Az elmúlt tizenhárom évben a Kaposfest egészen különleges helyet vívott ki magának a hazai klasszikus zenei életben. Meglepő azzal szembesülni, mekkora lelkesedés övezhet egy fesztivált, amelynek témáját legnagyobb jóindulattal is rétegműfajnak nevezhetjük. Nagy elismerés illeti mindazokat a kiváló művészeket (és persze az őket segítő szervezőbrigádot is), akiknek köszönhetően a kamarazene ilyen népszerűségre tehetett szert. Nem csupán az eseménysorozat minden lehetséges csatornáján tapasztalhatta meg az ember, milyen sokan várják izgatottan az idei koncerteket, de az ismeretségi körben is rendre akadtak olyanok, akikről nem is gondoltam volna, hogy lelkes Kaposfest-járók.
Sziget a mindennapok viharaiban, legendás hangulat – ilyen kifejezések jártak a fejemben, a Hornyák Balázs fesztiváligazgatóval, illetve a művészeti vezetőkkel, Várdai Istvánnal és Baráti Kristóffal készült interjúim alapján. Töredelmesen bevallom, a körülmények furcsa összjátéka következtében még sosem jártam a Kaposfesten, ilyen előzmények után viszont nagy várakozással érkeztem meg a városba, augusztus 15-én, hétfőn, hogy a hátralévő másfél napban aztán minden a zenéről szóljon.
Kapcsolódó
„Abban bízunk, hogy a mi lelkesedésünk a közönségre is átragad” – Hornyák Balázs és Várdai István a Kaposfestről
Idén augusztus 13. és 16. között kerül sor az immár tizenhárom éves múltra visszatekintő kamarazenei fesztiválra, a Kaposfestre. A tervekről és a programról Hornyák Balázs fesztiváligazgatóval és Várdai Istvánnal, az eseménysor egyik művészeti vezetőjével beszélgettünk.
Kaposvár belvárosa nem túl nagy, a házak a színes falakkal és a fehér dekorációval leginkább óriási cukrászsüteményekre emlékeztetnek,
és miközben az utcákat rójuk, meglehet az a közösségi érzésünk, hogy minden és mindenki csak egy ugrásnyira van. Az a fiatal nő a hangszertokkal tényleg a koncert egyik külföldi fellépője, a szomszéd asztalnál lenge ruhában kávézgató hölgyek pedig a közönség soraiban foglalnak majd helyet.
Az első hangverseny helyszíne a Szivárvány Kultúrpalota volt, a színes üvegekkel díszített teremben helyet foglaló közönséget Bősze Ádám bevezetője hangolta rá a programra. Elmesélte, hogy makacsul tartja magát egy anekdota, miszerint az elsőként felhangzó Mozart g-moll zongorakvartettet megrendelő kiadó, a mű nehézségét látva elállt attól, hogy további darabokra tartson igényt a zeneszerzőtől. Ez is mutatja, mennyire élt az a felfogás, hogy Mozart zenéjét csak a kivételezettek érthetik „Szerencsére mi itt vagyunk egymásnak” – tette hozzá Bősze Ádám, a hallgatóság nagy derültségére.
A Polish Cello Quartet a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Kaposfest)
Még ha igaz is, hogy a csaknem félórás alkotás kihívások elé állítja az előadókat, ebből most semmit nem vettünk észre, a gyönyörűen áradó mozarti futamok azonnal beszippantottak minket, későn érkezőket is a fesztivál varázslatos világába. Farkas Gábor zongoraművész és a három vonós, Baráti Kristóf, Jennifer Stumm és Ivan Karizna olyan ragyogóan játszott, hogy akár
a világ egyik legnagyobb koncerttermében is érezhettük volna magunkat, csak épp a környezet volt sokkal családiasabb.
Aztán két Richard Strauss-dal következett, Kristóf Réka és szintén Farkas Gábor előadásában, a Die Nacht és a Das Rosenband, a két rövid, de míves zenemű, melyek utánozhatatlan straussi elegyét adják a késő romantika és a szecesszió stílusjegyeinek. Itt azért a hallgató is sejthette, hogy a szárnyaló szoprán szólamot megszólaltatni nem lehet egyszerű feladat, ám ezúttal is kiváló produkciót hallhattunk.
A koncert harmadik száma egy igazi különlegesség volt, amire minden bizonnyal azok is felkapták a fejüket, akik otthonosan mozognak a kamarazenei repertoárban, hiszen ki tudna fejből mondani egy olyan művet, amelyet négy csellóra írtak? A Polish Cello Quartet nagyszerű művészei, Tomasz Daroch, Wojciech Fudala, Krzysztof Karpeta, Adam Krzeszowiec egy eredetileg is erre a formációra készült alkotást, a horvát zeneszerző, Rudolf Matz művét szólaltatták meg, aki maga is ennek a hangszernek a művésze volt, mind előadóként, mind komponistaként. A d-moll kvartett, ha nem is volt a fesztivál legizgalmasabb darabja (lássuk be, erre a címre igen sokan pályázhattak volna), olyan szempontból mindenképpen emlékezetesnek bizonyult, hogy bemutatta, mennyi lehetőséget rejt magában a cselló hangja.
A következő programpontra szabadtéren került sor, ám az egész napos forróságból jócskán maradt estére is, így a kaposvári Kossuth téren is minden zavaró tényező nélkül álmodhattuk magunkat a napfényes Sevillába. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ugyanis Rogyion Scsedrin Georges Bizet operája alapján összeállított Carmen-szvitjét játszotta, Várdai István vezényletével. Az orosz komponista jócskán rajtahagyta a keze nyomát a zenei anyagon, mintha folyamatosan várakozást keltene, felvillantja egy jól ismert sláger töredékét, de aztán mégsem azonnal szólaltatja meg, hanem fokozza a hallgatóság izgalmát. Így az egész mű több mint afféle „best of”, önmagában is érdekes alkotás. Ahhoz pedig
nem tudom, milyen zenei érzék kell, hogy a téren álló templom minden negyedórában megszólaló harangja pontosan ütemre jöjjön,
de úgy tűnik, Várdai Istvánnak ez sem okoz gondot.
Charlie a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Mohai Balázs / Kaposfest)
Aki megmaradt a klasszikus zene biztonságos mezsgyéjén, annak eddig tartott a nap, vagy kedvezhetett a testi örömöknek, és betérhetett a tér valamely éttermébe. A többieknek csak egy kis szünet következett, hogy aztán az esti programon túlléphessenek a sztereotípiáikon. Mi az utóbbi körbe tartoztunk, igyekeztünk hát gyorsan harapni valamit, mielőtt kilenc órakor kezdődött Horváth Charlie koncertje, ám a nagy tömegben nem is volt olyan egyszerű beülni valahova. Így kis késéssel értünk csak vissza, az első számot még útközben hallgathattuk, de így legalább azt is megfigyelhettük, milyen sokan gyűltek össze a nézőtéren kívül is, hogy belehallgassanak a jól ismert előadó produkciójába. Odabent aztán az előző koncertről megmaradt széksorokban foglalhattunk helyet, Charlie szóvá is tette, hogy nem szokott hozzá az ülő közönséghez. De nem lehetett túl sok oka panaszra, mert egy fiatal társaság a koncert nagy részében a színpad előtt bulizott, az utolsó számokra pedig még többen odagyűltek.
Hangulatos levezető volt ez az esemény a nap végére, egyáltalán nem érezhettük úgy, hogy a kiváló klasszikus zenei programok után kevesebbel kell beérnünk,
ebben egyrészt az énekes kiváló előadói képességei játszottak szerepet, ugyanakkor a kíséretet biztosító Charlie Band is remekül játszott, némelyik szólóra még egy elitklub kritikus közönsége is elégedetten bólogatott volna.
A fesztivál utolsó napja egy kis fejtágítással kezdődött, a Liszt Ferenc Zeneiskola nagytermében Tóth Endre zenetörténész tartott előadást az aznap elhangzó két koncert műveiről. Megtudhattuk, mit jelentett a magyaros zene Schubert számára, és azt is, hogy Artur Zagajewski Sculpture című művét a Sagrada Familia inspirálta (habár nem sikerült teljesen eloszlatni a hallgatóság bizalmatlanságát a fesztivál egyik legmerészebb hangzásvilágú műve iránt). Ezzel a zajszerű effektjeivel és monoton ritmusával engem leginkább a nagyváros hangkavalkádjára emlékeztető darabbal hamarosan mélyebben is megismerkedhettünk, hiszen a Polish Cello Quartet Kazimierz Wiłkomirski Ballada és rapszódia című, szintén nem túl hosszú alkotása után ezzel folytatta a délelőtti koncertet.
Míg az első zenemű ismét inkább azt emelte ki, hogy a klasszikus hangzások mennyire sokszínű skálája érhető el a csellóval, a kortárs darab túllépett a hangszer hagyományos használatán.
De annak sem kellett aggódnia, aki szereti, ha szép dallamokkal a fülében távozhat egy koncertről, mert a reggel említett Schubert-zongoramű, a Magyar divertimento is elhangzott az Edith Peña–Alexei Volodin-házaspár előadásában, akik izgalmasan kidomborították, hogyan képez egységet a műben a magyaros-keleties hangzás és Schubert könnyed eleganciája.
Beszélgetés a cigányzenéről a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Kaposfest)
A délután egy rendkívül izgalmas programot tartogatott, szintén a zeneiskolában hallgathattunk beszélgetést A kávéházi cigányzene múltja, jelene és jövője címmel, melyen az esti koncerten fellépő ifj. Sárközy Lajos és muzsikustársa, a cimbalmos Csík Gyula is részt vett, az esemény elején és végén zenéltek is, közben pedig érdekes és gyakorlatias szempontokkal gazdagították az eszmecserét. A bevezetőként előadott Bartók-részlet után a további közreműködők is csatlakoztak, Bősze Ádám műsorvezető Lengyel Emesét és Nyerges Erikát szólította a színpadra, akik mindketten régóta foglalkoznak a cigányzene történetével.
Sok téma szóba került, a műfaj hazai és külföldi megítélése, a zenészekkel szembeni követelmények lazulása, az utánpótlás hiánya.
A közönség soraiból érkező kérdés kapcsán az is felmerült, mennyit ártanak a színvonaltalan mulatós nóták a valódi cigányzene megítélésének. Végül nagyjából az az álláspont alakult ki, hogy fontos lenne a muzsikusok érdekképviselete, illetve az is hasznos, ha lehetőségük nyílik magukat a nagyközönségnek is megmutatni – különösen olyan magas presztízsű helyeken, mint a Kaposfest.
Este hat órától aztán kezdetét vette a finálé, a szervezők egy roppant színes műsorral várták a közönséget, hogy még egyszer elmerülhessünk mindabban, amiért ez a fesztivál igazán különleges. Újra színre lépett Alexei Volodin és Edith Peña, és előadtak egy még egy Schubert-négykezest, a kiadó által a Lebensstürme (Az élet viharai) címmel ellátott, valóban igen nyugtalanul háborgó darabot. A Polish Cello Quartet Joseph Jongen Legendák és táncok című művét játszotta, majd ezután következett az est egyik csúcspontja, Sosztakovics 2. zongoratriója, a két művészeti vezető, Baráti Kristóf és Várdai István, valamint szintén Alexei Volodin előadásában.
A két vonós művész szeptemberben is együtt játszotta ezt a kegyetlen szépségű és roppant nagy technikai kihívásokat támasztó darabot, így nem érhetett teljesen váratlanul minket, milyen nagyszerűen képesek előadni. Ahogy a mű elején elképzelhetetlen magasságban megszólal az éteri csellószólam, hirtelen megértjük, miért ilyen lehetetlennek tűnő felállásban képzelte el ezt a részt a zeneszerző, miért felül van a cselló és alul a hegedű (hogy aztán a negyedik tételben visszatérjen a motívum, ám már „normál” felállásban). Milyen fájdalmasan kifeszített ez a zene, mennyire elviszi a hallgatót a szépség és a fájdalom legvégső határáig, aztán mennyire más a visszatérés, mintha csak emléke vagy árnyéka lenne egykori önmagának! Amikor a haláltáncot megszólaltató zárótétel elhal, nem lehetünk nyugodtak,
Sosztakovics egész életműve egy nagy kérdőjel, vajon a borzalmak képesek-e teljesen megsemmisíteni a humánumot.
Nincs egyértelmű válasz, miközben már az, hogy ez a rendkívüli erejű alkotás létrejött – és ilyen ragyogó előadásban elhangzott – azt jelzi, hogy talán mégsem teljesen reménytelen hely a világ.
Baráti Kristóf, Alexei Volodin és Várdai István a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Kaposfest)
Ahogy abból is erre következtethetünk, amilyen elképesztő lelkesedéssel fogadta a közönség a nem tipikus slágerszámnak számító darabot. Valószínűleg kevés olyan helye van a világnak, ahol egy Sosztakovics-művet tomboló tetszésnyilvánítás és olyan hosszú ünneplés fogad, hogy az előadóknak ráadásként meg kell ismételniük a második tételt. Mert hát beszélhetünk Kaposfest-hangulatról, családiasságról, kísérőprogramokról, de
igazából akkor is a zene az egésznek a lényege, ez a sok lelkes ember pontosan azért jött ide, hogy ilyen remek előadásokat halljon,
rövid időn belül olyan sokat, amit csak a fesztiválmenetrend lehetővé tesz.
A szünet után a nagy sikerre való tekintettel még egy Sosztakovics-mű, az Öt darab két hegedűre és zongorára hangzott el, ebben Baráti Kristófhoz és Edith Peñához Kirill Troussov is csatlakozott, így legalább őróla se sikerült lecsúszni a kései leutazás miatt. Aztán sorra jöttek a népszerű számok, a Polovec táncok a TanBorEn Triótól a Kállai kettős ifj. Sárközy Lajossal és zenekarával, aztán Iluska dalában Kristóf Réka is színpadra lépett. A fesztivál vezetőségének köszöntője után pedig egy egészen különleges darabbal búcsúzhatunk a Kaposfesttől, Julius Klengel 12 csellóra írt Himnuszában nemcsak Várdai István és a Polish Cello Quartet tagjai játszottak, hanem számos fiatal művész is bekapcsolódott. Esszenciáját kaphattuk tehát ezen az estén mindannak, ami a fesztivál lényege: a zenetörténet legnagyobb művei, kivételes előadásban, ifjúságnevelés, fiatal művészek bemutatása, színvonalas szórakoztatás. Így valóban élvezetes lehet akár egy egész hetet eltölteni.
Fejléckép: Kristóf Réka és Sárközy Lajos és zenekara a Kaposfesten (forrás: Kaposfest)
hírlevél
