Zenészcsaládból származol, hogyan befolyásolta ez az eddigi pályádat?
Számomra mindig természetes közeg volt a zene. Az élet része. Otthon soha nem esett szó arról, hogy a zenélést egy döntésnek kellene megelőznie. Az apai nagymamám zongoratanár volt, neki is sokat köszönhetek, tőle kaptam az első zongorám, négykezeseztem is vele. Kották is mindig körülvettek, nagyon hamar kezdtem el blattolni, hamarabb olvastam kottát, mint betűket.
A későbbi pályádat illetően mutatott a családod valamiféle mintát, például arról, hogyan kell szembenézni bizonyos problémákkal?
Azt hiszem, akkor már mindenkinek a maga útját kell járnia. Sosem volt rajtam szülői nyomás, szerencsére nem kényszerítettek, hogy gyakoroljak. Elhangzott párszor, hogy egy bizonyos ponton túl már muszáj lesz sokat foglalkozni a hangszerrel, de azt hiszem, ezt tényleg csak akkor fogja fel az ember, amikor már ott van. Azonkívül más utakat jártunk be, a szüleim vonós hangszeren játszanak, életük nagy részét kamarazenekarban, illetve szimfonikus zenekarban töltötték, töltik. Én egyrészt örültem, hogy az egyedüli zongorista vagyok a családban, másrészt viszont jelentkezett egy csomó hangszerspecifikus probléma, majd később a hangszer magánya, amit a többiek nem tapasztaltak meg.
Többször beszéltél arról, hogy te igényled is a magányt, nem érzed jól magad, ha nincs elegendő időd egyedül a zongorával.
Azt hiszem, ezzel kapcsolatban különböző stádiumok voltak az életemben. Kezdetben főleg kamarazenéltem, sok időt töltöttem más emberekkel, de
egy idő után elkezdtem vágyni a szabadságra, hogy egyedül valósíthassam meg az elképzeléseimet.
De ennek is van egy egészséges határa, mindenképpen egyensúlyra van szükségem a másokkal való és az egyedüli zenélés között.
Milyen előnyei, illetve hátrányai lehetnek a szóló- és a kamarazenének?
Előbbinek ez a bizonyos szabadság, és amikor egyedül gondolkodom, senki nem zavar, kizárólag az én gondolataim érvényesek. Viszont egy ponton az ember elkezdi igényelni, hogy valaki reflektáljon rá, kíváncsi lesz, milyen az, amikor valaki más reagál a létrejövő gondolatra, a másik gondolatai pedig bennem csapódnak le. Ez a zenei pingpong, oda-vissza játék elképesztően megtermékenyítő tud lenni, és rengeteg energiát ad.
Míg egyedül zenélni borzasztó kimerítő, az együttjáték olyan, mint egy megújuló energiaforrás,
majdhogynem ugyanazzal az energiaszinttel hagyom el a színpadot, mint ahogy beléptem a terembe.
Az egyedüllét fontosságát még az egyéb szabadidős tevékenységeid kapcsán is hangsúlyozni szoktad. Miért van rá ekkora szükséged?
Ez a család miatt is lehetséges, két gyerekem van, akikkel együtt jár egy bizonyos zajszint, bár én magam is nagyban hozzájárulok ehhez otthon.
A csönd mindenképpen fontos, az ember egyszer csak meghallja a saját gondolatait.
Időnként pedig szükségem van valami radikálisan más elfoglaltságra, mint amit általában csinálok. Nagyon szeretek koncertezni, de egyfajta terhet is jelent, így közben vágyom a megkönnyebbülésre, hogy milyen jó lesz utána, akár csak egy fél napra is mással foglalkozni. Furcsa kettősség, hogy a szabadidőmben viszont sokszor már a következő koncerten jár az agyam. Szükségem van némi regenerációs időre, ez mostanában nincs mindig meg, néha úgy érzem, a teljesíthetőség határmezsgyéjén járok.
Egyfelől nagyszerű ez a sok koncert, de okosan kell kezelni, mert a minőség a fontos, nem a mennyiség.
Másfelől elég nagy a teherbíró-képességem, de észre kell vennem, hogy emberi lény vagyok, nem szabad elmenni ennek a végső határáig.
A feltöltődés kapcsán lehet tudni rólad, hogy szereted a természetet, ami sok zeneszerzőt is megihletett. Van olyan komponista, akinek a természetképe nagyon hasonló a tiédhez?
Janáček és Schumann jut eszembe azonnal, nem véletlen, hogy az ő műveikből készült lemezem. Nem is csak a természetfelfogásuk áll közel hozzám, hanem minden, amit az életről gondoltak, hiszen az ember is a természet része.
Mindkettejük zenéjében erősen megjelenik az emberszeretet, a végtelen empátia és érdeklődés az emberi lények iránt.
Elsősorban nem hősöket vagy ideákat ábrázolnak, hanem a mindennapi dolgokkal foglalkoznak. Végtelenül emberközeliek.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a repertoárválasztásnak nagy szerepe van a művészi egyéniség megalkotásában. Az említett két komponistán kívül kik azok a szerzők, melyek azok a művek, amelyekkel téged jellemezni lehet?
Az elmúlt évek műsorszerkesztései ezt nagyjából tükrözik, igyekszem ilyen zeneszerzőktől választani darabokat. Ha a barokk zenétől indulok, Bachot mindenképpen ki kell emelni. Nemrég kezdtem el ismerkedni Couperin zenéjével is, és ezáltal bolyongani a francia zenében, ami eddig kimaradt. Meglehetősen erős volt a német dominancia a zenei neveltetésemben, ráadásul a fontosabb magyar szerzők is ezt a hagyományt követik, Bartókkal az élen, a későbbi, 20. századi szerzők közül pedig Kurtágot lehetne mondani. A humor is fontos nekem. Például ha a bécsi klasszikusok közül választanék, hogy kit-mit tűzzek műsorra,
biztosan figyelembe venném, hogy humoros, ironikus legyen a darab, valamilyen módon feszegesse az emberek komfortzónáját.
Beethoventől most játszottam a Fantáziát, ami ebben a tekintetben is meglehetősen radikális. Haydntől pedig szinte bármit mondhatnék. Schumann-nál is nagyon erősen jelen van a humor. Emellett az utóbbi időben végtelenül érdekelni kezdett a zenében megjelenő beszéd, beszédesség. De ez egy hatalmas terület, és nem is feltétlenül szerzőkhöz köthető, hanem egyfajta kifejezésmódhoz.
Hogy kell elképzelnie a laikusnak a zene beszédszerűségét?
Ezt a terminust leginkább tanításban használja az ember. A közlés szó talán jobban írja le a jelenséget, mint a kifejezés, mert annak során egyértelműen információátadás történik.
Üzenetet adunk át, elsősorban magának a műnek az üzenetét, másodsorban pedig a pillanatét.
Janáček számára a cseh nyelv volt inspirációs forrás, gyűjtötte az utcán hallott fordulatokat, és lekottázta azokat. Természetesen Bartókot is ide lehet sorolni, az ő zongorázása erős példa arra, milyen az, amikor az ember beszél a hangszeren keresztül. De a 19. századi zongorázás is erősen beszédszerű. A Schumann-zenék kiáltanak az ilyesfajta játékmódért. Lehetne azt mondani, hogy énekelünk, de nagyon fontos, hogy ebben az esetben az éneknek szövege van. A szöveg hordozza az információt, majd hangokká alakul, azok is összekapcsolódnak.
Játék közben artikulál az ember, mintha szókapcsolatokat szólaltatna meg.
Ez a téma nehezen megfogalmazható, ami jót is jelent, hiszen a zene értelme éppen az, hogy olyasmit fejez ki, amit máshogy nem lehet.
A fontos szerzőket illetően elakadtunk a 19-20. század fordulóján, mi a helyzet a legújabb zenével? Elég sok kortárs darabot játszol.
Kurtág mellett említhetném Ligetit, ők nagyon fontosak. Mai, nem magyar szerzőktől is műsorra tűzök időnként darabokat, például játszottam Jörg Widmanntól, Thomas Adèstól. Játszanék akár többet is, de sajnos az ember sokszor már Bartókkal is falakba ütközik, egyesek nehéznek tartják, és akkor hol vagyunk még a későbbi szerzőktől! Éreztem a legutóbbi szólóestemen is, Schönberg Hat zongoradarabjával eleve kizártam bizonyos csoportokat a koncertről. Kerülni kell a két végletet, azt, hogy mindennel szembemegyek, és nem lesz, aki meghallgasson, vagy hogy csak a Holdfény-szonátát játszom...
Közben próbálok jelt adni arról, hogy a zeneirodalom él, és ma is születnek zenék.
Tornyai Péter barátom nekem írt darabját többször is játszottam, jó volna, ha hasonló típusú zenék születnének, amiket játszani is nagyon jó, és ezáltal a szélesebb közönség is meg tudja szeretni. Szerencsés lenne, ha elfogadás övezné ezeket a műveket, és nem csak bizonyos helyeken, szűk réteg számára lehetne őket játszani. De ehhez az szükséges, hogy ne különüljenek el a kortárs koncertek, hanem a legújabb darabok is a kánon részévé váljanak.
Sokat lépsz fel külföldön is. Mi kell ahhoz ma, hogy egy fiatal zenész nemzetközi karriert fusson be?
Hogy mit tekintünk nemzetközi karriernek, az vitatható, de én tökéletesen elégedett vagyok a lehetőségeimmel. Igazából fogalmam sincs, mi szükséges ehhez, nyilván kell szerencse, kellenek jó döntések,
de a lényeg akkor is az, hogy jól kell játszani. Aztán egyre több helyen kell jól játszani.
Sokan görcsölnek, mintha csak a versenyek számítanának, én a nagy visszhangot kiváltó Montréali Nemzetközi Zenei Versenyre is elég későn, harmincévesen mentem el, azzal a gondolattal, hogy nézzük meg, milyen lehetőségeket tartogat még az élet. De elsősorban saját magamra voltam kíváncsi.
Önérvényesítő-képességek, kapcsolatépítés – ilyesmire nincs szükség?
Biztosan van, de szerintem ezeknek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani. 365 napból elég kettőt-hármat foglalkozni vele [nevet]. Nekem fontosabb volt, hogy jól felkészüljek, sok helyen, sokak előtt játsszam. Volt egy-két saját kezdeményezésem, például ha láttam, hogy valahol szeretik az ambiciózusabb programterveket, akkor én is előálltam eggyel. Még ha nem is valósult meg, legalább beszélgettünk róla, és következtek belőle más koncertek.
Azzal kevésbé törődöm, hogy hány rajongóm van a Facebookon, bár az utóbbi évtizedekben nagyon felpörgött az érvényesülés online tere.
De az ember elsősorban önmagával gazdálkodik, azzal kell inkább foglalkozni.
Nemrég ismét elkezdtél tanítani.
Nagyon hamar vetettem bele magam a tanításba, emlékszem, igen erős volt bennem a késztetés. Először a Bartók Konziban tanítottam pár évet, aztán a Zeneakadémián egy kis kamarazenét. Majd szünet következett, mert úgy éreztem, több időre van szükségem, a nagyon fix tanítási rendszert is nehéz volt összehangolni a koncertekkel. Végül azért is mertem elvállalni a bázeli állást, mert ott én oszthatom be az évemet, természetesen le kell adni az óraszámot, de lehet akkor, amikor épp nincsenek egyéb elfoglaltságaim.
Hogyan látod, mit lehet, illetve mit szükséges átadni a növendékeknek?
Nekünk, tanároknak elsősorban az a feladatunk, hogy reagáljunk egy másik emberre, aki ezernyi problémával érkezik önmagával és a zenével kapcsolatban. Csodálatos, és egyben nagyon nehéz megtalálni, hol kell becsatlakozni:
arra van-e szüksége az illetőnek, hogy a művön keresztül, fizikai értelemben, a zongorázásán keresztül, vagy esetleg a személyisége felől segítsek neki?
Azzal tudok gazdálkodni, ami bennem van, olyanfajta zenélést tudok átadni, ami rám is jellemző, azokra a megoldásokra vezethetem rá a növendéket, amelyekre az elmúlt húsz év gyakorlása közben én magam is ráébredtem. Azután együtt keressük tovább a kérdésekre a választ.
Mennyire szabad belenyúlni a tanítvány személyiségébe?
A személyeskedés már túl sok. De nézzünk egy példát: ha jön valaki, aki rendkívül félénken nyúl a hangszerhez, és láthatólag a saját félelme az első számú ellenség a számára, akkor ezt természetesen meg kell neki említeni.
A tanárnak jó pszichológusnak is kell lennie,
nyilván nem szabad durván bánni az illetővel, de tudtára kell adni, hogy a félelem nem jó tanácsadó. Én nehezen bántok meg embereket, nem kell attól tartanom, hogy valakit széttipornék az órán, sőt néha pont az a baj, hogy nem vagyok elég karakán, lehetnék kevésbé kedves.
Rád mint művészre is visszahatnak a tanítási tapasztalatok?
Persze. Egymagamban gyakorolva óhatatlanul előfordulhatnak olyan figyelmetlenségek vagy automatizmusok, amiket az ember a tanítás során nem engedhet meg magának. Ott folyamatos készültségben vagyunk, nem elég akkor fölébredni, miután végzett a tanítvány. Ez a figyelmes szemlélet nagyon jól jön a saját gyakorlásnál is, hatékonyabbá teszi az embert, hiszen reagálni kell arra, ami elhangzott. Az oktatás tehát élesíti a fület. Hallgatni tanít.
Fejléckép: Fejérvári Zoltán (fotó: Böröcz Balázs)