Tizenhét éve dolgozik együtt a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarával. Hogyan vált ilyen fontossá az életében a zenekar?
Egy zenekar és a vezetője közti kapcsolat mindig kockázatokat rejt. A karmester megpróbál találni egy olyan együttest, amelyet szeret, és érdekesnek tart, a zenészek pedig olyan karmestert keresnek, akiről úgy gondolják, jól tudnak majd együtt dolgozni. De egyik fél sem lehet biztos benne, hogy tényleg működni fog köztük a kapcsolat. El kell tölteni pár évet együtt, hogy kiderüljön. Azért maradtam sokáig a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekaránál, mert úgy éreztem, amíg tudjuk, merre akarunk együtt haladni, amíg tanulunk egymástól, és együtt fejlődünk, miért is válnánk el. Hálás feladat velük foglalkozni, mert igen nagy alázattal állnak a munkához.
Szeretnek keményen dolgozni, kíváncsiak, nyitottak, és amikor elérnek valamit, máris a következő feladatra fókuszálnak.
Nem bízzák el magukat, nincs bennük arrogancia, kedvesek, kitartóak, és mindent alárendelnek a zenének. Nagyon jelentős szólistákkal kerültünk szoros kapcsolatba, például a koncerten közreműködő Christian Gerhaherrel, aki rendkívül fontos nekem. Ő kifejezetten szeret Stockholmba járni, mert érzi, hogy szívesen fogadják. Egy ilyen érzékeny művész felismeri, ha a zenekar figyel rá, és zenei értelemben törődik vele.
Hol helyezné el a zenekart a nemzetközi zenei életben?
A zenészek svéd természettel rendelkeznek, aminek a lényege a figyelem és az alkalmazkodás. Nagyon sokan közülük az Európai Kamarazenekarban is játszanak, hasonlít is a két zenekar játékmódja. Vannak a világban olyan együttesek, amelyeket a tagok nagyon erős személyisége miatt szeretek, amelyek határozott, saját elképzeléssel rendelkező individuumokból állnak. Ezzel szemben a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának az összjáték az erőssége. Olyanok, mint egy igen nagy kamaraegyüttes. A svéd kultúra fontos alapja az egyenlőség, az emberek általában nem szeretnek kilógni a sorból, és különbözőnek tűnni. Mindez nagyon jó az összesimuló hangszín szempontjából – de a zene extremitásokat is követel. Ezt a zenekarnak az évek során meg kellett tanulnia. Fontos volt mindenkinek, egyénként is megértenie, hogy kifejezetten őt akarjuk hallani, a saját, egyedi gondolataival, nem lehet mindig elbújni a többiek között.
Miért döntött mégis úgy, hogy a jövő szezon után megválik tőlük?
Egyszer mindenképpen el kell válnunk egymástól. Addigra tizenkilenc közös évad lesz mögöttünk. Szép, hosszú időszak, ami után nekik is fontos, hogy megismerkedjenek valaki más gondolataival, és nekem is, hogy olyan helyen folytassam a munkát, ahol nem megy minden olyan simán. A zenekarral mostanra nagyon jól megismertük egymást, és egy karmesternek is fontos, hogy újra próbára tegye az elképzeléseit és a munkamódszereit. Fontos a változás, az új kihívások. Lehet, hogy már előbb váltanom kellett volna, de túl jól éreztem magam velük. (nevet)
Rómában, a Santa Cecilia Akadémia Zenekaránál folytatja a munkát. Olaszország elég nagy váltásnak tűnik Svédországhoz képest.
Igen, elég különböző a mentalitás, de ott is egy csodálatos zenekarral dolgozhatok majd, akiket régóta ismerek. A Santa Cecilia valóban olyan együttes, amely nagyon erős személyiségekre épül, ebben az értelemben nagy a váltás.
De ők az elmúlt húsz évben Antonio Pappanóval dolgoztak, és magam is látom, mennyit fejlődtek ezalatt a zenekari összjátékban.
Olajozottan tudnak együttműködni, jól megtalálták az egyensúlyt az erős, egyedi vonások és a csapatjáték között.
Daniel Harding (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Ha jól tudom, az olasz közönséggel is közeli a kapcsolata. Emlékszem egy előadásra néhány évvel ezelőtt a Scalában, még csak bejött a zenekari árokba, és a közönség máris tombolt.
Olaszország régóta közel áll hozzám. Ebben az is szerepet játszik, hogy az egyik legnagyobb olasz karmester, Claudio Abbado tanítványa és asszisztense voltam, így nagyon fiatal korom óta dolgozom ott. Jó a viszonyom az olasz zenekarokkal, a színházakkal és a közönséggel is. De most először lesz fix állásom az országban.
Említette a budapesti koncerten is közreműködő Christian Gerhahert, akivel igen régi a munkakapcsolatuk. Miért tudnak ilyen jól együtt muzsikálni?
Jól összeillenek a zenéről alkotott elképzeléseink. Ő a legjobb értelemben véve komplex személyiség. Énekesként arra van szüksége, hogy a megfelelő emberi és zenei szituációban legyen, és jól érezze magát – mi pedig igen régóta ismerjük egymást, ezért nagyon bízunk egymásban.
Számomra egyenesen függőséget okoz a hangszíne és az, ahogyan kifejezi magát. A végtelenségig tudnám hallgatni.
De a legfontosabb mégis az intelligenciája, ahogyan élővé tudja tenni a szöveget és a jelentést. Nála a hangszín és a szövegkiejtés teljes egészében a mögöttes tartalmat szolgálja. Nem ismerek senki mást, aki erre ilyen szinten képes lenne.
Sok energikus, nagy átütő erővel rendelkező zenét vezényel, mint például Mahler vagy Richard Strauss alkotásait, akiktől a mostani koncerten is hallhatunk műveket. Közelebb érzi a személyiségéhez az ilyen típusú muzsikát?
A zenésznek egy kicsit a színészhez hasonlít a munkája: ha úgy is érezzük, hogy egy bizonyos érzelmi világ közelebb áll hozzánk, mire színpadra lépünk, át kell lényegülnünk azzá, amit játszunk. Valóban sok Mahlert vezényelek, mert már nagyon fiatalon elmélyültem a muzsikájában. És minél több energiát fektetünk egy zeneszerzőbe, annál többet akarunk vele foglalkozni, mert annál több mindent fedezünk fel benne. De például a most játszott Rückert-dalok Mahler finom és törékeny oldalát képviselik. Richard Strauss Zarathustrája pedig nagyon izgalmas darab, ahogy mindegyik nagy Strauss-műnél, az egyik legfontosabb feladat, hogy halkan is tudjunk játszani. Miközben hatásos, bombasztikus darabként él bennünk, meg kell találni, hol van benne finomság, áttetszőség. Amikor a kottában nagy fortissimo szerepel, az olyan jól van megírva, hogy úgyis mindenképpen szólni fog. A Bécsi Filharmonikusok idősebb fúvósai mesélték, hogy még Karl Böhmmel játszották a darabot, aki folyton csitította őket, és azt mondta, figyeljenek a pianókra, pianissimókra. Másfelől ez a darab azért is jó kihívás nekünk, mert a muzsikusoknak magabiztosságot kell sugározniuk. Egy szerény zenekarnak ezt is meg kell tanulnia.
Az intelligens és gondolkodó emberek mindig kételkednek, de nekik úgy kell felmenniük a színpadra, hogy megtalálják magukban és a zenében a teljes bizonyosságot.
Azért is kérdeztem ezt, mert mindig hihetetlen energiát érzek abban, ahogy vezényel. Gondoltam, talán ez összefügg a darabválasztásaival is.
Nem tudom, hogyan lehetne másképp, még sosem voltam más ember. (nevet) Valóban szokták mondani, hogy sok energiával állok neki az élet különböző dolgainak. Ha olyan műveket vezénylek, amiben sok erő rejlik, ezt közvetítenem kell a közönség felé. Ilyenkor az energia nem belőlem fakad, hanem magából a darabból. Nem is tudnék hasonló zenéket másként megközelíteni, hiszen vezénylés közben engem is a zene határoz meg.
Daniel Harding és Christian Gerhaher a Müpában (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Sok kevésbé ismert darabot is dirigál, mint például a koncerten elhangzó Alfvén-mű, de kortárs műveket is szokott előadni: ön mutatta be Salzburgban, 2015-ben Eötvös Péter Halleluja-oratóriumát is. Máshogy közelít ezekhez az alkotásokhoz, mint az alaprepertoárhoz?
Ez érdekes kérdés, mert bizonyos értelemben nem kellene. Ugyanakkor például az Alfvén-darab nagyon finom muzsika, de azt is tudom, hogy a közönség még sosem hallotta, és valószínűleg csak most az egyszer fogják. Miközben meg kell őriznünk a mű karakterét, úgy kell játszanunk, hogy a jelenlevők mindenképpen erős élményt kapjanak. Ugyanez a helyzet a kortárs darabokkal. Múlt héten Franciaországban vezényeltem egyet, amelynél a zeneszerző nagyon finom átmeneteket írt az egyes részek között. Beszéltem is vele erről, mondtam, hogy tiszteletben akarom tartani a mű sajátos vonásait, de közben elég mély benyomást is akarok tenni a közönségre. Nem szabad, hogy a darab elmenjen a fülük mellett. Zenészként meg kell hozni a döntést, hogyan mutatom meg a művet.
Mennyire harsányan vagy finoman domborítom ki a formáit, mennyire teszem könnyen befogadhatóvá (miközben nem gondolom, hogy minden zenének könnyen hallgathatónak kellene lennie).
Határozni kell: úgy játsszam a darabot, ahogy szerintem kellene – amilyennek a szerző szánta, ahogy a zenekarnak a legjobb –, vagy játsszak a feltételezett közönségnek? Nem gondolom, hogy erre a kérdésre csak egyféle érvényes válasz létezne. De ha egy teljesen ismeretlen darabot játszol, nagyon emberi, természetes kísértés, hogy meg akard szerettetni a közönséggel, hogy egy kicsit el akard adni nekik.
Nagyon fiatalon kezdte a karrierjét. Sokszor elhangzik, hogy egy karmester pályája igazából csak negyven után vagy még később kezdődik.
A negyven túl kevés. (nevet)
Mit gondol, melyek a legfőbb változások, amelyek ebben az időszakban végbementek önben?
Természetesen számos zenei változást tapasztal az ember, ha minden jól megy, fejlődik a gondolkodása, a zenei elképzelései. Fizikai értelemben is egyre több mindenre képes: rájön, hogyan használja a testét arra, hogy száz muzsikust befolyásoljon. Nagyon sok időt igényel mindezt elsajátítani. Emlékszem, fiatal karmesterként mindig azt olvastam az újságokban, hogy kisebb gesztusokkal kellene vezényelnem. Hát köszönöm! (nevet) Nagyon okosnak hiszik magukat, akik ezt tanácsolják, pedig ha azok lennének, tudnák, hogy harminc évbe kerül, mire valaki ezt megtanulja. Azt, hogy hol adjon több energiát, hol kevesebbet, mit követel meg a zene. Amikor huszonkét évesen valamit először vezényelsz, mondjuk egy Mozart-zongoraversenyt, a végére öt kilót fogysz, és folyik rólad a víz. Emlékszem, amikor először dirigáltam a Trisztán és Izolda második felvonását, mondtam utána Daniel Barenboimnak: „Én csak a második felvonást csináltam, és azt hittem, meghalok, te hogyan bírod az egész darabot?” (nevet) Azt mondta, ne aggódjak, idővel meg fogom tanulni, hol van szüksége a műnek több energiára, és hol nem kell mindent beleadni, mert a zene visz magával. És megtanulod a zenekarokról is, mikor van szükségük arra, hogy serkentsd őket, és hol kell hátrébb lépni.
Éppen ezért olyan végtelenül izgalmas a karmesteri szakma: ha az ember örökké kíváncsi, és önkritikus is marad, akkor mindig kísérletezhet új dolgokkal.
Mi történik, ha itt magára hagyom a zenekart, tudok-e valamire hatást gyakorolni, mi történik, ha kipróbálom ezt a gesztust? Folyamatos felfedezés, amin keresztül tanulni és fejlődni lehet.
Daniel Harding (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Szoktak tanácsot kérni öntől fiatal karmesterek?
Hát persze! Próbálok segíteni nekik. Jól ismerem a helyzetüket, igen sokáig voltam fiatal karmester, ami csodálatos dolog, hiszen mire középkorú lesz valaki, már rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Ezt az utat nem lehet lerövidíteni, a szakmát csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Éppen ez a hátránya is, mert ha hegedűs vagy zongorista vagy, annyit tudsz egy nap gyakorolni, amennyit akarsz. Sok fiatal bármit megtenne, hogy zenekarhoz jusson, hogy akármit elvezényelhessen. Hiszen amíg nem állsz oda egy zenekar elé, nem vagy karmester. Azt a nagyon egyszerű tanácsot szoktam nekik adni, hogy találjanak, és győzzenek meg embereket, játsszanak nekik, aztán csak vezényeljenek és vezényeljenek, amennyit csak tudnak.
Hogyan áll most az egyensúly a két szakmája, a repülés és a zene között?
Csütörtök este volt egy koncertem Párizsban, pénteken és szombaton repültem. A vasárnapom szabad volt, ma pedig itt vezényelek Budapesten. Nagyon szerencsés vagyok, mert egy csodás légitársasággal dolgozhatok, akik nagyon rugalmas munkafeltételeket teremtenek számomra.
Fantasztikus az életem, a világ legjobb zenekarait vezényelem, és mellette nagyszerű repülőgépekkel repülhetek.
Valóban fontos, hogy a kettő kiegyensúlyozza egymást. Máshogy tekintek a muzsikálásra, amióta repülök – ami nagyon egészséges, ad egyfajta szabadságot. A vezénylés fura dolog, mert egyfelől nyilvánvalóan művészi munka, művészi célokkal, ugyanakkor nagyon emberi foglalkozás is. Karmesterként a hangszered végül is emberi lények egy csoportja. És bár nem az a fő célod, hogy boldoggá tedd a zenészeid, hanem hogy nagyszerű muzsika csendüljön fel, ha nem tudod, hogy kell bánni az emberekkel, nem működik a hangszered. A repülőgép-vezetés is nagyon emberi munka, csapatban kell dolgozni, és rengeteg döntési helyzettel szembesülünk. A levegőben sokat foglalkozzunk azzal, hogy megértsük, elemezzük és csökkentsük a kockázatokat, és semmit nem szabad csinálni, ami akár csak minimálisan is megkérdőjelezi a biztonságot. A zenében is meg kell érteni a kockázatokat, de éppen azért, mert csak akkor találhatunk rá a szépségre, ha rizikót vállalunk. Persze érthető, ha a zenészek egy kicsit aggódnak, mert az jár a fejükben, mi történik, ha rosszul sül el valami. De amikor én, a pilóta, felmegyek a színpadra, már nem tudok félni. Mi történhetne? Teljesen megváltozott a perspektívám, sokkal szabadabbnak érzem magam, és azt mondom, menjünk csak el a végső határig! Lehet, hogy épp ott találunk valami érdekeset.
Mostanában több nagy zenésztől is hallottam, hogy a mai előadók túl óvatosak, mindig biztosra mennek, és ez árt a zenének.
Igen, egy fura, hangfelvételek által uralt világban élünk. A koncerten szeretnél csak a pillanatnak élni, de az előadás másnap felkerül a YouTube-ra. A zenészek félnek, hogy amit csinálnak, maradandó lesz, ez pedig megöli a zenét.
A pillanatnak kell játszanunk, azzal a tudattal, hogy a muzsikánk egy másodperccel később már csak az emlékekben él tovább.
Ha folyton arra gondolsz, milyen lesz, amikor másnap vagy a jövő évben újra meghallgatod a játékodat, többé nem vagy szabad, és ez valóban árt a zenének. A felvételek és a visszahallgatási lehetőség egyfelől persze nagyszerű, hiszen a múlt nagy zenészeinek is megismerhetjük a játékát, ugyanakkor figyelembe kell venni, milyen ellentmondásos ez a jelenség.
Fejléckép: Daniel Harding (fotó/forrás: Posztós János / Müpa)
hírlevél
