Több mint húsz éve játszik a Drezdai Staatskapellében. Hogyan találta meg az útját a zenéhez, különösképpen a fuvolához?

Kislányként szépen énekeltem, így rögtön egyértelművé vált, hogy zeneiskolába fogok menni, csak a hangszerválasztás volt kérdés. Amikor a televízióban zenészek muzsikáltak, mindig azon gondolkodtam, hogy a legtöbben látják a kezüket játék közben, csak a fuvolisták nem. Ekkor hétéves voltam, és megragadta a képzeletemet, hogyan lehet úgy zenélni, hogy az ember nem látja közben, mit csinál – ezért bejelentettem, hogy fuvolázni szeretnék. Bementünk Vargáné Korchma Fruzsina tanárnőhöz, ahol meg kellett fújnom egy üdítős üveget, és az alapján eldöntötte, hogy felvesz az osztályába. Fantasztikus fuvolatanár volt, sok jó zenész került ki a kezei közül, többek között a Pannon Filharmonikusok fuvolistája, Codeluppi-Szabó Gabriella is. Pár év múlva aztán bekerülhettem az abonyi fúvószenekarba, amit imádtam, és ahol elsajátíthattuk a zenekari játék alapjait. Később pedig egyik lépcsőfok követte a másikat.

Hogyan hozta meg a döntést, hogy a fuvolát választja hivatásául?

A gyerekkori álmom az volt, hogy otthon, Abonyban fogok tanítani, mivel a mai napig nagyon kötődöm a szüleimhez, és a közelükben akartam maradni. Aztán mégis máshogy adódott. Középiskolásként Budapestre kerültem, ahol először nagyon kínzott a honvágy, és igazából csak a zene segített át ezen az állapoton. Utána persze már nem mentem vissza Abonyba tanítani, és egy kis fájdalommal járt mindig, ahogy egyre messzebbre kerültem a családomtól és a barátaimtól. A szorgalom és a fuvola iránti szeretet továbbvitt, és bármilyen nehéz is,

Szabó Rozália (Fotó/Forrás: Jörg Simanowski / Pannon Filharmonikusok)

Németország pedig még messzebb van. Hogyan vezetett odáig az útja?

Amikor az ARD versenyen második helyezett lettem, már Stuttgartban tanultam Jean-Claude Gérard professzor úrnál. Ő azt tanácsolta nekem, hogy ne menjek haza, mert el fognak felejteni Németországban, én viszont otthon akartam élni. A Danubia Zenekart lényegében mi alapítottuk a barátaimmal, mellette az akkori MATÁV Zenekarban volt állásom, szerettem otthon lenni, de közben egyre bizonytalanabb lett az együttesek helyzete. Így mégis megpróbáltam egy próbajátékot a Drezdai Staatskapellénél. Rengeteg embert meghívtak az előpróbajátékra, ami három vagy négy napig tartott, de végül engem választottak. Emlékszem, mennyire kétségbe voltam esve utána a hazaúton, hogy mi is lesz most velem.

A Drezdai Staatskapelle természetesen fantasztikus zenekar, de mégis, minek köszönhető, hogy ilyen hosszú időre megtalálta ott a helyét?

A legkisebb munkáknál is ez a cél vezetett. Ebben a zenekarban pedig kivételes lehetőségek nyíltak a számomra. Az együttes rendkívüli tradícióval rendelkezik, idén lettünk 475 évesek. Fantasztikus művészek vendégszerepelnek nálunk, nagyon szép turnékon veszünk részt, sok koncertünk van, mellette operát is játszunk, vannak kamarazenei koncertjeink, tehát egy nagyon színes világban merülhet el az ember.

Kik voltak a legmeghatározóbb művészek, akikkel itteni pályája során találkozott?

Az egyik legfontosabb Bernard Haitink volt, ő akkor vezette a zenekart, amikor idekerültem. Sajnos már nincs közöttünk, pedig emlékszem, milyen hihetetlen zenei intuícióval rendelkezett. A másik nagy hatású művész Myung-whun Chung koreai karmester, akinek nagyon hálás vagyok, mert rengeteget tanultam tőle. Ha vele játszom, mindig érzem, hogyan kell vezetni a levegőt. Felejthetetlenek voltak a Mozart-szimfóniák Sir Colin Davisszel, míg Zubin Mehtával Brahms IV. szimfóniája volt nagyon emlékezetes. Említhetném még Herbert Blomstedtet is, aki kilencven fölött olyan energiával lép a színpadra, hogy boldog lennék, ha nekem is ennyi lehetne. Most Christian Thielemann a vezető karmesterünk, neki természetesen a Wagner–Strauss-repertoár a legerősebb oldala, most zajlanak a Trisztán és Izolda próbái, és Bécs után itt is bemutatjuk Az árnyék nélküli asszonyt. Jövő évadtól pedig Daniele Gatti veszi át a helyét, akinek a próbarendszere hihetetlen jól kinyitja az ember fülét, megmutatja, mire is kell figyelni muzsikálás közben. Mindenkiben megvan az a plusz, ami különlegessé teszi, de nemcsak a karmesterek, az énekesek is hatalmas élményt jelentenek. Ilyen közegben rengeteget lehet tanulni.

A Pannon Filharmonikusok koncertje a pécsi Kodály Központban (Fotó/Forrás: Pannon Filharmonikusok)

A fuvola persze a zenekarban is szólóhangszer, de melyik áll önhöz a legközelebb: a szólista-szerep, a zenekari muzsikálás, netán a kamarazene?

Mégis, amikor kap egy ilyen felkérést, mint például a Nielsen Fuvolaverseny (főleg, ha egyébként zenekari zenész), csak támad benne egy kis félelem, hogy meg tud-e felelni. De amikor már kint állunk a színpadon, érezzük, milyen hatalmas ajándék ez a lehetőség. Mégis, visszatérve a kérdésére, a zenekar az igazi világom, de ha tehetem, nagyon szívesen kamarazenélek is.

Milyennek kell lennie egy zenekarnak, hogy a muzsikusoknak igazán jó legyen ott játszani?

Itt, Drezdában is csak vízzel főznek, nem lehet azt várni, hogy mindig minden tökéletes legyen, de például engem rendkívül megfog a zenekar intenzív, meleg hangzása, és az a koncentrált figyelem, amivel mindenki hallgatja a másikat, és azon igyekszik, hogy a legjobbat hozza ki magából. Nemrég volt egy szimfonikus koncertünk, ahol Frank Peter Zimmermann játszotta Elgar Hegedűversenyét. A zenekar hihetetlen szeretettel és tisztelettel kísérte, szinte tálcán vitte a szólistát. Felejthetetlen élmény volt. Nekem az is fontos, hogy sokféle szín, hangulat tudjon megjelenni a játékunkban, ezért is szeretek operában játszani.

Egy ilyen sűrű ütemezés mellett mennyire akadt lehetősége, hogy a magyarországi zenei életbe is bekapcsolódjon?

hiszen a koncertszervezők rengeteg más, fantasztikus zenész közül válogathatnak. Sokan keseregnek, hogy elfelejtik őket, de ez valahol természetes. Most azzal kerültem be újra a köztudatba, hogy Káli Gábor ajánlásával játszottam egy Mozart-fuvolaversenyt Debrecenben, amire sokan eljöttek, Pestről is, illetve fuvolatanárok is meghallgattak. Ezután felkértek kurzusokra, aminek nagyon örülök, mert így megismerhetem az új fuvolás generáció tagjait.

A Pannon Filharmonikusok próbája a Müpában (Fotó/Forrás: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok)

A Pannon Filharmonikusokkal dolgoztak már együtt?

Nem, úgyhogy nagyon örülök a mostani alkalomnak. Nagyon jólesett, hogy Szabó Gabi, akit már előzőleg említettem, hihetetlenül kedvesen konferálta be a koncertet a Facebook-oldalán. Gyerekkorunk óta nem láttuk egymást, úgyhogy már nagyon várom a találkozást.

A magyarországi koncerteken, február 3-án Pécsett és 4-én a Müpában Carl Nielsen Fuvolaversenyét játssza majd. Mitől különleges ez a mű, és milyen kihívást jelent az előadónak?

Olyan szempontból kihívás, hogy én elég sötét hangon fuvolázom, itt viszont az északi fényt kell megjeleníteni. Kicsit hidegebb csillogással, kevesebb napfénnyel kell játszani. A műben megjelennek egészen világos pontok is, ahogy a hó szikrázik, mellettük pedig jelen van egy sötét kontraszt. Egy másik érdekes vonása a darabnak, hogy rengeteg kamarazene van benne, a fuvola és a szólóklarinét, a harsona, a fagott között, ami nagyon érdekes zenei hatásokat eredményez. Ez a darab különleges helyet foglal el a fuvolarepertoárban, mivel a legtöbb versenymű inkább pompózus, míg a Nielsen-műnek egészen intim részei vannak. A fuvolán nem olyan egyszerű a mély és a középső regiszterben játszani, ebben a darabban pedig jócskán vannak ilyen részek, de éppen ezért jelent izgalmas kihívást és örömöt. No meg persze egy újabb lehetőséget a fejlődésre.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Szabó Rozália (fotó/forrás: Jörg Simanowski / Pannon Filharmonikusok)