A klasszikus zene világa akkor nyílt meg ön előtt, amikor a Montreali Nemzetközi Zenei Versenyen második helyezést ért el. Hogy vélekedik a versenyekről?
Ez összetett dolog. Csak két versenyen vettem részt, Japánban és Montrealban. A montreali verseny nagyon hasznos volt, mert ezzel indult el a karrierem. Emlékszem, hogy az elődöntő alkalmával nem akartam színpadra lépni. Számomra ez nehéz és természetellenes szituáció volt. Szerintem azok, akik 10-20 versenyen is részt vesznek, a végén kiüresednek, mert már teljesen máshogy viszonyulnak a zenéhez. Egy bizonyos szint felett hogy lehet megítélni, ki a jobb, ha mindannyian nagyszerű zenészek? Azt tanácsolnám a fiataloknak, hogy 2-3 versenyre alaposan készüljenek fel, de nem javaslom, hogy ennél több megmérettetésen vegyenek részt.
Leginkább német zeneszerzők műveit játssza. Miért olyan különleges az ön számára ez a repertoár?
Véleményem szerint a német repertoár a legnehezebb, mivel nagy fegyelmezettséget igényel. Azért kedvelem, mert folyamatos kihívást jelent számomra. Fontos észben tartani azt is, hogy mindegy, hány éves vagy, örökre diák maradsz.
Ha színpadra lépek – mint például tegnap, amikor életemben másodszor játszottam koncerten ezt a mesterművet – alázatosságra, nem pedig tökéletességre kell törekednem. Nem a végeredmény, hanem az odáig vezető út, a folyamat az érdekes.
David Fray (Fotó/Forrás: Zeneakadémia)
Mennyire fogadható el, ha egy koncerten hibázunk? Úgy gondolom, hogy ez sok fiatal zenészt nyomaszt.
Mindannyian követünk el hibákat. Talán azok, akik sosem hibáznak, nem is annyira érdekesek. A zene a lényeg. Természetesen a tőlünk telhető maximumot kell nyújtani, de a művészet a hibákról is szól, amikből tanulni kell. Ha hibázom, az engem is bosszant, ugyanakkor megpróbálom elfogadni, mert tudom, a legjobb formámat igyekszem nyújtani. Egy csodálatos magyar zongoraművész, Fischer Annie például nem játszott a legtisztábban. Hibázott ő is, de kit érdekel? Biztos vagyok benne, hogy százával találnánk olyan zongoristákat, akik kevesebb hibát vétettek, de mégis Fischer Annie-ra emlékszünk, mert ő nem félt kockáztatni. Olyan komoly, őszinte, érzelemgazdag kifejezőerő hatotta át a játékát, hogy a hibák szinte jelentéktelenné váltak. Ez a fajta játékmód sajnos ma már egyre inkább elveszik, hiszen mindenki tökéletes akar lenni, pedig az élet nem erről szól. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a hibátlan játéknak, a zenét és az életet semmisítjük meg. Ma már bárki képes tökéletes CD-felvételeket készíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy ezek a legérdekesebbek. Szívesebben hallgatok meg egy élő előadást, mert akkor értem meg igazán a zene lényegét. Mit is jelent pontosan az, hogy élő? Azt jelenti: élettel teli.
A zene élő dolog legyen, nem pedig tökéletes. Mi a tökéletesség? Az, ha nem játszunk rossz hangokat? Azt hiszem, a kifejezésmód és a hangminőség sokkal fontosabb ennél.
Hogyan közelítsünk meg egy új darabot, amikor tanulni kezdjük?
Ha új darabot tanulok, az első, hogy minden egyes hangra beírom az ujjrendet, mert ez segít a memorizálásban. Azt mondanám: a kotta és a szerzői szándék legyen az iránymutató. Először meg kell próbálni objektíven viszonyulni a darabhoz és megérteni, mi áll a kottában. Természetes, hogy az embernek támadnak ötletei, hiszen a darab időközben a részévé válik. De annak, hogy mennyit tesz hozzá saját magából, természetes folyamatként kell történnie, nem szabad a saját elképzeléseinket a kotta elé helyezni. Ezért volt például tegnap a kotta a zongorán, miközben játszottam. Nem használtam, de a koncert végén felmutattam a közönségnek. Hálásnak kell lennünk a darabért a zeneszerzőnek, mert tegnap az ünneplés nem csak nekem szólt, hanem Bachnak és a Goldberg-variációknak is.
Hogyan birkózik meg vele, ha negatív kritikát kap, és mit tanácsol a fiatal zenészeknek, hogyan kezeljék ezt?
Ez nehéz dolog. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez soha nem volt rám hatással! A fiatalok különösen érzékenyek a kritikára, mert egy részünk – még akkor is, ha keménynek próbálunk mutatkozni – arra vágyik, hogy szeressék, de még ennél is inkább, hogy megértsék. Soha nem tudhatod, ki az, aki a kritikát írja rólad. Talán ő azokat az előadókat kedveli, akiket te nem; talán a zenei ízlése teljesen különbözik a tiedtől, vagy azt a fajta zongorázást szereti, ami neked nem tetszik. Szóval egyfelől nem szabad személyesnek venni, még akkor sem, ha néha nagyon is az.
Ha tisztában vagyunk vele, mi volt jó és mi nem, nincs szükség az ilyen véleményre.
Mindig legyél te a legszigorúbb kritikus saját magaddal szemben. Tedd azt, amit a legjobbnak látsz. Az, hogy az emberek majd véleményezni fogják, már egy másik dolog. A lényeg, hogy amit csinálsz, jó cél érdekében tedd.
Mik a tervei a következő hónapokra?
Ebben a hónapban készítek egy új albumot egy francia hegedűművésszel, Renaud Capuçonnal, amelyen Bach-szonátákat játszunk. Nemsokára Amszterdamban, majd Moszkvában lépek fel, azután pedig Renaud Capuçonnal turnézunk az új album anyagával.
Hogy érezte magát Budapesten és a Zeneakadémián?
Nagyon kedvelem Budapestet, különösen a Zeneakadémiát, mert különleges helynek tartom. Úgy érzem, az emberek itt tényleg a zene miatt jönnek el a koncertre, nem pedig egyéb másodlagos indokból, és ezt érezni lehet. Ha jó a közönség, az segít abban, hogy az előadó minél jobban játsszon.
Emlékszem a 2017-es mesterkurzusára. A közeljövőben tervez újabb kurzust tartani a Zeneakadémián?
Akármilyen kéréssel fordulnak hozzám, szívesen vállalom, mert nagyon kedvelem ezt az intézményt. Mindig megtiszteltetés számomra visszajönni Budapestre.
Brindzik Bori interjúja
Az írás a Figaro áprilisi számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.
Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja, MOMKult.
hírlevél
