Ha el akarjuk képzelni, milyen lehetett az élet száz évvel ezelőtt, a legtöbbünknek a történelemkönyvekhez kell folyamodnunk, képeket nézegethetünk a két háború közötti Budapestről, ahol ugyan számos ikonikus épület állt már, az utakon azonban csak néha-néha bukkant fel egy automobil. Azon a területen, ahol immár tizennyolc éve a Müpa sok szép élményt őrző épülete magasodik, akkoriban a Dunaparti teherpályaudvar húzódott, és ugyan ki gondolta volna, hogy az ezredforduló után nem sokkal elegáns öltözetű emberek sietnek majd az utcákon, hogy a büszke üvegboltozat mögött meghallgassák például az éppen századik születésnapját ünneplő Nemzeti Filharmonikusok koncertjét? Ha ugyanis házhoz akarunk menni a zenekarhoz, amelyet számos ország nagy koncerttermében meghallgathatnánk (januárban például Japánban léptek fel), a Müpa hatodik emeletére vezet az utunk, a próbateremhez, ahová a nagyközönség csak különleges alkalmakkor, a Próbatermi vendégség sorozat hangversenyein nyerhet betekintést.
Lawrence Foster és a Nemzeti Filharmonikusok, a szólista Várdai István (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Nemzeti Filharmonikusok)
Mikor meglátogatom őket, a zenekar épp a nyolcvanegy éves amerikai vendégkarmesterrel, Lawrence Fosterrel próbál március 23-i koncertjére. Előző nap igen sokat csiszoltak Enescu I. román rapszódiáján – tudom meg a világhírű dirigenstől –, így ma egy kicsit kevésbé feszített a beosztás. Van idő beszélgetni a muzsikusokkal, hogy visszatekintsünk az elmúlt évszázadra, és megfejtsük, miben rejlik a siker titka. Ehhez aligha lehetne megfelelőbb személyt találni Kovács Imre fuvolaművésznél, akinek már az édesapja is a zenekar tagja volt, 1947-től játszott az akkor még Székesfővárosi Zenekar néven működő együttesben. Nem is emlékszik, mikor hallotta őket először, annyira természetes volt számára, hogy a muzsikusok átjártak hozzájuk, segítettek a házépítésben, és hogy ő maga részt vett a koncerteken, például nyaranta a Károlyi-kertben. Amikor aztán hangszert választott, édesapja ragaszkodott hozzá, hogy vegye komolyan a muzsikálást. „Nem fuvolázgatunk, hanem fuvolázunk!” – idézi szavait. Minden reggel gyakorolt iskola előtt, és ezt a szokást még a nyári vakáció alatt sem adta fel.
Ha meg elmentünk a Balatonra nyaralni, akkor amíg a társaság aludt, kimentünk az erdőbe, és a madarakkal versenyeztünk.
Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy ennyi idősen még a zenekar tagja lehetek” – mondja. Ő maga húszéves korában, 1976-ban lépett be az akkor Állami Hangversenyzenekar néven működő együttesbe, amelynek ekkor már több mint két évtizede Ferencsik János állt az élén.
Kovács Imre fuvolaművész a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
„A hetvenes években olyan volt a zenekar, mint egy nagy család, mindenki szeretett itt lenni. Ferencsik nemcsak vezetője, hanem gazdája volt az együttesnek. Szerencsére még nyolc évet dolgozhattam vele. Mindent az ő vezetése alatt tanultam: az alaprepertoárt, a bécsi klasszikusokat, Brahms- és Schubert-műveket. Amikor bekerültem a zenekarba, egy perc alatt rájöttem, hogy nem tudok semmit. A zenekari munkáról meg pláne nem. Oda kell figyelni másokra, számolni kell… Szerencsére második fuvola posztra vettek fel, ahol már eleve alkalmazkodni kell egy másik játékoshoz, és a kollégáim mind nagyon sokat segítettek. Főleg azért, mert gyerekkorom óta ismertek” – idézi fel a kezdeti időszakot a fuvolaművész. Ferencsik János 1984-es halála után aztán a zenekarnak nem lett azonnal új vezetője, három évbe telt, míg végül Kobayashi Ken-Ichiro kézbe vette őket.
Úgy tűnik, a Nemzeti Filharmonikusok történetében ciklikusan visszatérnek ezek az átmeneti időszakok: nagy karmester-egyéniségek vezetik őket, akiknek a helyét nem könnyű újra betölteni.
A Magyar Televízió karmesterversenyén kitűnt japán dirigens azonban jó választásnak bizonyult, még ha akkoriban nem is volt magától értetődő döntés, hogy egy kelet-európai zenekar élére ilyen távoli országból érkezzen vezető. Kobajasi azután olyan jó kapcsolatban maradt az együttessel, hogy távozása óta is időről-időre együtt dolgozott velük, legutóbb épp az említett japán turnén.
Joó Szabolcs ütőhangszeres művész (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
A zenekart 1997-ben vette át az az óriási hatású muzsikus, akinek a nevére ma alighanem a legtöbben asszociálnak, ha azt hallják: Nemzeti Filharmonikusok – egyébként ettől az évtől kezdve hívják így őket. Természetesen Kocsis Zoltánról van szó, aki 2016-os haláláig látta el a főzeneigazgatói feladatkört. A karmester közismerten kemény kézzel nyúlt az együtteshez, és jelentősen átalakította annak összetételét, Joó Szabolcs timpani szólamvezető a mai napig fel tudja idézni, mekkora várakozás előzte meg azt a 2000-ben, a zene világnapján rendezett koncertet, amelyen az „új” Nemzeti Filharmonikusok először színpadra lépett. Az ekkoriban belépő tagoknak azután Kocsis Zoltán zenei gondolkodása, hozzáállása lett természetes, interpretációja számos nagy mű esetében ma is kíséri őket. 2001-ben lett a zenekar tagja Dúlfalvy Éva, aki ma a II. hegedű szólamvezetője. „Mióta itt dolgozom, a leghosszabb időszakot Kocsis Zoltánnal töltöttem, vele tanultam meg, hogyan kell zenekarban játszani, az egész repertoárt az ő keze alatt sajátítottam el” – idézi fel. „Nagyon erős egyéniség volt, minden szempontból. Az ő idejében bekerült tagoknál nem is volt kérdés, hogy úgy játsszuk a darabokat, ahogyan elvárta. Amit a zenészek nála tanultak meg, azon rajtamaradt a keze nyoma.
Nehéz továbblépni, mert egyfelől amit az ember etalonnak gondol, azt igyekszik megőrizni a maga gyönyörűségében, de eközben teljes nyitottsággal és bizalommal kell tekinteni a jövő felé.
„Az egész negyvenhét évemre visszatekintve, a Kocsis-éra volt az abszolút fénykor az együttes életében. Az ő zsenialitását magáévá tette a zenekar. Hála Istennek, sok felvétel őrzi az akkori produkciókat” – mondja Kovács Imre fuvolaművész. Horváth Andrea fagott szólamvezető, aki beszélgetőpartnereim közül legkésőbb, 2014-ben lett a Nemzeti Filharmonikusok tagja, még két évet muzsikálhatott a legendás karmester keze alatt. Nagyon erős élményként maradt meg benne ennek az időszaknak számos koncertje, például A kékszakállú herceg vára szcenírozott előadása 2015-ben. „Különleges pillanat, amikor egy ilyen monumentális és szívünknek kedves művet szólaltathatunk meg. Ezzel a nem mindennapi színpadi megvalósítással pedig még inspirálóbb volt, remekül is szólt a zenekar.”
Horváth Andrea fagottművész a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Nemzeti Filharmonikusok)
Ez persze nem újdonság, felsorolni is nehéz lenne mindazokat a nagyszerű koncerteket, amelyeken a Nemzeti Filharmonikusok története során brillírozott. Ahogyan mindazokat a kivételes tehetségű karmestereket és szólistákat is, akik felléptek velük. Yehudi Menuhin, Ruggiero Ricci, Pinchas Zuckerman, Ichák Perlman, Szergej Krilov hegedűművészek, Clifford Curzon zongoraművész, Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész – sorolják a neveket beszélgetőpartnereim. „Óriási élmény volt találkozni azokkal, akiket gyerekként otthon vagy kollégistaként a zenésztársakkal lemezről hallgattunk” – mondja Dúlfalvy Éva. Ide sorolja az aktuális vendégkarmestert, Lawrence Fostert is, és úgy tűnik, a rokonszenv kölcsönös.
A Nemzeti Filharmonikusok a nagy európai zenekarok egyike. Nem csupán a magyar, az európai zenekarok között is kiemelkedőnek számít.
A zenészek gyorsan reagálnak, jól képzettek, de mindezeken túl rendkívüli tehetséggel és zenei képességekkel rendelkeznek” – mondja a neves karmester. „Nem szabad elfelejteni, hogy ezen a zenekaron Kocsis Zoltán is rajta hagyta a keze nyomát, aki a világ egyik nagy zenei zsenije volt! Csodás a hangzás, a muzsikusok remekül működnek együtt a karmesterrel. Rendkívül pozitív, együttműködő a légkör, érezni a hozzáértést, a zene iránti elkötelezettséget és a felkészültséget. Hatalmas öröm ilyen zenekarral játszani” – méltatja az együttest, hozzátéve, semmiképpen ne gondoljuk, hogy csak azért mondja mindezt, mert kedves akar lenni!
Dúlfalvy Éva hegedűművész (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
Mi lehet hát a Nemzeti Filharmonikusok titka, hogy ennyi évtizeden és vezetőváltáson túl is a legjobbak közé tartoznak? – kérdezem a zenészeket. „Nagyszerűek a muzsikusok” – szögezi le Kovács Imre, és természetesen rögtön kiemeli a fúvóskart.
Hatalmas rajtunk a felelősség, mert szólókat játszunk, de nem is fordult elő soha olyan, hogy valaki betegség miatt ne lépett volna fel, legfeljebb ha kezét törte.
Senki nem teheti meg a mellette ülővel, hogy ne legyen jó, de halljuk is, ha valaki egy napig nem gyakorolt.” Másfajta felelősséget jelent, de szintén komoly elhivatottságot igényel, ha egy nagyobb szólamnak kell együttműködnie. „Ki kell szolgálnunk a többieket, szorosan összedolgozni az első hegedűvel, ehhez pedig fontos, hogy közösségként tudjunk működni. Muszáj ismernünk egymást: ki hogyan tud segíteni a másiknak, milyen módon tudjuk kiegészíteni egymást” – mondja Dúlfalvy Éva a második hegedűről.
A minőség és a jó koncert érdekének tehát minden más szempontot felül kell írnia – állítják a muzsikusok. „Ha van is köztünk nézeteltérés, az nem mehet a koncert rovására” – szögezi le Horváth Andrea. „Nem lehet úgy ülni valaki mellett, figyelni, reagálni, hogy közben haragszom rá – vagy ő rám, ami még rosszabb.” „Bármi is történjék a próbafolyamat során, ha nem is ért egyet valaki minden megoldással, végül csak egyetlen cél marad: amikor kiülünk a színpadra, mindenki mindent megtesz azért, hogy maximálisan teljesítsen” – teszi hozzá Dúlfalvy Éva. „Óriási elvárásoknak kell megfelelnie, aki be akar kerülni a zenekarba” – egészíti ki a megállapításokat Joó Szabolcs.
Az együttes több mint felét Kocsis Zoltán válogatta ki, tehát olyan elhivatott, maximalista emberek ülnek ki estéről estére a színpadra, akik neki megfeleltek.
Nincs kimondva, de nagyon komoly egység van a zenekarban abban a tekintetben, hogy mindenkinek száz százalékosan kell tennie a dolgát. Felnőttként állnak a tagok a muzsikáláshoz.”
Vashegyi György és a Nemzeti Filharmonikusok Werther-előadása (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
És hogy mire fog visszaemlékezni az utókor újabb száz év múlva? Miután 2017–2020 között Hamar Zsolt vezette a zenekart, a 2022/23-as évadtól a Nemzeti Filharmonikusoknak új főzeneigazgatója van, Vashegyi György személyében. Jóslatokba ugyan senki nem szeretne bocsátkozni, de talán nem túlzás abban bízni, hogy az újabb nagy muzsikusegyéniséggel egy újabb, ragyogó koncertekkel fémjelzett időszak kezdődik. Aki hallotta az együttes február 22-i, kiváló koncertjét, melyen Massenet Wertherét adták elő, bizonyára jogosnak fogja érezni ezt a reményt.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Nemzeti Filharmonikusok (fotó/forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)
hírlevél
