Egy interjúban azt nyilatkozta: csak azért döntött úgy, hogy elindul a rektori pályázaton, mert sokan győzködték, tegye meg. Pedig miután hat évig töltötte be a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékáni posztját, a Zeneakadémia vezetése elég logikus következő lépcsőfoknak tűnik.

Valóban logikus lépés, de határozottan úgy gondoltam, hogy egy egyetem vezetőjét belülről, a munkatársak közül kell kiválasztani.

aki előbb középvezetőként vagy tanszékvezetőként éveken át aktívan részt vett a vezetőség munkájában, kivívta az egyetemi tanári rangot, majd rektorhelyettes lett, és végül megpályázta a rektori állást. Ez a fajta evolúció a folytonosságot is biztosította.

Ám a jelenlegi pályázati kiírás nagyon szűk, a Zeneakadémia saját jelöltje sem felelt meg.

Igen, az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Zeneakadémián mindössze két-három olyan oktató van, aki rangban, korban és kitüntetésben megfelelne a kiírásnak, de ők határozottan jelezték, hogy nem kívánnak indulni. Az intézményen kívül, országosan sincs sokkal több, ezek egyike vagyok én. A rektori pozíció nyilván az oktatói, intézményvezetői szakma csúcsa, aminek már a lehetősége is megtiszteltetés, és ami elől nem tér ki az ember, de tényleg csak a rábeszélés miatt indultam el. Már csak azért is, mert ha úgy alakulna, hogy rám bízzák ezt a feladatot, akkor fenekestül fel kellene forgatnom az életemet.

A pályázati kiírás kapcsán felmerült, hogy a minisztérium szívesebben látna egy gyakorló hangszeres zenészt a rektori székben. Mit gondol, milyen előnyei és hátrányai vannak annak, hogy ön zeneszerző?

Nem gondolom helyes kiindulópontnak, hogy meghatározzuk, a rektornak a zene milyen területéről kellene érkeznie.

ahogy a Magyar Művészeti Akadémia elnöke sem zenész, építész, festő vagy író, hanem mindezeket a művészeti ágakat egyszerre képviseli. Önmagában a hangszeres praxis nem jelent akkora előnyt, mint az egyetemi élet alapos ismerete. Egy rektornak, ahogy egy dékánnak is, elsősorban nem művészeti, hanem szervezési feladatai vannak. Azt kell tudnia, hogyan működik az egyetemi oktatás, hogyan kell egy szakindítást megírni, mit csinál egy tantárgy- vagy szakfelelős, mik a feltételei egy oktató kinevezésének és így tovább. Ebben nem jelent előnyt sem az, ha valaki hangszeres művész, sem az, ha zeneszerző.

Most lényegében egy menedzser típusú vezetőt írt le, miközben Magyarországon általában azt várjuk, hogy a kulturális intézmények élén jelentős művész álljon (nem csak az oktatásban).

Egy színházat jól el tud vezetni egy színházi rendező, hiszen belülről ismeri az intézményi struktúrát, a dramaturgiától a zeneteremig, a világosítóktól a díszletfestőkig. Felülről látja az intézmény működését. Egy oktatási intézmény esetében indifferens, hogy a vezetője hányszor állt pódiumon.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Facebook)

A tapasztalat mellett milyen tulajdonságokkal, személyiségvonásokkal kell egy rektornak rendelkeznie?

Mindenekelőtt végtelen sok időre van szüksége.

Jelen kell lennie szinte mindig, mindenhol. Ezért is mondtam, hogy kinevezésem esetén át kellene szervezni az életemet. Jól kell tudni kommunikálni, türelmesnek, empatikusnak kell lenni az emberekkel, hiszen naponta millió probléma merül fel, amit rögtön, ott helyben meg kell oldani, vagy legalábbis elindítani a megoldás irányába. Folyamatosan figyelni kell a világot, a trendeket, a piaci igényeket, észrevenni a lehetőségeket. Naprakésznek kell lenni a törvények, jogszabályok, rendeletek világában. Emellett kapcsolatot kell tartani a zeneoktatás további intézményeivel. Az elmúlt tíz évben rendszeresen egyeztettünk a különböző képzőhelyekkel. Mindenki tudja a másik problémáit és az általános, közös gondokat, amelyeket az oktatásügyben meg kellene oldani. Én az együttműködés és az észszerű kompromisszumok embere vagyok, ezért úgy vélem, egy ilyen feladatot, ami nyilvánvalóan túlmutat a Zeneakadémia néhány száz hallgatóján és oktatóján, csak közösen lehet megoldani.

Az utóbbi időben felmerültek kritikák a Zeneakadémiával kapcsolatban, amire válaszul az intézmény listát közölt az eredményeiről. Ön milyennek látja a Zeneakadémia helyzetét, és melyek azok a főbb problémák, amelyekkel a leendő rektornak szembe kell néznie?

Sokan felróják, hogy a hallgatók, sőt az oktatók is elmennek külföldre. Ez igaz is, csak vizsgáljuk meg, miért! Ma Magyarországon a Zeneakadémia a legalulfinanszírozottabb oktatási intézmény. Ha azt mondom, hogy egy egyetemi tanár – ami az oktatói pálya csúcsa, szükséges hozzá a diplomán kívül doktori fokozat, habilitáció és sok-sok év oktatói tapasztalat – bruttó 530 ezer forintot keres, az kevesebb, mint egy BKV-sofőr fizetése. Ez megengedhetetlen. Amíg ötezer forintos óradíjakat tudnak fizetni, addig nincs értelme a nagy nevek idevonzásáról beszélni. Ugyanígy az infrastrukturális lehetőségek is elmaradnak attól, amit egy külföldi egyetem nyújtani tud, ez pedig megint máshová vonzza a leendő hallgatókat. Ha bemegy ma Bécs, Graz, Köln vagy bármelyik jelentős zenei központ egyetemére, azt látja, hogy a jó minőségű kollégium mellett millió gyakorlási lehetőség és kitűnő hangszerek állnak rendelkezésre. Minden adott, hogy a hallgató és az oktató a legmagasabb szinten teljesítsen. Nem az emberekkel van alapvetően baj, hanem a lehetőségek sokkal kisebbek.

és az sem működik, hogy folyamatosan pályáznia kell egy intézménynek, ha bármibe bele szeretne fogni. Ma a világ egyetemei lényegében azonos diplomát állítanak ki. A különbség a hozzáadott értékben van, ezt keresik a hallgatók, amikor egyetemet választanak. Üdvözlendő lenne, ha a kulturális-oktatási kormányzat méltó helyére emelné a Zeneakadémiát, és ennek anyagi vonatkozásait is állná. Az ehhez szükséges összeg – ha csak a működést nézem – néhány milliárd forint lenne, ami gyakorlatilag eltörpül sok más kiadás mellett. Ha komolyan vesszük, hogy a Zeneakadémia a zeneoktatás zászlóshajója, akkor erre áldozni kell. Bízom benne, hogy ezt nem a rektor személyéhez fogják kötni, hanem csakis az intézmény jelentősége, múltja, jelene és jövője fog számítani.

Mit tehet ennek érdekében a rektor? Módjában áll konkrét lépéseket tenni a fenntartó felé? Vagy egyszerűen csak beszélni kell a kérdésről, amíg valaki meg nem hallja?

Az a szegedi tapasztalatom, hogy annyiszor, annyi helyen kell elmondani, ahányszor csak lehetséges.

Tehát valóban menedzsernek kell lenni, szponzorokat, támogatókat és persze állami forrásokat találni. Ez az egyik legfontosabb feladat az oktatásszervezésen túl – amellett persze, hogy például azt is ki kell találni, milyen új szakokra van szükség a zeneművészeti felsőoktatásban. Ide tartozik a sokat emlegetett zenekariművész-képzés beindítása is. És lassan lépéseket kellene tenni a bolognai rendszer eltörlésére a zeneoktatásban, hiszen az elmúlt időszakban kiderült, ezen a területen tévedés volt ennek a képzési formának a bevezetése, vissza kell térni az osztatlan képzésre. Ez megint egy olyan feladat, amiben együtt kell működni a többi intézménnyel.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Szathmáry Melinda / MMA)

Milyen problémákat lát a bolognai rendszerben?

Ha valaki megmondja, miért jó, hogy BA diplomát kap egy zenész, amivel semmilyen munkát nem vállalhat, vagy milyen szakmai indoka van, hogy nagybőgő BA-val fuvola MA-ra felvételizhet, akkor beszélhetünk erről. A művészetoktatásban ez teljesen életszerűtlen, ahogy a kreditrendszer is.

Rengetegszer ültem kreditátviteli bizottságban, és tudom, hogy csak ha ismerem az adott oktatót, akkor van róla valami fogalmam, mit is tanulhatott a hallgató. Egyébként az osztott képzés más művészeti ágakban ismeretlen fogalom. Mindenhol 10 féléves osztatlan mesterképzés folyik. Ahogy Bologna előtt a zeneoktatásban is.

Zenészek esetében nem azért lenne jó az átjárhatóság, hogy ha valakiről esetleg a képzés közben kiderül, nem elég tehetséges, egy másik, zenéhez kapcsolódó területen folytathassa a tanulmányait?

Szakváltások eddig is léteztek, ha valaki nem volt elég jó a hangszerén, átmehetett zeneismeret szakra, vagy orgonistából zongorista lett, zeneszerzőből karmester. De ha valaki azért váltana, mert nem felel meg az adott szak követelményeinek, akkor ott mi hibáztunk. Nem építettünk be elég erős szűrőket a felvételi rendszerbe. El kell dönteni, kit akarunk képezni, mire, és mik lesznek a kimeneteli követelmények. Jelenleg hat helyen folyik felsőfokú zeneoktatás az országban, és egy folyamatosan csökkenő tortát akarunk hatfelé osztani. Miközben sokkal egészségesebb lenne, ha meghatároznánk, hány képzőhely kell, és melyik milyen területre specializálódjon.

Szegeden évek óta nem tudunk annyi zongoratanárt képezni, amennyire szükség volna Dél-Magyarországon, ugyanakkor fölöslegesen oktatunk hangszeres művészeket, hiszen a Budapesten végzett hallgatóknak is csak az igen kis töredéke fut be szólista karriert.

Hogyan lehetne ezen a kiegyensúlyozatlanságon változtatni? Több jelentkező kellene, hogy jobban lehessen válogatni, vagy épp csökkenteni kellene a felvett hallgatók számát?

Már középfokon rengeteg zeneoktatási intézmény van, rengeteg tanárral. Nekik növendékekre van szükségük, különben elveszítik az állásukat, ezért szinte mindenkit fölvesznek. Ezeknek a fiataloknak egy része valójában nem akar zenész lenni, de azt mondják nekik: te egész ügyesen hegedülsz, zongorázol, matekból meg nem vagy nagyon erős, menjél konziba. Aztán ott áll az illető tizennyolc évesen, és ahhoz kevés a közismereti tudása, hogy egy komoly egyetemre bekerülhessen. Marad a zenei továbbtanulás. Mit csinálnak a zenei egyetemek? Ott is rengeteg oktató van, ők is mindenkit felvesznek. Ráadásul kimondva-kimondatlanul előírás is a minél több hallgató, mivel az egyetemek utánuk kapják a pénzt. Ez egy ördögi kör, és közben a minőség egyre alacsonyabb lesz. Csak úgy lehet változtatni, ha kimondjuk: bizonyos területeken nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell törekedni. A művészképzés pont ilyen, elitképzés. Hadd döntse el az intézmény, hogy az adott keretösszegből öt vagy tizenöt hallgatót képez, de azok a legjobbak legyenek! Erre is van példa a világban, jellemzően a nálunk lényegesen gazdagabb országokban. Valamilyen megoldást sürgősen találni kellene, mert

folyamatosan csúszunk lefelé. Hosszú távon, legalább tizenöt évre előre kellene gondolkodnia az oktatás- és kultúrpolitikának. Most kell(ene) arról dönteni, hogy mi lesz azokkal, akik jelenleg zeneiskolába járnak.

Az oktatók kapcsán említette is, a Zeneakadémia sokszor szembesül olyan elvárásokkal, hogy nagy nevű tanárokat kellene meghívnia. Pillanatnyilag nincs elegendő zenésznagyság, aki az intézményben tanít?

Először is szögezzük le, most is van jó néhány nagynevű oktatója a Zeneakadémiának. Elég felmenni az intézmény honlapjára, hogy nyilvánvaló legyen. Természetesen minden egyetemnek jól jön, ha van egy-két sztároktatója, akiket a „kirakatba” lehet tenni, de mellettük rengeteg olyan nagyszerű tanárt is találni, akik nem a világot járó, koncertező művészek közül kerülnek ki. A keresett nyugat-európai zenészek nem fognak ezereurós fizetésért eljönni, még egy hétre sem, nemhogy egy szemeszterre. Igen, meg kell hívni jó nevű professzorokat, de őket meg is kell fizetni. Pénz nélkül senki nem fog a Zeneakadémián tanítani, még a magyar zenészek legjobbjai sem. Ehhez nem elég a hazaszeretet vagy az alma mater iránti tisztelet.

mert nyilvánvalóan jó lenne, ha részt tudnának venni a magyar zenei felsőoktatásban. Lehetőséget kell biztosítani, hogy a kiváló és keresett zenészek akár doktori fokozat és állandó jelenlét nélkül is oktathassanak, például posztgraduális képzésben, ahol már csak az számít, hogy néhány tanár tanítson néhány hallgatót, de valóban világszínvonalon. Ez a rendszer sokkal szabadabb lehet, nem azon kell gondolkodni, hogy valaki hetente két vagy kéthetente négy órát tart meg. Ilyen oktatási formára fizetőképes kereslet is lenne, ahogy a koncertmesteri képzés is jól működik Nyugat-Európában. Rengeteg olyan muzsikusunk van, aki képes ezen a szinten oktatni.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Müpa)

Annak kapcsán, hogy miért mennek külföldre a hallgatók, az is fel szokott merülni, hogy gyakran nem intézményt, hanem tanárt választanak.

Erre konkrét példákat tudok. Ahogyan tíz-tizenöt éve felmerült, hogy hívjuk haza a külföldön dolgozó, kutató magyar tudósokat, ugyanúgy biztosítani kellene, hogy ezek a kiváló magyar zenészek se menjenek el. Senki nem jókedvében utazik rendszeresen sok száz kilométert, hanem mert itthon kevés a lehetőség. A külföldi egyetemek működése teljesen más, mint a magyaroké. Egyszerűbb, rugalmasabb, gyorsabban tudnak reagálni a világ változásaira. Itthon látom, hányféle szabályozónak kell megfelelni, hogy valaki egyáltalán taníthasson. Könnyű azt mondani, kit hívjunk meg oktatónak, de ha az illető nem rendelkezik bizonyos feltételekkel, nincs doktorija, nem tudom felvenni. Azt szoktuk mondani, hogy Liszt Ferenc ma legfeljebb óraadó lehetne a róla elnevezett Zeneakadémián, hiába volt kora egyik legnagyobb művésze. Amíg itthon ilyen rigid, nehezen mozdítható a művészetoktatás szabályozása, addig nagyon nehéz bármit is tenni. Azon kellene gondolkodni, hogyan lehetne rugalmasabbá és praktikusabbá tenni. Például kevesebb tárgyat tanuljanak a hallgatók, de magasabb színvonalon, és ne kössünk mindent a doktori fokozat meglétéhez.

Nem alárendeltje annak, hanem egyenértékű vele. Nem lehet egy kalap alá venni a kettőt, és a művészeket belekényszeríteni a tudományos világ követelményrendszerébe. Ez különösen ott fontos, ahol a tudományegyetemeken belül működnek a művészeti karok, és komoly hátrányba kerültek a fenntartóváltással, mivel a támogatást az intézmények a tudományos eredmények alapján kapják meg, és osztják szét a karok között. A művészeti karok mindig alul fognak teljesíteni, mert ők nem tudnak Hirsch-indexet, Q1-es cikkeket, idézettséget meg különböző markereket fölmutatni. Azt is ki kellene dolgozni, hogyan lehetne anyagilag és elismertségben is egyenrangúvá tenni a két területet.

Ha már szóba került az oktatók jelenlétének kérdése: a Zeneakadémiát gyakran éri az a kritika, hogy sokan nem mindig tartják meg az óráikat.

Egy rektornak az is a dolga, hogy garantálja, a hallgató heti rendszerességgel megkapja az óráját attól a tanártól, akihez felvételt nyert. Nem megengedhető, hogy két-három hetente tömbösített órákat tartsanak, hiszen a zeneoktatás gyakorlati képzés, a begyakorlás, az ismétlés viszi előre. Nem lehet egyszerre négyórás hegedűórát tartani, míg négyszer egyórásat igen. Persze, olyan is létezik, de azt mesterkurzusnak hívják. Idejön valaki egy hétre, tart minden nap két órát, aztán hazamegy. De ez nem azonos azzal a graduális képzéssel, ami elkezdődik szeptemberben, és valamikor május végén ér véget. Mert ahhoz rendszeresen, heti kétszer van szükség a hangszeres órákra.

Nemzetközi összehasonlításban nem léteznek rugalmasabb rendszerek, amelyek mindenki számára könnyebben elfogadhatóak? Egy külföldön tanuló fiatal művész például azt mesélte nekem, hogy az ottani egyetemen ritkábban van órája a főtárgy tanárával, és közben nagyobb önállóság jut neki.

Kérdés, hogy ez jó-e neki. Én is ismerek olyan külföldön tanuló hallgatót, aki arról panaszkodott, hogy a főtárgytanárát alig látta egész félévben. De ezek az oktatók nem is maradhatnak meg a székükben túl sokáig. Az órák megtartása külföldön is kötelesség. A hiányzó órákat mindenki másképp tolerálja, mert mindenkinek más az igénye. Egy végzős hallgatóé eltér egy fiatalabbétól, hiszen ez előbbi már majdnem kész művész. Egy BA-s elsőst viszont most kell elindítani, megtanítani, most kell lerakni a pályája alapjait (ezt természetesen a felsőoktatás szintjén értem). Ha egy nagy nevű művészt nem kötelezhetek arra, hogy minden héten jöjjön be, és tartsa meg az óráit, amiért fizetést kap, akkor felelősségteljes vezetőként nem tudom alkalmazni. A rektornak a hallgatók érdekeit kell néznie, védenie, és akkor már inkább azt mondom:

De érdekes módon a híres külföldi egyetemeken hiába tanítanak nagy nevű művészek, mégis minden órát megtartanak. Talán egy szemeszterben egyszer fordul elő, hogy nem azon a napon tanít valaki, mint kellene, mert éppen koncertje van, de bepótolja másnap, harmadnap. Olyasmi azonban nem lehetséges, hogy hónapokra eltűnik egy oktató, mert koncertkörútra indul. Akkor inkább ne tanítson főállásban, hanem mesterkurzusokat vállaljon.

A Zeneakadémia koncertközponttal is rendelkezik. Hogyan lehet segíteni a fiatalok pályára lépését, bekapcsolódásukat a koncertéletbe?

Az oktatáson túl ez a Zeneakadémia legfontosabb területe, és meggyőződésem, hogy a két szerepkörnek továbbra is együtt kell léteznie. Attól a pillanattól fogva, hogy külön intézményként működnének, a koncertszervezés konkurenciát jelentene az oktatás számára, mert mások a prioritásai. Ha a koncertközpont profitorientáltan működik, az a célja, hogy minden este kiadja a termet, vagy saját koncerteket szervezzen. Egyszóval bevételt termeljen.

illetve ahol fellépési lehetőséget kaphatnak. Abba az abszurd helyzetbe már bele se gondolok, hogy a Zeneakadémia esetleg visszabérelné a saját koncerthelyszínét a saját, de mégis önállóan működő Koncertközpontjától a vizsgái számára. Annak idején a Nagytermet oktatási célokra hozták létre. Az egy külön öröm, hogy azóta kinőtte magát Magyarország egyik legjobb akusztikájú és legszebb hangversenytermévé. Ugyanakkor elmúltak azok az idők, amikor a Zeneakadémia jelentette „a” koncerttermet, és kizárólag itt zajlott Budapest zenei élete. Természetesen bérbe kell adni minden olyan napon, amikor nincs egyetemi program, hiszen így pénzt tud hozni, amit aztán vissza lehet forgatni. Ugyanakkor lehetőséget kell biztosítani, hogy a hallgatók a meghívott kiváló zenekarokkal, karmesterekkel, szólistákkal együtt játszhassanak, mert nagyon fontos bevezetni őket a koncertéletbe. A szakma nemcsak abból áll, hogy valaki technikai értelemben megtanul játszani; be kell ülni egy zenekarba, vagy ki kell ülni a pódiumra, és ott kell tudni muzsikálni. Ehhez pedig gyakorlat szükséges. Egy énekes esetében különösen fontos a valós körülmények között szerzett gyakorlat, úgyhogy erősíteném a már létező együttműködéseket az SZFE zenés rendezői osztályával, a Képzőművészeti Egyetem hallgatói tervezhetnék az operavizsgákhoz a díszleteket és a jelmezeket, és akár piacképes produkciókat is létre lehetne hozni.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: BMC)

Az együttműködések tehát túlmutatnak a hazai zeneoktatási intézményeken.

Mindenképpen. Együttműködéseket tervezek a különböző művészeti egyetemekkel éppúgy, mint a többi zenei képzőhellyel. És vannak olyan elképzelések is, amik még kiforratlanok, de ha sokáig nem foglalkozunk velük, akkor lemaradhatunk. Ilyen például a nagy európai és amerikai egyetemek ázsiai nyitása.

így könnyebb rá építeni, mint például Amerikában. Nagyobb léptékű együttműködéseket is létre lehetne hozni, akár egy Liszt Academy of Chinát, ami egyrészt emelné az egyetem rangját, másrészt pénzt hozhatna, önfenntartó vagy profitot hozó egyetemi vállalkozás formájában működhetne.

Ön az MMA Zeneművészeti Tagozatának vezetője. Nemrég kiszivárgott egy levélváltás az Akadémiában uralkodó feszültségekről a rektorválasztás kapcsán. Hogyan látja az MMA szerepét a kérdésben, illetve milyen szakmai, elvi ellentétek vannak a zenésztársadalomban a Zeneakadémiát illetően?

Nagyon sokan úgy gondoljuk, hogy ha van olyan szervezet Magyarországon, amellyel egy miniszternek ilyen kulcskérdésekben tárgyalnia kell, amelynek a véleményét meg kell hallgassa, az a Magyar Művészeti Akadémia. Azért hozták létre, hogy őrködjön a kultúra tisztasága felett, segítse a magyar művészeket, a művészetoktatást, a művészetpolitikát. Ebből eredt a vita, az viszont senkinek nem tett jót, amilyen irányba aztán továbbgyűrűzött. A pályázati kiírást illetően nem éreztem szerencsésnek, hogy ennyire leszűkítették a feltételeket, hiszen egy Liszt- vagy Erkel-díj szakmai díj, aminek az egyetemi tanári ranggal együtt elegendőnek kellene lennie egy rektori pályázathoz. Nagyon bízom benne, hogy sikerül olyan konszenzusos megoldást találni, amiben senki nem sérül: se a Zeneakadémia, se a Magyar Művészeti Akadémia, se a minisztérium.

Lát erre reális esélyt?

Egy zeneszerző mégiscsak a fantázia embere; hiszek a csodákban.

Fejléckép: Tóth Péter (forrás: Szegedi Tudományegyetem)