Nagyhét kezdetén, április 3-án a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara adott koncertet a Berlini Filharmónia Kamaratermében, az együttest vezető karmestere, Vlagyimir Jurovszkij dirigálta. Különleges koncepcióra épült az est, melyen Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című darabjának eredeti, zenekari változata hangzott el. Az még önmagában nem újszerű gondolat, hogy a tételek közé más – kortárs – darabokat illesztettek, az viszont már igen, hogy mind a hat mű ősbemutatójára most került sor.
A neves karmester olyan szerzőket kért fel, akik valamilyen háború vagy más válság sújtotta országból származnak, hogy komponáljanak rövid zeneműveket a számukra.
Így ketten Ukrajnából, ketten Oroszországból érkeztek, egy komponista Fehéroroszországból, míg Iránt egy női zeneszerző képviselte. Elhangzott még Szerhij Zsadan ukrán költő két verse, valamint Anna Seghers német író II. világháború alatt alkotott elbeszélésének két részlete. A szövegeket Klaus Lederer, Berlin kulturális szenátora olvasta fel.
Talán naivitás azt hinni, hogy egy politikus bármit is tesz érdek nélkül, mindenesetre igen szimpatikus volt, hogy a szenátor ezúttal nem valamilyen protokollrendezvényen, hanem egy a közönség létszámából is láthatóan erősen rétegműfajt képviselő programon működött közre. Hiába, a kortárs zene azért Berlinben sem olyan könnyen mozgat meg tömegeket, habár a jelenlévők igen koncentrált figyelemmel követték a koncertet, a végén pedig annak magas színvonalához méltó ünneplésbe kezdtek. Biztos vagyok benne, hogy az est nemcsak azoknak tartogatott élményt, akik az újdonságokra és a meglepő darabtársításokra fogékonyak, ritka, amikor a technikai perfekció ilyen mély átéléssel és előadói hitelességgel társul.
Ehhez persze szükséges egy olyan karmester, mint Vlagyimir Jurovszkij, aki nem csupán kiváló muzsikus, de egészen különleges személyiség is. Már a műsorstruktúrából is látszott, hogy az orosz és ukrán felmenőkkel is rendelkező dirigens nem az a típus, akinek kizárólag a hangokra van gondja – nem mintha a kidolgozott interpretációval adósunk maradt volna –, a világról alkotott elképzelései és a fontos kérdésekkel törődő, felelősségteljes magatartása mindenestől átjárják a muzsikálását.
Még a nagy zenészek között is kevés olyan fordul elő, aki minden egyes hangot ennyire mélyen megél, aki a zenei és érzelmi tartalmak mögött egész lényével, életével áll,
aki számára a muzsika minden egyes pillanatának tétje van, amelynek következtében az adott szituációban az adott darab sehogyan máshogy nem szólalhatna meg.
A kortárs művek nem ütöttek el élesen a Haydn-alkotás zenei világától, az első darabban az ukrán zeneszerző, Alekszandr Scsetinszkij Agnus Dei című kompozíciójában sok kis dallam indult el, némelyik talán még ismerős is volt, de olyan bizonytalanok és tétovák maradtak, hogy végül káoszba fulladtak. „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – következett utána a Haydn-részlet, és valóban, tévelygő, az igazság mellett kiállni nem tudó emberek felelősek a rosszért, ami a világban történik. A második betétdarab, a fehérorosz Viktor Kopicko műve az egész este egyik legmegrázóbb erejű alkotása lett, ebben a zeneszerző belarusz cimbalmot is használt, melyen Nadzeya Karakulka működött közre. A Tropus című, népies karakterű, kissé siratószerű dallamokra épülő alkotásban egy drámai erejű, az ütősökön és a rézfúvósokon megszólaló sötét zenei anyag sodort el minden szépséget. Ez a dramaturgia leírva közhelyesen hat, de igazán szép hangzású, a hallgatóra mélyen ható darab hangzott el. A harmadik mű, Viktoria Poleva ukrán zeneszerző Music is coming című alkotása késő romantikus stílusban íródott, ebben a szólóhegedű által kitartóan ismételgetett melódiát vették át a többiek, melyet a zenekar kiváló koncertmestere, Rainer Wolters tolmácsolt.
A második részben sokkal disszonánsabb, nyugtalanabb és szakadozottabb zenéket hallhattunk. Az orosz Anton Safronov Sitio… Lacrimae című műve már címében is utalt a megelőző Haydn-tételre (Szomjazom), zeneileg pedig a pizzicato kezdés idézte fel azt. A mű kis dallamtöredékei egy óriási, hangos káosszá álltak össze, majd fokozatos elhalkulással visszahullottak a semmibe. Hasonló elvet követett az elsősorban a fafúvósokra épülő Borisz Filanovszkij-alkotás, a Consummatum est (Beteljesedett). A kérdő hanglejtésű, nyugtalan dallamok mintha azt firtatnák: mi értelme a szenvedésnek? – amire aztán a Krisztus utolsó megszólalását idéző Haydn-tétel („Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”) hite és reménye felelt. Az utolsó kortárs mű, az iráni Sara Abazari De Profundisának mélyből induló szólamai viszont előrevetítették Haydn zárótételét, egy abban ábrázolt földrengéshez hasonló katasztrófába torkollottak.
A felülről induló szólamokra pedig egy másfajta kataklizma várt, ez a rész olyan volt, mintha egy angyal jelent volna meg lángpallossal.
Az attacca következő, elsöprő erejű Il Terremoto-tétel ilyen felvezetés után igazán hatásosan zárta a koncertet. Megnyugvást ugyan nem találhattunk, de hát ekkor még csak nagyhét kezdetén jártunk.
Fejléckép: Vlagyimir Jurovszkij és a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara (fotó/forrás: Peter Meisel / Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara)