A versek világa nagyon megosztó lehet minden generáció számára, hiszen valaki imádja hallgatni, olvasni, mondani, valaki pedig kifejezetten kerüli a verseket. A kortárs költészet mégis mintha mást, valami újat, valami különöset adna – legalábbis abban a formában, ahogyan most az Örkény Színház színészei népszerűsítik a kortárs költők verseit az interneten keresztül. Talán sokan emlékeznek még a Vers mindenkinek című, a nyolcvanas években futó műsorra, amelyben ismert színészek csodálatosan mondták el a képernyő előtt egy-egy nagy költőtő versét. Az alapötlet az Élő Költők Társasága programnál is hasonló, hiszen színészek mondanak verset képernyő előtt, azonban a közismert és népszerű színészek mellett kevéssé ismert, fiatalabb művészek is megjelennek, a versek pedig egytől-egyig a kortárs irodalom válogatása. Az Élő Költők Társasága videóit nagyon sokan látták már internetes közösségi oldalakon. Kerekes Éva Jászai Mari-díjas, érdemes művészt, az Örkény Színház színészét arról is kérdezzük, szerinte mi lehet az oka ennek a népszerűségnek. Miért nem ismerjük a kortárs irodalmat; hogyan választották ki a művészek a verseket, és az általa elmondott Rakovszky Zsuzsa-vers, az Űrlény mit ad neki személyesen, továbbá ő maga miért szeret verset mondani, és ki a kedvenc költője.

Az évad egyik legkülönlegesebb előadásának ígérkezik Szalai Kriszta január 17-én a Centrál Színházban bemutatandó, Maradjunk annyiban című monodrámája. A művésznő még októberben vállalkozott arra, hogy egy kölcsönkért parókában, rongyos ruhákban, mobiltelefon nélkül, pár száz forinttal a zsebében négy napon keresztül a budapesti hajléktalanok életét élje azért, hogy aztán saját tapasztalatait és egy 26 éve hajléktalanként élő nő gondolatait, életének történetét vihesse színre. Hogy mi a darab legfontosabb társadalmi üzenete, mire fordítják a jegybevételből befolyt összeget, miként vehetik ki részüket a nézők az előadásból, és milyen „fogadtatásban” részesül az, aki pár napra az utcát választja otthonául, arról Szalai Kriszta színművésznő beszél.

Lévai Balázs (Fotó/Forrás: Stekovics Gáspár)

Az előző év végén került a mozikba a  Sohavégetnemérős  című Wellhello-film, amely  Lévai Balázs  producer és Tiszeker Dániel rendező közös munkája, szereplői pedig a Wellhello zenekar tagjai és az ő korosztályuk, azaz a mostani huszonévesek. Úgynevezett szkeccsfilmről van szó, azaz epizódokból áll, és a Wellhello hat dala inspirálta a történetet. Koncerthelyszíneken, fesztiválok hangulatán keresztül mutatja meg, hogyan buliznak, hogyan ismerkednek a mostani húszasok. Mielőtt azt gondolná bárki, hogy egy egyszerű bulifilmről vagy egy, a fiatal felnőttek mások számára teljesen érdektelen ismerkedési szokásairól van szó, fontos tudni, látni, hogy bár a film nem akart nagy bölcsességeket mondani, mégis olyan életérzéseket közvetít, ami a filmbeli szereplők szüleinek, a mostani negyveneseknek, ötveneseknek is a sajátja volt egykor. A Y generációról, azaz a nyolcvanas években születettekről már könyvtárnyi irodalom született: elveszett, motiválatlan generációnak tartják őket, akik sokszor a suli után is otthon laknak a szüleikkel és nem tudják vagy nem akarják elkezdeni a felnőtt életet. Mindeközben tele vannak vágyakkal, képességekkel, sokféle tehetséggel és érzékenységgel, olykor zavarba ejtően fiatalon mutatnak nagy teljesítményt, felfedezést, vállalkozást. Lévai Balázst, a  Sohavégetnemérős  producere arról is mesél, vajon az a féktelen szabadságvágy, élménykeresés, amelynek a hangulata a filmből is lejön, és amelyet a mostani húszasokhoz kapcsolunk, hogy érinti a negyveneseket, akik még aktívak; a nosztalgiázás, sóvárgás a régi szabadság felé érzékelhető-e az idősebbeken, akik beültek a filmre; mi lehet az oka, hogy a mozilátogatási statisztikák szerint sokkal többen nézték meg ezt a filmet a mozikban néhány hét alatt, mint általában egy magyar filmet szokás; illetve vannak-e a filmben jellegzetes motívumok, dallamok, mondatok, amelyek esetleg önálló életre keltek, és idézik őket.

Nemrég jelent meg Tolvaly Ferenc A Zsolnay kód című könyve, amely egy legendás pécsi família, a porcelánkészítő Zsolnayak családtörténetét kíséri végig a 19. századtól. A Zsolnay manufaktúra fénykorát a századfordulón élte, amikor a Kárpát-medence teljes területére szállított építészeti kerámiát; dísztárgyait és porcelánkészletei pedig (részben a saját fejlesztésű eozinnak köszönhetően) minden világkiállításon díjat nyertek. Vajon hogyan tudott a dinasztiaalapító fazekasmester a kor szegényes eszközei és technológiai hiányosságai ellenére világszínvonalú és a mai napig csodált és nagy értéknek tartott Zsolnay porcelánt megalkotni? Mindez korhű dokumentumok alapján, a három testvér, Júlia, Miklós és Teréz élettörténetén keresztül elevenedik meg, egy személyes hangvételű napló segítségével, amelyet Mattyasovszkyné Zsolnay Teréz oszt meg az olvasókkal. „Nem lesz könnyű feladat hűen ábrázolni a kezdeteket és önarcképet festenem magamról... A gyárral kapcsolatban egyszerűbb lesz a dolgom, hiszen a hivatalos papírok, a könyvelés és az üzleti levelek sokat elárulnak... De ehhez le kell írnom családom történetét. Abban körvonalazódik lényem alapja, a családom által és miatt lettem azzá, aki vagyok... Egy huzamban, egy lélegzettel akarom leírni az életemet – kezdi a történetet Teréz. Tolvaly Ferencet, a könyv szerzőjét arról is kérdezzük, miért éppen a Zsolnay család keltette fel érdeklődését; mivel és hol kezdte a kutatómunkát; mi volt a család erőssége és gyenge pontja vagy személyes tragédiája; illetve miért éppen Teréz meséli el az olvasóknak a dinasztia történetét.

A rádió a műsorváltoztatás jogát fenntartja.