- A ritka keresztneve milyen családi legendára vezethető vissza?

- Édesapám annyira szerette Dido és Aeneas történetét, hogy elhatározta: ha fia születik, Aeneasnak nevezi. Ő egyébként kerámiaművész, édesanyám pedig tanár – neki sem volt ellenére a névválasztás.

- Már gyerekként elindult a pályán, olyannyira, hogy nemrég Egy csodagyerek felnő címmel forgattak önről filmet. Nem a legszerencsésebb kifejezés, ráadásul óriási teher is.

- Én sem szeretem ezt a kifejezést. Gyerekként énekeltem a zürichi fiúkórusban, vagyis „Zürcher Sӓngerknabe” voltam, és egy musical-főszerepet is megkaptam. Akkor csodát emlegettek, de azt, hogy valakit csodagyereknek nevezzenek, veszélyesnek tartom. A családom szerencsére mindig a realitások talaján maradt, szerintem jól kezeltük ezt a csodagyerek-ügyet, mert soha nem vettük komolyan. Akkor is, és most is úgy gondolom: van, amit tudok, és mindig van mit tanulnom.

Aeneas Humm

- Egy Sӓngerknabe-karrier a mutálással véget ér. Önt mennyire viselte meg a váltás?

- Egyáltalán nem szenvedtem meg. Zenei gimnáziumba jártam, brácsáztam, zongoráztam, úgyhogy ez is jó időszak volt. És persze tinédzser voltam, sok minden más is érdekelt.

- Mikor döntött úgy, hogy nem a brácsáé, és nem is a zongoráé lesz a jövő, hanem visszatér az énekléshez?

-Tizenhét évesen, amikor megismerkedtem Laki Krisztinával. Azt mondta, sok pénzt tudnék keresni az énekléssel. Eleget ahhoz, hogy megéljek belőle? – kérdeztem, mire ő azt válaszolta, hogy ha akarom, ez lehet a hivatásom. Akkor eldöntöttem, hogy ezt fogom csinálni, bár még nem tudtam, mennyi munkával jár, hiszen addig leginkább csak a színpadon láttam az énekeseket. Aztán egyre jobban tisztába jöttem a realitással, és elkezdtem sokat és keményen dolgozni.

- Mi az, ami segít ebben?

- A helyes énektechnika, amit Laki Krisztinától tanultam. Meg persze figyelek a kondíciómra: rendszeresen futok és sok zöldséget eszem.

- Egy tizenhét éves fiúnál – gondolom – nem lehet még pontosan tudni, milyen hangfekvése lesz, milyen szerepeket tud majd énekelni.

-Tényleg nem. Mostanáig hét komoly szerepet kaptam, és szerencsére egyikre sem mondhatom, hogy ne éreztem volna magaménak. A daléneklést is nagyon szeretem, rengeteget tanulok belőle, kiderül, mi az, ami passzol a személyiségemhez, a hangomhoz, az ízlésemhez. Laki Krisztina nagyon sok ötletet adott, Schubert, Schumann, Brahms, és Hugo Wolf dalokat javasolt, hogy próbálgassam, mi illik hozzám. És lehet, hogy a hangom is változni fog még, volt például egy évfolyamtársam, aki baritonból lett tenor. Most bariton vagyok, méghozzá elég magas bariton. Azt tapasztalom egyébként, hogy a sok éneklés miatt a hangom magasabb lett. Olyan ez, mint a futás, amit nagyon szeretek: minél többet futok, annál nagyobb távokat tudok megtenni. Így van az éneklésnél is, ha sokat edzem a hangom, képes leszek nagyobb magasságokat is énekelni, vagy éppen mélységeket.

Aeneas Humm

- Említette, hogy Laki Krisztina, aki most a brémai Zeneakadémián a mestere, már a megismerkedésükkor javasolt önnek dalokat, szerzőket. Azóta nyilván kialakult, ki mindenki áll önhöz közel.

- Nagyon izgalmasnak találom a 20. századi zsidó zeneszerzőket, köztük is főleg az Auschwitzban meggyilkolt Viktor Ullmannt, akitől Budapesten is fogok énekelni. Szeretem a korai moderneket, például Alban Berget, illetve a késői romantikából Mahlert és Richard Strausst. Nagyon gyakran énekelek barokkot is, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ez a zene nem öregszik! Sok közös vonást mutat szerintem a korai modern darabokkal, mindkettőben igazán frissek az akkordok. Nagyon szeretem a Wagner-operákat, voltam tavaly Bayreuthban is, fantasztikus volt, de az a zene annyira nehéz és szomorú. A barokkban viszont van valami üdeség, ráadásul azonnal a szívre hat, és ugyanezt tapasztalom Alban Bergnél vagy Hugo Wolfnál.

- Mindig elbűvöl a daléneklés, hiszen az énekesnek ilyenkor semmi kapaszkodója nincs, se partner, se jelmez, se kellék.

- Az osnabrücki operánál van most kétéves szerződésem egy szerepre, a Don Quichotte Comacho esküvőjén című Telemann operában énekelem Sanchot. Nagyon nagy szerep, ezt például nem is lehetne énekelni színpadi előadás nélkül, rengeteget kell közben mozogni, játszani, szaladgálni. A daléneklésben azt szeretem, hogy van egy vers, ezt először is megtanulom, és utána keresek egy, a történethez illeszkedő festményt az adott korszakból. Volt már Monet, és Picasso is, szóval, így a verssel és a festménnyel együtt már van egy kerek történetem. És akkor arra gondolok, hogy nekem nincs is más dolgom, most már csak énekelnem kell! Persze, ilyenkor az is nagyon fontos, hogy ki ül a zongoránál, mert nem egyszerű zongorakísérő kell, hanem több annál: kamarazene partner. Polgár Judit, akivel Budapesten is koncertezünk, ideális partner, és tud az énekes fejével is gondolkodni. Látszik, hogy énekes apa mellett nőtt fel, és gyerekkora óta ismeri ezt a világot. (Polgár Judit a 2010-ben elhunyt operaénekes, Polgár László lánya – a szerk.)

Kapcsolódó

Polgár Judit: "Édesapám mondogatta, a színpadon meg kell nyílni"

Hegy, völgy, fjord, síkság – kinek melyik az ismerős, a meghitt. Ezeket a kötődéseket idézi fel az Óbudai Társaskörben január 11-én a Lent a völgyben című koncerten egy fiatal svájci énekesnő, Leila Pfister, valamint a magyar zongoraművész, Polgár Judit.

- A budapesti koncert műsorában van olyan különlegesség, amit már előre a közönség figyelmébe ajánlana?

- Igen, hiszen a program második részében igazi ritkaságokat énekelek Alban Bergtől, Ottmar Schoecktől, és az előbb már említett Victor Ullmanntól. Róla egyébként kiderült, hogy egy ideig a zürichi Schauspielhaus zeneigazgatója volt, és ismerte a dédnagypapámat. Végül a náci Németországból deportálták, Auschwitz előtt a theresienstadti lágert is megjárta, ahol még nagyon sok darabot írt. Olyan zeneszerző volt, akinek egyszerűen muszáj volt komponálnia, aki a legszörnyűbb körülmények között is vágyott zenét írni.

- Nyomasztó lehet énekelni.

- Mondjuk inkább úgy, hogy felkavaró. Sok dalt énekelek az 1930-as évekből is, tehát a borzalmak előtti időszakból. Friss és izgalmas zene ez, ahol érezhető az amerikai befolyás. Ezeket a dalokat nem akarom túl komoran vagy szomorúan énekelni, mert Ullmann ekkor még egyszerűen jó zenét akart írni, legalábbis én így gondolom. A Der Mensch und sein Tag című ciklusa viszont – amit éppen most tanulok – tényleg egészen drámai. Négy nappal a deportálása előtt komponálta.

Aeneas Humm

- Ilyen dalok előadása után nyilván kell idő, hogy visszazökkenjen a saját életébe, igaz?

- Olvastam, hogy az énekes szervezete egy opera vagy koncert alatt annyi adrenalint termel, ami három napra is elég lenne. Hetente általában négy este énekelek, ez tehát tízszeres adrenalin adag. Ha lejövök a színpadról, szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül legyek, legalább néhány percig. Nyomasztó és komor dalok után, – és persze az epekedő szerelmes dalok után – viszont még több idő kell, legalább fél óra magány, hogy lezárjam magamban, ami történt, és azt mondhassam: én most megint én vagyok, és minden rendben van! Az is fontos koncert után, hogy elemezzem magam, mit hogyan csináltam, és ha voltak is apróbb hibák, nem keseredem el. Szeretem, ha azt mondhatjuk, hogy szépen kamarazenéltünk, és talán a közönség szívét is sikerült megérintenünk.