Érdekes kérdés, hogy a klasszikus zene és az opera világában is végbemenő globalizáció mellett mennyire maradnak meg helyi szokások, illetve milyen földrajzilag meghatározható különbségeket mutatnak a közönség elvárásai. Az olasz zenekultúra történeti jelentőségéből következően az ottani nézők általában igen határozott elképzelésekkel rendelkeznek, milyen produkciókat is szeretnének hallani.
Bár az olasz dalirodalomban igen szép darabokat lehet felfedezni, a kis műfaj népszerűsége meg sem közelíti a színpadi művekét.
Talán marginális kérdésnek tűnik, de elég sokatmondó például az, mennyire nehezen viseli az olasz közönség, ha nem tapsolhat a darab közben, aktív résztvevőként sokkal direktebb hatásokat kívánnak átélni egy zenei esemény közben. A dalok azonban finomabb, áttételesebb megoldásokkal operálnak, így még a milánói Scala viszonylag nemzetközi közönsége is mérsékelt érdeklődést tanúsít a dalestek iránt, ami ezeknek a koncerteknek mind az árképzését, mind a nézőtér telítettségét illetően észrevehető. Még azzal együtt is, hogy a januári hangverseny énekes szólistája az országban roppant népszerű Markus Werba volt, aki mostanában többet lép fel itáliai földön (többek között a Scalában is), mint hazájában, Ausztriában, partnereként pedig Michele Gamba olasz zongorista lépett színpadra.
Markus Werba és Michele Gamba (Fotó/Forrás: Brescia–Amisano / Teatro alla Scala)
Schubert megfejthetetlen, ám épp ezáltal megfakulhatatlan művészi erővel rendelkező dalciklusát, a Winterreisét az énekesek különféle módon közelítik meg, akad, aki elsősorban a műben megjelenő érzelmi folyamatra koncentrál, és a rejtélyes utazó kitárulkozását, illetve abból következő sebezhetőségét emeli ki, míg mások sokkal kevésbé konkrét, inkább szimbolikusan megjelenített lelki folyamatokat tárnak a hallgatóság elé, ebben az esetben a közvetlen átélés helyett a dalnok öniróniája lesz az erősebb.
Markus Werba színpadi személyiségének ismeretében nem okozott meglepetést, hogy ezúttal sem maradt adósunk az érzelmi átéléssel,
az már inkább, hogy Gambával együtt a két lehetséges megközelítésnek milyen izgalmas keverékét adták. Produkciójukban egyfelől kiemelték a dalok alapkarakterét adó ritmikai elemeket, a Gute nacht lépdelésétől kezdve az ember és természet mindenféle mozgását kifejező hangzáselemekig, ezek azonban sosem mentek át önmagáért való környezetfestésbe, a dalok nem váltak afféle kis képeslapokká, a lelki táj csak annyira vált konkréttá, hogy funkcióját el tudja látni.
Ezzel együtt a két művész nagy hangsúlyt fektetett a dalokban megjelenő érzelmek minél erőteljesebb, szinte szélsőséges átadására, ezt a szót azonban nem a túlzás szinonimájaként értve, hiszen maga Schubert is végleteket jár be a zenéjében. Az ilyen emocionális csúcspontoknál az előadók még arra is hajlamosak voltak, hogy egy kicsit szabadon kezeljék a zenei anyagot, nem csupán a dinamika vagy a tempóváltások jártak be a megszokottnál jóval nagyobb amplitúdót, de néha a ritmika, illetve az énekszólam záróhangjainak hosszúságát tekintve is feszegették a kottában írottak határait. Biztosan van olyan Schubert-szakértő, aki ezt szentségtörésnek érezte volna, és az első dalokban előforduló néhány melléütés esetében még kétségtelenül igaza is lenne. Mondhatnánk, hogy
ez az interpretáció kissé olaszos lett, olyan értelemben, hogy a konkrét előadás a vitathatatlanul sok háttérmunka és alapos kidolgozás ellenére sem nélkülözte a közvetlen érzelmi átélésből fakadó spontaneitást
(ahogyan a népszerű áriáknak is jó pár nagy énekes esetében kialakultak a leírt zenei anyagtól való kisebb eltéréseket mutató változatai). Izgalmas kérdés, mennyire idomult ez a megközelítés a konkrét helyhez és közönséghez, és mennyire táplálkozott a két művész lelki alkatából – vajon más lenne a Winterreiséjük, ha Bécsben, Budapesten, esetleg valahol Németországban adnák elő?
Markus Werba (Fotó/Forrás: Brescia–Amisano / Teatro alla Scala)
Éppen az átgondolt és releváns koncepció miatt lehet könnyebben szemet hunyni a megvalósítás kisebb hibái felett. Természetesen az énekszólamból is egyaránt ki lehet emelni erényeket és néhány gyengébb pontot. Markus Werbának technikai értelemben egyértelműen a finom pianók jelentik a legerősebb oldalát, csodálatosan érzékenyen tudja megformálni a szinte a semmibe olvadó hangokat. Hátborzongató volt, mikor a hetedik dal, az Auf dem Flusse utolsó előtti versszaka végén,
a zárószótagra (Ring) hirtelen visszavette a hangerőt, ezzel érzékelhetővé téve az áramló és megfagyott folyó, az érző és jéggé dermedt szív szinte skizofrén kontrasztját.
Ugyanakkor az első dalokban úgy éreztem, mintha az egyébként is elsősorban a magasabb hangtartományáról híres baritonnak kissé mély lenne ez a fekvés, a probléma szerencsére hamar megoldódott, ahogyan az érzelmi intenzitás növekedésével az énekszólam is egyre feljebb kúszott. Elismerés illeti viszont Werba levegőgazdálkodását, fantasztikusan hosszú frázisokat volt képes megszakítás nélkül végigénekelni.
Mindezek a technikai finomságok, sőt akár a szépségek is, cél helyett eszközzé, így másodlagos fontosságúvá váltak abban az érzelmi folyamatban, amit a két előadó eredeti látásmóddal és nagy művészi hitelességgel tárt a hallgatóság elé. Ebben az előadásban ugyanis a Winterreise utazójának iszonyatos indulatok dúlták a lelkét,
harcban állt a világgal, a sorsával, negatív érzéseit és küzdelmeit azonban elsősorban önmaga ellen fordította.
Bámulatos, hogy Markus Werba milyen bántó éllel rendelkező hangszínt képes kikeverni, micsoda önpusztító erők működnek az utazóban. A dalokban végigjárt lelki vándorlásnak nála egyértelműen csak az öngyilkosság lehet a vége, és amikor a Der Wegweiser című dalban világossá válik, hogy meg kell halnia, a ciklus hátralévő része arról szól, hogyan képes ezt elfogadni (érdekes pszichológiai jelenség, hogy a darabot egyébként kotta nélkül megszólaltató, azt korábban már szcenírozott produkcióban is előadó énekesnek éppen itt támadt egy kisebb memóriazavara, még ha olyan enyhe is, hogy csak a legélesebb fülű hallgatók vehették észre). Izgalmasan eredeti gondolat lett, hogy a Mut (Bátorság) című dal zárósoraiban („Will kein Gott auf Erden sein, Sind wir selber Götter” – Ha nincs Isten a földön, nekünk magunknak kell istenekké válnunk)
nem valamiféle életkedv buzog fel újra, ahogy a legtöbb előadónál, hanem az ember éppen az élet elvételének isteni jogát követeli magának.
Hogy aztán a záródalban az agg tekerőlantos alakját öltő (a várakozásoknak egyáltalán nem megfelelő) halállal való találkozás pillanatára a hallgató is az emberi szenvedés olyan mélységeit érje el, amelyben a zongoraszólam kopogást, menetelést vagy lélekharangot idéző akkordjainak mindegyikét a szívére mért valóságos csapásnak érzi – hála Michele Gamba fantasztikus játékának.
Markus Werba és Michele Gamba (Fotó/Forrás: Brescia–Amisano / Teatro alla Scala)
A Schubert-dalok valaha élt egyik legnagyobb előadója, Dietrich Fischer-Dieskau könyvében így írt a Winterreiséről: „Nem szabadna visszarettenni attól, hogy a dalok helyes – minden osztrákos bájt és könnyfacsarást mellőző – tolmácsolása valóban jeges döbbenetet vált ki a hallgatóság körében; akár a megrovást is készséggel el kell viselni ezért.
Mert ha ezek a darabok csak élvezetet, megindultságot vagy borzongást keltenek, távolról sem fogadtuk be teljességgel Schubert mondanivalóját.
Talán nem is kell többet mondani Markus Werba és Michele Gamba dalestjéről, mint azt, hogy a végére csak ez a jeges döbbenet maradt meg, ahogyan azt az egyre kevesebbet mocorgó-köhécselő közönség reakcióiból is érezni lehetett, akik az utolsó hang kicsengése után először hosszan hallgattak, majd kitartó, de megkönnyebbülést nem hozó tapsba kezdtek. „Eine Straße muß ich gehen, Die noch keiner ging zurück” – Olyan utat kell járnom, ahonnan még senki nem tért vissza – énekelte az utazó, és valóban, ebbe a mélységbe már belepillantani is dermesztő volt.
Fejléckép: Markus Werba és Michele Gamba (fotó/forrás: Brescia–Amisano / Teatro alla Scala)
hírlevél
