Nagyon sokat dolgoztatok már együtt. Honnan ered ez a munkakapcsolat, és miért tudtok ilyen jól együttműködni?

Fábri Péter: Rendszeresen együtt dolgozni csak az utóbbi években kezdtünk, bár huszonnéhány éve már írtunk Bajor Imrének egy lemezt, az ismeretségünk tehát igen régi. 2020-ban felvetettem Péternek, hogy csináljunk a feleségemnek, Kováts Krisztának egy lemezt, mert izgalmasnak találtam a zenei világát, és azt, milyen könnyen vált a könnyű- és a komolyzene között. Ez lett a Biblia Show, lényegében egy poplemez, de csembalókísérettel, mert a lányunk ezen a hangszeren játszik. Cselló, hegedű és beatbox szerepelt még rajta – egy ilyen felállást Péteren kívül senki nem tud megcsinálni.

Wolf Péter: Azért ma már többen is meg tudnák csinálni, tehetséges kollégáim közül. Bajor Imre lemeze, egy színes, szórakoztató album után én zömmel komolyzenével kezdtem foglalkozni, tradicionális latin szövegekre vágytam, és olyan lehetőségekre, amelyekkel nemcsak a magyar publikumot lehet megcélozni, hanem az egész világot.

FP: Konkrétan azt mondtad, hogy az angol világnyelv, próbálkozzunk azzal. Ráadásul rögtön világi életérzést sugall, ami befolyásolta a műveket. A Sommerreise címe ugyan német, de csak azért, mert utal a Winterreisére, amit az angolok is így hívnak.

WP: Bármilyen téma is vetődik föl, Péter úgy járja körbe, mint egy kutatóorvos. Egyszer például készítettem egy gyerekalbumot a lányomnak, Wolf Katinak, a sok komolyzene után újabb kirándulás volt a könnyű műfajban. Amikor szóba került a mese mint téma, Péter elolvasott hatszáz oldalt németül a Grimm-mesékből, majd megállapította, hogy az teljesen alkalmatlan ilyen feldolgozásra, és inkább készítettünk egy Gyerekszáj című albumot. A mostani daraboknál úgy kezdődött a történet, hogy először egy koncertáriához kértem tőle szöveget, mert egyre jobban kezdett érdekelni az énekhang.

FP: Mondtam, hogy én egyetlen koncertáriát ismerek, az 20 perc, évente egyszer játsszák, és szerintem baromi unalmas. Inkább írjunk egy dalciklust! És mi az alapdalciklus? A Winterreise. Azt már megalkották, ezért a miénk legyen Sommerreise. Azt férfira írták, Péter pedig szopránra akart komponálni, úgyhogy lassan minden megfordult.

WP: Kaptam Pétertől huszonnégy verset, ahány részből a Winterreise is áll, és az én angolságomnak rögtön tetszettek.

Egy kedves angol barátom átnézte, és lelkesen nyilatkozott róla. Akkor belefogtam a munkába, de nem volt egyszerű, mert Péter annyira szabadjára engedte magát mind a tartalom, mind a forma tekintetében, mint talán még soha. Rácsodálkoztunk, hogy a magyar nyelvű verselésben mennyi berögzült szabály, rutin köti, ahogy engem a könnyűzenében. És amikor ezeket levetjük, minden elkezd működni.

FP: Egy másik világban az ember rendkívül kreatív tud lenni. Erre a világirodalomban is akad példa, Beckett Írországból jött, angol anyanyelvű volt, de franciául is írt. A Godot-ra várva is két nyelven készült el, van egy angol és egy francia változata. Nem is teljesen egyezik a kettő. Hálás vagyok Péternek, hogy hasonló szabadságot tapasztalhattam meg. Bár régebben is írtam angolul, de csak tanulmányokat. Dalszöveget most először.

Balog József (Fotó/Forrás: Csendes Krisztina)

Milyen párhuzamok fedezhetők fel Schubert Winterreiséja és a ti Sommerreisétek között?

FP: Attól fogva, hogy eldöntöttem, valami nagyon mást akarok csinálni, mint az eredeti, olyan volt, mint amikor a regény írja önmagát. Mindig kitaláltam egy címet vagy egy alaptémát – már azt is angolul –, ami különböző formákat diktált, és figurák jöttek elő.

– itt tehát van egy finom párhuzam.

WP: Nagyon jó életképek vannak benne, és hihetetlenül izgalmas lehetőségeket rejt, pont a párhuzamok miatt. Sikerült úgy megcsinálni a végét, hogy a hallgatóság azt hiszi, zongora helyett gitár szól. Amikor aztán elkészültek a dalok, a következő praktikus lépés az volt, hogy felvételt kellett belőlük készíteni. Én nem tudom úgy elénekelni őket, hogy attól mások vissza ne riadjanak (nevet). Kézenfekvő megoldásként megkértem a lányomat, Wolf Katit, énekelje el ő, de úgy terveztük, csak azzal a céllal, hogy meg tudjuk mutatni másoknak. Felkértünk egy nyelvi coachot is Alexandra Ivanoff személyében, mert bár Kati nagyon szépen tud angolul, vannak olyan nyelvi finomságok, amiket csak egy anyanyelvi beszélő tud. Rászántunk három napot, hogy elkészüljön a felvétel. Aztán amikor elkezdett körvonalazódni az előadás, és végigvettük, kik a számba vehető énekesek, Zsoldos Dávid, aki az egésznek lényegében producere lett, azt mondta, Kati milyen jól énekli, miért ne adhatná elő ő. A lányom egyébként Zeneakadémiát végzett, tehát nemcsak popzenei háttere van. Mégis, amikor megtudta, hogy rá gondoltunk, elkezdett szorongani. Azt mondta, csak a demó verzióra készült. Azután nekilátott dolgozni a darabon, és minden alkalommal hallom is, mennyit csiszolt az előadásán.

A zongora ugyanolyan egyenrangú partnere az énekesnek, mint Schubertnél?

WP: Abszolút. Nem kísérőfunkciót tölt be, ez egy kétemberes feladat – bár az énekhanggal igazából nem lehet konkurálni.

FP: Ki kell emelnünk Balog József nevét, aki már korábban is bemutatta Péter műveit.

WP: Nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy el tudja vállalni. Mindent, amit zongorán írok, vele hallom magamban.

Nem sajnálja az energiát, és nem létezik a számára lejátszhatatlan.

FP: És az a megható komolyság! Ülök a nézőtéren, és amikor megjelenik, tudom, hogy rábízhatom magam.

WP: Tanúja voltam, amikor azt a Jeney Zoltán-darabot adta elő, amit a szerző Kocsis Zoltánnak szánt. De amikor ő meglátta, azt mondta: ezt ember nem tudja eljátszani, csak ha belefektet százötven órát – a mindössze ötperces darabba. Balog József pedig rászánta a szükséges időt. Ő így viszonyul a művekhez.

Wolf Kati (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)

Hogyan került a Sommerreise mellé a másik alkotás, a Reckless Requiem?

FP: Az is igen szórakoztató módon született. Tavaly ősszel ültem a Müpában, és Berlioz Requiemjét hallgattam. Arra gondoltam, az ott ülő ezerötszáz ember közül jó, ha tíz érti a latin szöveget. Van köztük mondjuk száz igaz hívő. És mégis itt vannak, mert szeretik Berlioz vagy akár Verdi, Mozart művét.

WP: Mert isteni zenék!

FP: Megérdemelnék, hogy legyen valami nekik való, amit többé-kevésbé értenek, nem is feltétlenül csak Magyarországon, hanem mindenfelé. Egy világi szöveg, ami a rekviem hagyományait követi. Én például nem vagyok hívő, de van egy jezsuita barátom, aki mégis fontos szerepet tölt be az életemben.

WP: Nem kell ehhez hívőnek lenni.

FP: Nem hát. Akkor felhívtam Pétert, és megkérdeztem, mi volna, ha írnánk egy rekviemet angolul. Emlékszel, mi volt a reakciód?

WP: Lelkesedtem.

FP: Azt mondtad: ez a világ legjobb üzlete, hiszen az emberek mindig meg fognak halni (nevet). Viszonylag gyorsan megírtam nyolc tételt, amelyekhez Mozart Requiemjének tételeire támaszkodtam, de konkrét szövegegyezés nincs. A legdirektebb kapcsolódási pont, hogy nagyjából átvettem a Dies irae versformáját, de egészen más jelentéssel: Day of leaving, day of going lett belőle. Tartalmilag is arról van szó, hogy élni milyen jó, és milyen rohadt dolog a halál.

Wolf Péter (Fotó/Forrás: Tóth Csilla Ilona / Óbudai Társaskör)

Mit jelent az, hogy világi szöveg, de valamilyen szinten követi Mozart Requiemjének tételeit?

FP: Például van egy rész, ahol Szűz Máriáról esik szó, róla eszembe jutott Szent József, aztán Szent Anna, és egyszer csak leírtam, hogy „Holy Mary, Holy Joseph, Holy Agnes, Holy Ken”. Van egy gyönyörű Benjámin László-vers, A Vadaskerti úttól a Kálvin térig a címe. Ebben szerepel egy felsorolás: „kedves öcsém-húgaim, / nevük szerint Anni, Kati, / Románka, Ibolya, Piri, / Évi, Dici s Attila és / Áron, / Tibor, Pista, Feri; / mindőjüket megilleti, / hogy ez a néhány rímem is / szeresse őket, mielőtt / elcsavarognék innen is…” És akkor rájöttem, hogy azt kell megírnom, hogy minden ember szerethető ezért vagy azért, és ez került a Requiembe a Sanctus helyett.

WP: Ezt nem szívesen mondom a jelenlétében, de ihlető erejű verseket kaptam Pétertől. Elkezdtem birkózni az anyaggal, például olyan tekintetben, hogy milyen előadóra írjak. A rekviemekben általában kórusok szerepelnek, de rájöttem, hogy itt egyszemélyes mondatok hangoznak el, ezek individuális szövegek.

Bár az mindenképpen bekövetkezik, az embernek megvan a joga, hogy káromkodjon, és a pokolba kívánja, aki az egészet kitalálta. Akkor eszembe jutott, hogy egy rocker illene hozzá. Álmodtam nagyzenekart, nagyzenekart rockzenekarral, rockert kórussal…

FP: Felhívott, hogy ki a magyar Joe Cocker…

WP: Sok szenvedés után kezdett körvonalazódni, hogy a darab férfihangot kíván, de bensőségesebbet, mint ahogy egy tenor a magasban énekel. Legyen inkább bariton, ami a legtermészetesebben szóló férfihang. Ezek a mondatok csak egy fiatal szájából hangozhatnak hitelesen, mert minél öregebb az ember, annál belenyugvóbb. Eszembe jutott egy fiatalember, akit öt éve, még diákkorában hallottam a Mátyás-templomban egy koncerten. Már akkor is tetszett, ahogy Szenthelyi Krisztián énekelt, gondoltam, azóta biztosan fejlődött is még. Neki már képes voltam én megmutatni a darabot, a bariton hangfekvés közelebb áll hozzám. Pazarul vette a lapot, mire én is belelkesedtem. Akkor ki kellett találni a kíséretet, ami a Sommerreisénál sokkal egyszerűbb volt: klasszikus ének és zongora. A Misémben annak idején a két szólista és a kórus mellett egy oboista lett a főszereplő, akire nagyon sok fontos dallamot írtam. Ilyesmire vágytam itt is, úgy gondoltam, a bariton mellé egy csellista lenne jó választás, így került be a produkcióba Faludi Judit, aki ráadásul Krisztián édesanyja, szóval ennél jobban nem is pendülhetnének egy húron.

Említettétek a Requiemben megjelenő egyéni hangot – ez magából a lázadásból következik? Hiszen az általában egyéni magatartásforma.

FP: Inkább ezt is arra hegyezném ki, hogy a kereszténység világi kultúraként is velünk van, sőt talán sokkal modernebb értelmezésben is. Emlegettem a Dies irae-t. Csodálatos költemény, de bizonyos szempontból számomra elviselhetetlen.

Miközben még az Isten szót is használom a szövegben, szerepel benne például egy olyan, hogy Day of God’s vacuum cleaning. Pétert először egy kicsit sokkolta, hogyan lehet itt a porszívózást emlegetni, de szerintem erős metafora, úgyhogy belenyugodott, és megoldotta.

Akkor kérdezem máshogy: az egyéni hang abból következik, hogy a közösségi hiten túllépve mindenkinek magának kell megtalálnia, hogyan interpretálja a keresztény kultúrát?

WP: (bólogat) Ahogy Péter is mondta, nagyon fontos volt az egyéniség kérdése, mert az a világ egyik legnagyobb felfedezése, hogy a modern civilizáció az individuumok civilizációja. Létrejöhetnek közösségek spontán módon, kulturális és más alapokon, de a szabad embernél nincs fontosabb.

FP: Egy véletlen folytán lényegében Balassin nőttem fel, előbb hallottam őt, mint például Weöres Sándor gyerekverseit. A költő különböző felekezetekhez tartozott élete során, és elsősorban világi alkotó volt, a vallást inkább kultúraként, illetve politikai szükségszerűségként élhette meg. A kereszténység állandó metaforaként van jelen a műveiben. Rendkívül felszabadító tud lenni, ha az ember minden vallás tudását magába szívja, a krisnásokét, a keresztényekét, természetesen az ókori pogányok és a sokistenhitek világával együtt. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy

Péter a beszélgetés előtt azon élcelődött, hogy ógörögül tanulok, de európai kultúra sincs az ógörög hitvilág és mítoszok nélkül. Ezek nagyon fontos jelképek, metaforák, rendkívül erősen fogalmaznak meg jelentős, közös tapasztalatokat. Ilyen például a Jézus-történet: a szenvedés minden ember alapélménye. Ettől még nem kell azt gondolnom, hogy engem bárki meg fog váltani.

Fábri Péter (Fotó/Forrás: Képessy Bence)

Beszéljünk egy kicsit a zenei világról is. Azon túl, hogy komolyzenei művekről van szó, milyen zenei stílust képviselnek a darabok?

WP: A műfaji és stílusbeli kötöttségekkel nem foglalkozom, én mindig egyféle zenét írok. Azt szeretném, ha az emberek kellemesen éreznék magukat, amikor hallgatják. Olyan nyelven akarok szólni, amit mindenki ért, legyen szó akár komoly-, akár könnyűzenéről. Csodálom azokat a pályatársaimat, akik a kortárs zenében annyira előreszaladtak, hogy tudják, bármilyen zseniális műveket alkotnak, semmi esélyük, hogy tömegek értsék meg a darabjaikat. Én nem vagyok ilyen típus.

FP: Ebben hasonló a gondolkozásunk, sőt az életrajzunk is. Mindketten állandó határátlépők voltunk. Ő hol jazz-, hol tánc-, hol pop-, hol meg komolyzenét írt, én meg több mint ötven éve, 1972-ben egy verseskötettel kezdtem a pályámat. Akkoriban az, hogy valaki dalszöveget kezd írni, rettenetes törvényszegésnek számított. A Fiatal Írók Körében egyszer javasoltam, hogy hívjuk meg tagnak Bródy Jánost, mint nemzetünk egyetlen népszerű költőjét. Gyakorlatilag üvöltöztek velem: „Egy táncdalszövegírót!?” Ez persze még a nyolcvanas évek elején történt, ma már más világ van, a költők is rájöttek, milyen jó dalszöveget írni – még ha nem is mindig tudnak. A 20. század második fele után a kortárs komolyzene is elkezdett visszatérni a dallamossághoz, harmóniához. Arvo Pärt jelentette a nagy fordulatot, még ha egy kicsit túlzásba is vitte. Persze nem lehet nem tisztelettel emlegetni azokat a hatalmas felfedezéseket, amelyeket Ligeti és Cage tettek, de nem mindenki beszéli az ő zenei nyelvüket, és nem is biztos, hogy valaki azonnal képes lehet rá. A felfedezéseiket érdemes hasznosítani.

WP: Sokat gondolkozom, miért népszerű ma Mozart. Mint az egyéb nyelvek esetében, a zenénél is azon múlik, mennyien értik, hogy ki mennyit tanult belőle. Milyen fokon, szókinccsel, grammatikai rafinériával birtokolják. A mai publikum nagy része a zenei nyelvet alacsony szinten beszéli. Ezért csak a legegyszerűbb formák, harmóniák, dallamok jutnak el hozzájuk. A könnyűzene ma ugyanazokat az eszközöket használja, mint Mozart a saját korában.

FP: Az, hogy egy zenei formának, eszköznek mi lesz a jelentése, nagyon sokban függ attól, mi volt az első erős használata. Fodor Géza mondta, hogy a g-mollt ma melankolikus hangnemnek tekintjük, de az nem úgy van, hogy a g-moll eleve melankolikus, hanem Mozart megírta a g-moll szimfóniát meg még néhány művet abban a hangnemben, és azóta ezt társítjuk hozzá.

Az is határátlépésnek tűnik, hogy a koncert színlapján rendező, illetve animációtervező is szerepel.

WP: Ebben előjött egy régi mániám: a komolyzene is elmozdulhat egy picit a látványosság irányába. Miközben nem teszünk engedményeket az auditív élményből, kellenének olyan apróságok, mint például hogy ne mindig fekete frakkban üljön a zenekar, ne legyen mindig azonos a fény, és így tovább. Amikor felénekeltem a Requiemet, Péter megmutatta a feleségének, Kováts Krisztának, aki azt mondta: „Nem lehetne kicsit hosszabb a bevezető? Nagyon hamar kezdődik az ének.” Rájöttem, hogy igaza van, ezért a nyolc tétel elé jött még egy Prológ, amiben csak a cselló és a zongora játszik, és ami egy kicsit becsapós: a hallgatóban azt az érzést kelti, hogy egy „illendő”, az elvárásoknak, tradícióknak megfelelő rekviem következik. Csak amikor az ének megszólal, akkor derül ki, miről is van szó. Úgyhogy nagyon jól jártunk, hogy Kriszta is beszállt a projektbe, ő mint ízig-vérig színházi ember, elkezdett világításról álmodni, vetítésekről, esetleges kellékekről…

FP: Felvétel is készül, ezért bár az eseményt koncertnek nevezzük, a látványnak is szerepe lesz benne. Kriszta hívta Szalai Dánielt, aki animációkat fog készíteni, könnyűzenészeknek sokat dolgozik.

Fábri Péter, Kováts Kriszta, Wolf Péter (Fotó/Forrás: Bege Nóra)

A színpadi elemek a művek elválaszthatatlan részét képezik, vagy „hagyományos” koncerten is megszólalhatnak majd?

FP: Itt lényegében két dalciklusról van szó, amely önmagában is működhet, de a világ egyre inkább afelé megy, hogy mindent be kell csomagolni. De akkor legyen már a csomagolás is igényes, és hangsúlyozza a lényeget! Mondok egy hasonló példát: tegnap voltam egy színházi előadáson, ahol a jegyszedők az előadáshoz illő jelmezt viseltek, és amint megérkeztünk, teljesen belekerültünk a színpadon is megjelenő világba.

A két mű önállóan is elindulhat a maga útján, vagy együttes előadásra szánjátok őket?

WP: Külön-külön is elhangozhatnak.

FP: Teljesen külön is működnek. De jól rakhatók össze, egy szoprán, egy bariton, nem is hosszúak… De semmi nem kötelező.

WP: Ez a két legfrissebb művünk. Ezenkívül szerintem más nem köti őket össze, se szerkezetben, sem gondolatban.

Zenei világ tekintetében?

WP: Ott előfordul hasonlóság, bár azt gondolom, hogy a Sommerreise intimebb alkotás, talán egyneműbb is. A lázadás a Requiemben nagyobb spektrumot ölel át – de ebben a meglátásban az én szubjektív viszonyulásom is benne van. Az az álmom, hogy ezek a darabok klasszikus műként is megállják a helyüket, és bekerülnek a koncertrepertoárba.

FP: És akkor lehet, hogy legközelebb már nem lesz szükség a csomagolásra. Ha arra gondolunk, hogy a Shakespeare-darabokból balettek születtek, ez csak azért lehetséges, mert közismertté váltak, így az alaptörténet a kulturális mitológia része lett. Ez Schubert Winterreiséjára is igaz, és ha szerencsénk van, a mi Sommerreisénkkal is megtörténik.

WP: Ezt majd kétszáz év múlva beszéljük meg!

Fejléckép: Fábri Péter és Wolf Péter (fotó: Bege Nóra)