Mit kell tudni a Cseh Mikrotonális Intézet fesztiváljáról és zeneszerzőversenyéről?
A MicroFestet a Prágai Zeneakadémia és a Cseh Mikrotonális Intézet közösen rendezte meg, április 28-án és 29-én, immár második alkalommal. A fesztiválon kizárólag mikrotonális művek hangoztak el, tehát olyanok, amelyekben
a szerzők nagyon kis hangközöket használnak, kisebbeket, mint egy félhang, azaz mint a távolság a zongora két szomszédos fehér és fekete billentyűje között.
A fesztivált egy mikrotonalitással kapcsolatos tudományos konferencia is kísérte, amely nem csupán a kortárs zenére fókuszált. Előadott például Idin Samini Mofakham iráni zeneszerző, aki a perzsa népzene egyik legkiválóbb szakértője. Emellett több előadás is szólt a különböző barokk hangolásokról, bemutattak többek között egy különleges hangszert, egy 16. századi, Nicola Vicentino-féle mikrotonális „archicembaló-kópiát” is. A mikrotonális klasszikus zene történetét is tematizálták, hiszen ez a komponálási forma már több mint száz éve jelen van a zenetörténetben. Első intenciózus képviselője az éppen cseh származású Alois Hába volt.
Milyen koncertek szerepeltek a fesztivál műsorán?
Több kamarakoncertre is sor került. A programot megpályáztatták: a koncertek egy-egy zeneszerzőverseny győztes műveiből épültek fel. Én két pályázaton is indultam, az egyiken egy nagyon érdekes hangszerre kellett darabot komponálni. A már említett Alois Hába, még az 1930-as években építtetett egy olyan harmóniumot, amelynek három manuálja, tehát billentyűzete van, összesen félhangra egymástól. Így a hangszer minden félhangot háromfelé oszt. A fesztivál egyik pályázatában a Hába-féle harmóniumra vártak új műveket. A győztes darabokat be is mutatták, ezek közül a legjobban sikerült Ian Mikyska Interstices című műve volt. A pályázaton egyébként ötödik lettem, ám sajnos csak három művet mutattak be...
Balogh Máté (Fotó/Forrás: Tóth László / Anima Musicae Kamarazenekar)
Egy másik kategóriában viszont a legmagasabb pontszámot kaptad.
Igen, ennek a csalódásnak a hatására indultam el a másik pályázaton, ahol kürtdarabot kellett írni. Régóta inspirált Ligeti György nagyon sajátos kürthasználata, ami több zenekari darabjára, a Hamburgisches Konzert című kürtversenyre, illetve a Kürttriójára is jellemző. A mikrotonalitás nála sokszor a népzenéből ered (a tradicionális román muzsikára más műveiben is épített, például a Brácsaszonátában), a nagyon kis hangközök ugyanis számos folklórban megtalálhatók. A perzsa mellett az arab, török, indiai (és sok más) népzenében, és helyenként a románban is.
Tehát nem a kortárs zene elfajzott területéről van szó, hanem egy fontos és régi, ha úgy tetszik, „természetes” elemről.
A magyar népzenében is akad rá példa, a jól ismert, Hej Dunáról fúj a szél szövegkezdetű népdal harmadik szótagját például kicsit feljebb intonálták eredetileg, mint ahogy mi manapság szoktuk a jól temperált hangolás szerint. Ennek a jelenségnek egyébként neve is van: „dunántúli terc.”
Mit kell tudni a te darabodról?
A mű címe Horn Speech 2023. „Kürtbeszéd”, mert olyan, mintha a kürt utánozná az emberi beszédet.
A verbális kommunikáció közben nem fix hangközöket, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon kicsi hanglejtésváltásokat használunk.
A kürt által könnyen intonálható természetes felhangrendszer sok mikrotonális elemet tartalmaz, amelyek alkalmasak az emberi beszéd érzékletes leképezésére. Mintha Latabár Kálmán vagy egy másik nagy „bohócfigura” hablatyolna olyan nyelven, amit nem ismerünk: „kürt-nyelven”. A művet Ligeti György születésének századik évfordulója alkalmából komponáltam, Daniel Costellónak dedikálva. A remek amerikai-német kürtöst éppen tíz évvel ezelőtt ismertem meg Ostravában, ahol Ligeti Kürttrióját játszotta. Lehet, emiatt is alakult ki bennem egy nagyon erős „Ligeti + kürt” asszociáció vele kapcsolatban. Nagyszerűen megtanulta a darabomat, és makulátlanul mutatta be a prágai Zeneakadémián. Külön öröm, hogy egy mannheimi zeneműkiadó, az Impronta Edition kiadja a művet. Azt hiszem, egyre jobb kürtösök vannak a világban, hátha lesz még olyan, aki kedvet kap hozzá!
Téged mostanában nagyon foglalkoztat a beszédszerű zene, hiszen a nemrég bemutatott, Gilgames-recitációk című darabodban is valami hasonlóra törekedtél.
Nagyon jól látod, úgy látszik, eléggé ráfókuszáltam erre a kérdésre. Az említett, legutóbbi darabomhoz a Gilgames-eposzból vettem szövegeket, és hangszerekkel „mondattam” el őket. Egyébként ott sem volt fontos, hogy a szöveg fogalmi értelme előtérbe kerüljön, csupán az egyes szöveges frázisok deklamációja, svungja, gesztusa érdekelt. Itt is ez történik, csak most a kürt természetes mikrotonalitását választottam eszközül.
Akkor nem tudatosan törekszel arra, hogy a zenéddel megpróbáld leképezni az emberi beszédet?
Nem gondolom, hogy tudatosan törekednék.
Azt hiszem, zsigeri típusú szerző vagyok.
Távol áll tőlem az a munkamódszer, ahogyan például Beethoven farigcsálta a műveit. Nem készítek több változatot. Ha leülök komponálni, relatíve gyorsan kidolgozom a műveimet. Ilyen értelemben nem meglepő, hogy gesztusszerű zenei anyagok jönnek létre, hiszen azokat nem igazán kell vagy lehet megkonstruálni.
Balogh Máté (Fotó/Forrás: Kérges Máté)
Amikor egy éve beszélgettünk, a hagyomány megkérdőjelezése, újraírása volt ilyen, mindenütt visszatérő, állandó témád.
Igazából itt is ez történik. Ligeti száz éve született, kis kerekítéssel ugyanolyan távol van tőlünk, mint tőle volt Brahms. Ligeti klasszikus szerző. Nem a kortársam, hanem a „hagyományom”. Ahogy a hagyományhoz tartoznak a népzenei elemek is. Ha nem is tudjuk miről szól egy-egy egzotikusabb népdal szövege, akkor is értjük a darab érzelmi világát. Egyre inkább azt gondolom, hogy szükség van a hagyomány ilyen módon való „használatára”, vagy az arra történő építésre az általánosabbá váláshoz.
Mit értesz azon, hogy általánosabb?
Úgy értem, hogy igényt tart az általános közönségre. Egy ideje arra törekszem – ebben viszont tudatos vagyok –, hogy ne legyek bezárva abba a kalitkába, ahol a zeném csupán egy különösen művelt réteg számára értelmezhető. Amikor zeneakadémista voltam,
nagyon szerettem volna intellektuális lenni, sok üzenetet átadni, százmillió irodalmi alkotásra utalva, huszonnyolc nyelven, és ugyanígy zeneműveket is használtam referenciaként.
Mondhatnám, „okos” szerettem volna lenni. Néhány éve viszont fokozatosan elkezdett zavarni, hogy nem tudom legalább az üzenetemnek egy kis részét átadni bárki számára. Nem tudtam elérni, hogy a darabomat érteni tudják, tágan értelmezve a szót természetesen. Nyilván minden művészi alkotásnak vannak rétegei, még Mozart darabjainak is. Az ő esetében a nem zenész nagymamám nyilván nem mindig ugyanazt érti, amit én, amikor elemzem az óráimon, de létezik a Mozart-műveknek olyan primer rétege, amit ő is úgy ért, ahogy én! Nehéz megfogalmazni, mi ez a közös nevező. Bárhogy is legyen, ezt hiányolom a régi darabjaimból.
A kortárs zenének az a területe, amelyet te is képviselsz, nem áll nagyon távol attól, hogy előképzettség nélkül be lehessen fogadni?
Remélem, hogy egyre kevésbé. Azért hasznos eszköz a mikrotonalitás – hogy visszakanyarodjak az eredeti témához, – mert van egyfajta hangulati hatása. Nosztalgikus érzéseket kelt, ami – ideális esetben – mindenki számára érzékelhető. Egyébként, szerintem erre a popzene is épít időnként. Nemrég összegyűjtöttem néhány mikrotonális popszámot, ilyen a brit popénekesnő, Dua Lipa Good in Bed című száma, a Future Nostalgia című albumról. Ezzel az albumcímmel tökéletesen eltalálták, hogyan működik a mikrotonalitás!
Egyszerre előremutató, modernnek ható, másfelől mégis van benne valami visszavágyódás a múltba. Mekkora ellentmondás!
De már a hatvanas évek könnyűzenéjében is előfordult, Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walkin’ című slágerében. A dal egy lefelé hajló, mikrotonális skálával indul, amivel megint belekerülünk egy „régi szép idők” típusú életérzésbe. Vagy említhetném Paul Simonnak az Insomniac’s Lullaby című számát. A mikrotonalitás tehát nemcsak nem új, hanem nem is feltétlenül „intellektuális”. A zene játszóterének egyik ismert és jól bevált játéka.
Mindig azt mondom, hogy szükség lenne egy felnőtteknek szóló, kortárs zenei „játszóházra”, ahol feladatokon keresztül ismerhetnék meg az emberek, hogyan működik a modern zene, milyen szervezőelvek fordulnak elő benne. Hiszen minden muzsikára igaz, hogy máshogy érti meg az ember, ha műveli is, nemcsak hallgatja.
Nagyon jól mondtad, hogy felnőttek számára kellene megcsinálni, a gyerekeknek ugyanis nincs vele problémájuk, nem gondolkoznak kategóriákban, és a zene társadalomban betöltött funkciója sem érdekli őket. Bali János fuvolaművész, zeneszerző és zenetudós nagyon sokszor tartott kisgyerekeknek workshopot, általános iskolában és óvodában, ahol mindenféle experimentális darabot adtak elő. Ő mesélte, hogy
amikor többedik alkalommal ment, a gyerekek kérlelték, hogy megint Cage-dzsel foglalkozzanak.
Az ilyen kreatív improvizációk nagyon alkalmasak arra, hogy valaki közel kerüljön a zenéhez. Köztudott, hogy ahogy felnövünk, elveszítjük a természetes nyitottságunkat, nem is csak a zene, hanem az élet bármely területén. Ligeti példáján is látjuk az ellenmondást, hogy miközben száz éve született, és bizonyos értelemben klasszikus szerzőnek számít, sokaktól még mindig távol áll a világa. Ez még a szakmán belül is gyakran előfordul. A zongoristák valamelyest jobban ismerik, mert beépült az oktatásukba. Nagyon sokféle karaktert és technikát meg lehet tanulni, ha Ligetit játszik az ember. De a zenekari zenészek például jóval ritkábban találkoznak vele: nem létezik nagyzenekari Ligeti-praxis.
Ti, fiatal zeneszerzők, hogyan viszonyultok Ligetihez?
Ligeti bizonyos szempontból olyan, mint Bach: mindenki meg tudja találni benne, amit keres. Aki a folklór iránt érdeklődik, a fiatal Ligetivel foglalkozhat, aki avantgárd, kísérletező kedvű, az megtalálja a középső korszakát, akire pedig a – jobb híján a posztmodern szóval leírt – „általánosodási igény” jellemző, az az idősödő Ligeti műveire koncentrálhat. Viszont mindegyik stílust, tendenciát igen magas színvonalon lehet nála megtalálni: még az ötvenes években, kényszerből írt népdalfeldolgozásaiban is megtalálható a zsenialitás nyoma.
Engem az kezdett el benne igazán érdekelni, hogyan lehetséges, hogy amihez nyúlt, arannyá változott.
Közben pedig rendkívül kritikus volt önmagával szemben: amikor nem felelt meg neki az ötvenes évekbeli magyar zenei és politikai közeg, nyugatra ment, és kvázi megtagadta magát. Később szűkké vált számára az avantgárd, és megint elkezdett valami teljesen mással foglalkozni. Érdemes meghallgatni Varga Bálint Andrásnak a vele készült interjúját. Végig nagyon szimpatikus, önkritikus, főleg a darmstadti iskolával szemben. Pedig Darmstadtban a zeneszerzők, Stockhausen, Xenakis, Nono és Ligeti őszintén szerettek volna mindenkihez szólni. Nem az volt a céljuk, hogy egy kis klubot alakítsanak! Ezt mindig hangsúlyoznom kell.
Maurizio Pollini zongoraművész olasz gyárakba járt, és Stockhausent zongorázott a munkásoknak, mert azt gondolta, ez lesz majd az új munkászene.
Azt hiszem, mindnyájuknak csalódás lehetett, hogy nem sikerült. Az általánosodásra minden jóérzésű ember vágyni kezd egy idő után. Erre nem a zsenialitás, a műveltség vagy a tapasztalat visz rá valakit, hanem a közösségi életforma és az abból fakadó társadalomformálási igény. Mindez persze absztrakt zenei eszközökkel – minden korban – sokkal nehezebb, mint a pontosabb fogalmisággal dolgozó irodalom, színház vagy film eszközeivel. De én zeneszerzőként főleg ahhoz értek, hogy hangokkal kommunikáljak érzéseket a kortársaimnak és – szerencsés esetben – a jövőnek. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, a zeném bármikor is mindenkihez fog szólni, de szeretném, ha bárkihez szólna.
Fejléckép: Balogh Máté (fotó: Nagyillés Szilárd)
hírlevél
