A magyar közönség által is jól ismert, világhírű karmester, Sylvain Cambreling vezényli a Nemzeti Filharmonikus Zenekart január 24-én csütörtökön a Müpában, 25-én pénteken pedig a Pesti Vigadóban, ahol Mozart, Beethoven és Berlioz művei szólalnak meg Szűcs Máté brácsaművész közreműködésével.

A francia karmester az elmúlt évtizedekben neves európai és japán zenekarok, illetve operaházak zeneigazgatójaként tevékenykedett, a 2018/19-es évadtól pedig a Hamburgi Szimfonikusokat vezeti.

A koncerteken Mozart Lucio Silla című operájának nyitánya, Beethoven I. szimfóniája és Berlioz Harold Itáliában című műve hangzik el.

Wolfgang Amadeus Mozart Lucio Silla című háromfelvonásos operáját 1772. december 26-án mutatták be. A drámai cselekmény az antik Rómába, a város teljhatalmú zsarnokaként uralkodó címszereplő korába visz. A szerelmi szálakkal dúsított történet fiktív, végkifejlete pedig magasztos, hiszen Lucio Silla kegyelmet gyakorló, nemes lelkű uralkodónak bizonyul.

Beethoven csaknem harminc esztendősen írta meg első szimfóniáját, amely későbbi jelentős újításaihoz mérve még az elődök zenei világában mozog, egyes elemeiben azonban már felcsillannak az ifjú titán valódi, saját „oroszlánkörmei” is.

Szűcs Máté

Berlioz szimfóniának nevezte az 1834-ben komponált Harold Itáliábant, de az alkotás concertoszerű jellegéről árulkodik az is, hogy az ördög hegedűsének, Niccolò Paganininek készült. Az olasz művész ugyanis ekkortájt szerzett be egy Stradivari-brácsát, ezért versenyművet rendelt a francia komponistától. Paganini végül soha nem játszotta el, mert nem tartotta elég cifrának a saját képességeihez képest. Ennek ellenére kifizette érte a tiszteletdíjat, és többször úgy nyilatkozott, hogy nagyra tartja az alkotást.

Berlioz elmondása szerint arra törekedett a szimfónia komponálásakor, hogy a brácsa szólóhangszerként végig megtartsa az egyéniségét, és egyfajta melankóliával vegyen részt a felbukkanó zenei képekben. Az inspirációt a közép-itáliai Abruzzi tartománya jelentette, illetve Byron Childe Harold zarándoklása c. önéletrajzi versciklusa.

Igazi vadregényes, romantikus muzsikát hallunk tehát, méltó mind Berliozhoz, mind Byronhoz. A sorok között pedig végig ott van a byroni spleen érzése, amelynek szócsöve nem is lehetne más hangszer, mint a mélyhegedű.