyan értékelnéd ezt a kerek évfordulót, illetve az eltelt időt?

A legfontosabb, hogy most már talán a köztudatban is sikerült kilépnünk az ifjúsági zenekar kategóriájából, ami a szakmai közbeszédben egy idő után kissé degradálóan hangzott. Pedig már akkor sem volt alacsony a zenekar színvonala, amikor idekerültem, talán azóta sikerült még emelni, illetve stabilizálni. Hála Istennek telt házak előtt muzsikálunk, pedig a tavalyi évben százhetvenöt koncertünk volt.

Szakmai szempontból nagyon sokat jelentenek azok az első vonalbeli vendégkarmesterek, akik elismerik az itt zajló munkát, úgyhogy jó lenne, ha a zenekar a teljesítménye alapján megítélhető helyét kapná meg mind finanszírozásban, mind elismertségben. Az állami támogatásunk még mindig az alsó harmadban van, miközben a zenekar szakmai és társadalmi szempontból is magasabb szinten áll. De mi elsősorban a közönségnek tartozunk, hiszen minden zenekart ők, az adófizetők tartanak fenn. Azon is dolgozunk, hogy minél több bevételünk legyen a jegyekből, valamint a szponzorációból, ezért is fontos a társadalmi beágyazottság. Minél jobban betölti a zenekar azt a funkcióját, amiért életre hívták, tehát hogy a zeneművészetet a legmagasabb szinten és a legszélesebb körben képviselje, annál könnyebb dolga lesz, hogy a szükséges társadalmi támogatást megkapja. Nemcsak Budapestre összpontosítunk, erős a vidéki jelenlétünk is. Minden évben sok ezer kilométert utazunk az országon belül, hogy földrajzi értelemben is a legtágabb körhöz juttassuk el a zenét.

Merre vezet a zenekar útja tovább?

Szeretnénk folytatni a misszióinkat, esetleg még bővíteni is. A Közös hang program során az elmaradottabb térségekben élő gyerekek hangszertanulásában veszünk részt. A Beethoven-projektben a siket és nagyothalló embereket juttatjuk zenei élményhez. Az ÉNekÚT projekt pedig az iskolai énekoktatás élvezetesebbé tételét célozza meg egy applikáció segítségével. Ez csak három, kiemelten fontos kezdeményezésünk, de az ifjúsági programjaink is erősek. Abban bízom, hogy a következő tíz évben ezek segítségével a magyar társadalomnak valóban minden szegmensét meg tudjuk szólítani. Ha ez patetikusan hangzik, emlékezzünk Kodály Zoltánra, aki teljes meggyőződéssel mondta: „A zene mindenkié.” Ne csak beszéljünk arról, hogy Kodály országa vagyunk, hanem vegyük komolyan ezt a kijelentést!

Fejléckép: Hámori Máté (fotó/forrás: Fábián Gábor / Danubia Zenekar)