Délelőtt tizenegy óra, és mindenfelé magyar szót hallani az írországi Liffey folyó partján. A turnézó Concerto Budapest tagjai is kihasználták, hogy az utolsó állomáson, Dublinban adott koncert napján maradt néhány szabad órájuk, és nekiindultak felfedezni a különleges építészeti világú várost. Látom, amint ők is észreveszik, hogy a járda kövei közé illesztett panelek történelmi jelentőségű tárgyakat mintáznak, amelyeket az itteni ásatásokon tártak fel, és a szállodától mindössze öt perc sétára fekvő, csodás középkori templom, a Christchurch körül is egy kisebb csoport nézelődik. Érthető a lelkesedésük, közép-európai szemmel valóban magával ragadóak ezek a közel ezeréves épületek, amelyek durva kőfalait látva azonnal a mesék és a legendák világában érezhetjük magunkat.
Persze Dublin nemcsak ebből a szempontból érdekes, nem is véletlen, hogy a zenekar az Egyesült Királyságban tartott tavalyi turnéja után idén még hosszabb útra indult, és utolsó állomásként az ír fővárosba is ellátogatott. Korábban még nem jártak itt, pedig
a dublini National Concert Hall igen jelentős koncerthelyszín, művelt, határozott ízléssel rendelkező közönséggel
– ezt már Szabó Stein Imre nemzetközi stratégiai főtanácsadó osztja meg velem, aki a mostani turné három legfontosabb termének egyikeként hivatkozik rá, a londoni Cadogan Hall és az edinburgh-i Usher Hall mellett. Ezeken a helyeken valódi tétje van a fellépéseknek, a közönség nem feltétlenül tapsol, ha valami nem tetszik neki, ha pedig egy együttest lelkesen fogadnak, az egyértelműen jelentős eredmény.
A dublini National Concert Hall (Fotó/Forrás: Mudra László / Concerto Budapest)
Mostanra a muzsikusok, ha nem is dőlhetnek hátra, de érezhetik a jól végzett munka gyümölcsét, a korábbi koncertek igen lelkes kritikákat kaptak. „Milyen csoda folytán lépett fel tegnap este egy kiváló magyar zenekar egy helyi koncertteremben egy elsőrangú szólózongoristával?” – kérdezte a Telegraph kritikusa a guilfordi koncert kapcsán. Bartók III. zongoraversenyében a „magyar népi tüzet és lendületet” méltatta, Keller András karmesterről pedig így írt: „Csodálatos képessége van viszont arra, hogy olyan finoman változtassa a tempót, hogy rezzenéstelenül egyenletesnek tűnjön, míg aztán rá nem eszmélünk, hogy észrevétlenül nyugodtabbá vagy feszesebbé vált.”
A másik nagy angol lap, a Guardian is kiváló, egyedi hanggal rendelkező együttesként méltatta a Concerto Budapestet a Cadogan Hallban adott koncert alapján: „a vonósok hangzása inkább karcsú, semmint dús, a fafúvósok kiegyenlítetten és kifejezően játszottak, a rezek meleg hangú vibratóval.
Keller, aki hegedűművészként is ismert, és a nevét viselő vonósnégyes alapítója, a kamarazenész részletek iránti fogékonyságát viszi bele a vezénylésbe, lenyűgöző eredménnyel.
Vagy idézhetnénk a Seen and Heard International nevű kritikai lapot, amely hosszú és lelkes írásának már a címében is azt emeli ki, milyen fantasztikus nyitánya volt az Edinburgh-i Vasárnapi Koncertek sorozatának a Concerto Budapest hangversenye.
Azután tehát, hogy tavaly egy szintén hatállomásos turnén a szigetország közönsége felfedezte magának a zenekart, idén sikerült a felfokozott várakozásoknak is megfelelni. Érthető okokból magam is nagyon kíváncsi vagyok az esti koncertre, amin Mozart g-moll szimfóniája, Bartók már méltatott III. zongoraversenye és Beethoven Eroicája hangzik el, „a klasszikus program”, ahogy emlegetik, hiszen a turné másik műsorában Liszt, Rahmanyinov és Csajkovszkij művei szerepeltek. Estig azonban még van egy kis idő, így módomban áll megkérdezni a városnézésből és az ebédről visszaszállingózó muzsikusokat, ők hogy érzik magukat, és milyen tapasztalatokat szereztek.
A Concerto Budapest fafúvóskara (Fotó/Forrás: Mudra László / Concerto Budapest)
Klenyán Csaba maga is jó példa arra, hogy a Concerto Budapest tagjai között milyen sokan vannak, akik jelentős szólista- és kamarazenészi munkássággal is rendelkeznek. Ennek a zenekar közönsége is örülhet, hiszen például néhány nappal a dublini beszélgetésünk után, az évadnyitó koncerten a kiváló klarinétművész Bartók Kontrasztok című művét játszotta, Keller Andrással és Várjon Dénessel. De ha egy kicsit távolabbra megyünk vissza az időben, olyan emlékezetes pillanatok is eszünkbe juthatnak, mint a zenekar 2020-as Mozart-napján előadott A-dúr klarinétverseny.
Angliában fellépni mindig ünnepi érzés, amire az ember egy kicsit máshogy készül
– kezd bele a művész, mikor a turnén szerzett tapasztalatokról, élményekről kérdezem. A szigetországban elnyert sikert mérföldkőnek nevezi egy zenész életében, amely tükröt képes elé tartani. Bár mint mondja, más helyszín, más közönség, más szellemiségű termek esetén egy kicsit mindig különbözik az ember játéka. Szerencsére valamennyi városban volt egy kis idő körülnézni – ráérezni a miliőre, amire a zenészeknek amúgy is különleges érzékük van, hiszen egy koncertteremben is pillanatok alatt kell felmérni, milyen közönséggel állnak szemben. A művész Írországban még nem járt korábban, de már tervezi, hogy visszatérjen, annyira magával ragadta a hely.
A zenekar koncertmestere, Környei Zsófia is beavat a turné részleteibe. Elmondja, micsoda öröm, hogy szinte mindenhol telt házak előtt játszottak, pedig a pandémia miatt eltűnt közönség még nem szokott vissza teljesen a koncerttermekbe. Az ő hangversenyeiken pedig sokszor még pótszékeket is be kellett tenni, és nagy sikert arattak, a közönség követelte a ráadásokat. „Mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadtak minket” – mondja. Pedig idén a műsor is bizonyos szempontból nehezebb volt, tavaly ugyanis Bartók Concertójával nyitottak. „Ha az ember beleteszi, ami nemzedékeken keresztül beleépült a szívébe-lelkébe, akkor nem lehet azt mondani egy magyar zenekarra, hogy nem jól játssza a művet” – magyarázza. Az olyan jól ismert daraboknál, mint az Eroica, más a helyzet: „Ott inkább az interpretációnak van szerepe,
arra kíváncsiak, mi hogyan szólaltatjuk meg, miben tudunk valami személyeset mondani.
És hogy melyek Keller András és a zenekar előadásának az alapkövei? Kottahűség, az eredeti műhöz való ragaszkodás és a szívvel-lélekkel való, kamarazenei muzsikálás – sorolja. „Ezzel az itteni közönséget is meg lehet hódítani.”
Mindkét művész kiemeli, milyen páratlan akusztikájú koncerttermekben játszhattak. „Meglepett, hogy nemcsak kifelé volt nagyon jó a hangzás, hanem számunkra is” – mondja Környei Zsófia. „Nekem sokkal inspirálóbb, ha tökéletesen hallom a zenekar másik részeit, akkor tényleg olyan, mintha kamarazenélnénk.” A muzsikusokra ugyanakkor próbák is vártak még az egyes helyszíneken, mindig volt mit dolgozni a műsoron – tudom meg Klenyán Csabától.
Keller Andrásnál ilyenkor komoly műhelymunka zajlik, nincs olyan, hogy csak »játszogatjuk« a darabokat
– teszi hozzá. Fontos volt tehát, hogy a zenekar tagjai bírják a megterhelést, nem is volt szabadnapjuk, hacsak az egész napos utazásokat nem tekintjük annak. „Ilyenkor nem lehet hajnalig bulizni, bár van, aki úgy lazít, hogy koncert után megiszik egy sört” – mosolyodik el Klenyán Csaba. „Nekem az utóbbi napokban az működött a legjobban, hogy amikor lehetett, aludtam. Hiába hoztam ki három könyvet, ma délelőtt olvastam csak el az egyiket, Szöllősi Mátyás Simon Péterét, amúgy a buszon is inkább a pihenést választottam.” „De a sok újdonság, látnivaló, más kultúra, emberek, ízek föl is töltik az embert, és akkor még jön a koncert, amikor megérzi a közönség figyelmét. Ilyenkor felül tudunk emelkedni a nehézségeken” – teszi hozzá Környei Zsófia.
Keller András és Környei Zsófia koncertmester (Fotó/Forrás: Mudra László / Concerto Budapest)
És már itt is az újabb szép és inspiráló helyszín, a National Concert Hall. Az 1865-ben megnyílt, de koncertteremként csak 1981 óta funkcionáló, neoklasszicista épület egyszerű és elegáns belső dekorációval rendelkezik, amelyben az olajzöld szín dominál. A nézőtéren egyszerre ezerkétszáz fő tud helyet foglalni, hogy a világ nagy zenekarait meghallgassa – a Concerto Budapest hangversenye ugyanis a Nemzetközi Koncertsorozat címet viselő széria első eseménye, amelynek során olyan együttesek teszik tiszteletüket itt, mint például az Europa Galante Fabio Biondival vagy a Brémai Német Kamarafilharmónia Paavo Järvi vezényletével. Ahogy korábban, a zenekar most is egy jó másfél órás próbával készül, hogy este minden kiválóan menjen. A fáradtság ellenére jó a hangulat, néhányan egy-egy viccet is elsütnek, ám hiba lenne azt hinni, hogy ettől kevésbé komoly lenne az a munka, ami a színpadon folyik. Keller András egészen pici részleteket csiszolgat, sőt gyakran meg is konzultálja a zenészekkel, hogyan lehetne egy-egy zenei problémát megoldani.
Ne feladatot hajtsatok végre, ti annál ezerszer jobbak vagytok!
– inspirálja a karmester a zenészeit, amikor pedig elfogynak a szavak, ő maga vesz hegedűt a kezébe, és mutatja meg, pontosan mire gondolt. Aztán következik még néhány rövid részlet Bartók III. zongoraversenyéből, az egészen kiváló és a magyar zenét mélyen ismerő szólistával, Pierre-Laurent Aimard-ral.
A főpróba után nagyjából másfél óra marad a koncertig, ez alatt kerül sor a közönségtalálkozóra, amely során az épület egyik emeleti termében hallgathatnak beszélgetést az érdeklődők, akik maguk is faggathatják Keller Andrást. A közepesen nagy méretű helyszínen szépen megteltek a széksorok, már itt látszik az a fokozott érdeklődés a zenekar iránt, amiről a muzsikusok is beszámoltak. A karmester ismerteti az együttes történetét, hogy milyen nehézségekkel küzdöttek, amikor átvette a vezetésüket, és hogyan kezdték a közös munkát a klasszikus repertoár alapos kidolgozásán keresztül. Mesél a műsorválasztásról, az Eroica aktualitásáról – mint mondja,
ma talán nagyobb szükségünk lenne pozitív hősökre, mint valaha.
Természetesen munkássága kapcsán a kortárs zene és Kurtág Györggyel való kapcsolata is szóba kerül, ennek kapcsán felidézi, milyen különleges élmény volt, hogy tizennégy éves korától tanulhatott a legendás zeneszerzőtől, akinek a zongorakíséretével játszott hegedűversenyeket. „Kurtágon keresztül ismertem meg a klasszikus zeneszerzőket is” – mondja.
A zenészek összemosolyognak játék közben (Fotó/Forrás: Mudra László / Concerto Budapest)
A beszélgetés után lassan kezd megtelni az egész épület, így a koncertterem is. Azután, hogy a nap során mélyen beleláttam a hangversenyt megelőző, intenzív munkába, inkább érzem magam szurkolótábornak, mintsem újságírónak, és a g-moll szimfónia első hangjainál elfog az öröm: letisztult, mégis intenzív játékkal szólal meg a darab, amelyben semmi nincs elfinomkodva, ám amikor a zene engedi, mégis belefér némi játékosság. Ez az az egyedi hang, amitől egy együttes a világban bárhol érdekes lehet, és ami egyszersmind kapocs is a Mozartot követő Bartók-műhöz, amely ugyanolyan sallangtalanul, őszintén szól.
Mindig azt érzem, amikor valaki igazán magas színvonalon szólaltatja meg Bartók műveit, mintha hirtelen friss levegő áramlana a terembe.
Ez pedig most minden jelenlévőre hatással van: míg a szimfónia után inkább várakozó hangvételű taps csendült fel, most kitörő lelkesedéssel ünneplik a zenekart és a szólistát, Pierre-Laurent Aimard-t.
A második részben elhangzó Eroicában mintha ugyanaz a magatartásforma gyűrűzne tovább, csak a nézőpontunk változott meg egy kissé. Most válik számomra világossá, miért nevezte Keller András Bartókot zenei értelemben Beethoven unokájának. Milyen monumentális, mégis milyen emberi érzéseket hallunk! Hogyan férhetnek össze látszólag ennyire különböző vonások? – tűnődöm. És talán ezt érzi mindenki más is, még ha némiképp különbözően is, hiszen a zene olyan közösségi élményt képes teremteni, mint semmi más. A hallgatóság pedig vágyik rá, hogy még egy darabig átélhesse ezt az érzést, úgyhogy magam is tanúja leszek, hogyan pattannak fel a nézők a helyükről, és követelik a ráadásokat. De a zenekar szemmel látható örömmel játszik még, ahogy
tavaly egy kritika kiemelte, milyen jó látni a zenészek arcán megjelenő boldogságot, most is mindenki mosolyog, és a tekintetek cinkosan összevillannak.
A turné utolsó estéje még egy kis ünnepléssel telik, és meg is van az oka mindenkinek az elégedettségre, bár csak egy kis szeletet láttam a hihetetlen munkából, amit a muzsikusok a bő egy hét alatt elvégeztek, az így is maximális elismerést érdemel. Dublint pedig másnap mindannyian magunk mögött hagyjuk, szép emlékek (meg némi Guinness sörös ízesítésű karamella) társaságában. A Concerto Budapest és a város találkozásából mindenki sokat nyert: a zenészek megismertek egy magával ragadó helyet, annak lelkes közönségével, a helyiek pedig a muzsika varázsát kapták ajándékba tőlük.
Fejléckép: Keller András, Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest (fotó/forrás: Mudra László / Concerto Budapest)
hírlevél
