„Amikor egy kórusnak komponálok, ismerni akarom a tagjait, az arcokat, a hangokat, hogy amikor egy hangjegyet leírok, több legyen, mint hangjegy.
Azon gondolkodom, hogy az az énekes hogyan énekli majd el, mit jelent neki az a hang. A komponálás számomra személyes kapcsolatokat is jelent.”
Eric Whitacre most először jár Magyarországon, de a híre megelőzte őt, kórusával, az Eric Whitacre Singersszel adott koncertjükre megtelt a Zeneakadémia nagyterme. Egy estére annyi fiatal lepte el a patinás koncerthelyszínt, hogy alig lehetett ráismerni. Whitacre büszkélkedhet Grammy-díjjal, és alighanem az új zenei platformok, a Spotify vagy a YouTube egyik legtöbbet játszott zeneszerzője. Pedig húsz éves kora előtt kottát sem tudott olvasni, szintetizátoron játszott egy techno-pop bandában, arról álmodott, hogy rocksztár lesz. Még tinédzser volt, amikor Mozart Requiemjében énekelt, és az élmény hatására elhatározta, hogy komponista lesz. „Ami először megragadott, a zene volt. Még soha nem hallottam élőben ellenpontot, és lenyűgözött. De utólag visszagondolva volt egy megfoghatatlanabb tényező is:
az, hogy az emberek összegyűlnek egy teremben, együtt lélegeznek, együtt énekelnek, olyan energiát jelentett, amit azóta sem eresztettem el. Nincs ehhez fogható.”
Eric Whitacre lendülete, nyitottsága nem a magába forduló zeneszerzőre emlékeztet, de nem is élvhajhász rocksztár. „Van egy ilyen életem: vezénylek, utazom, emberek között vagyok, azt mondhatnád, extrovertált vagyok, de a lelkem befelé fordul. Leginkább a szobámban ülnék, és komponálnék. Azok a lassú, intim kórusdarabok, amiket tegnap is hallhattál, az vagyok igazán én.”
Hosszú, szőkés haja, magabiztos kiállása, fotogén arca sokakat gyanakodásra késztet a klasszikus zenei közegben, megcsinált sztárnak, üres lufinak gondolják, de ez őt nem érdekli. „Későn érkeztem a komolyzenébe, már felnőtt voltam.” Huszonévesen a Juilliard Schoolban kezdett tanulni, John Corigliano is a tanára volt. Az áttörést, illetve a Grammy-díjat 2012-es szerzői lemeze, a Light & Gold hozta meg számára, amelyen saját kórusa, az Eric Whitacre Singers énekel.
Örül neki, amikor azt említem, hogy nem igazán lehet őt egyetlen polcon sem elhelyezni. Sok-sok hatás keveredik a zenéjében, de mégis rögtön rá lehet ismerni a hangjára. Paradise Lost: Shadows and Wings című zenés színpadi művében keveredik az operai kóruszene, a trance és a techno. „A klasszikus zene címkéje semmit nem jelent, és nem is segít.”
„Tisztelem a tradíciókat, különösen a nagy zeneszerzők mélyreható, örökérvényű alkotásait. Viszont lássuk be, a komolyzene sokszor levegőtlen, áporodott. Olyanok a koncertek, mint egy prezentáció. Kimész, meghajolsz, elhangzik valami, megint meghajolsz…”
Milyen lenne egy ideális koncert? „Mondok egy példát. A tegnapi koncert műsorát egy évre előre le kellett adnunk. Ez egyenesen őrjítő! Én a rockban, a popzenében nőttem fel, ahol belefér, hogy ha egy dal mehet még három percig, akkor menni fog még három percig. Sokkal jobban meg lehet lovagolni a közönség energiáját. Az lenne az ideális, ha a kórus iPadjén ott lenne minden darab, amit ismerünk, és senki nem törődne vele, mi a program.
Mindig azt énekelnénk el, amit épp helyénvalónak érzünk.”
Whitacre szerint a koncerttermi etikett is túl sok mindent ír elő. „Sok zenének szüksége van a csendre, de máskor fantasztikus lenne, ha azoknál a részeknél, ami tetszik a hallgatónak, felzúghatna a taps, a hujjogás.” A romantika korában, Paganini vagy Liszt Ferenc koncertjein pont ez a légkör uralkodott, vetem közbe. „Pontosan! És milyen jó lenne ezt visszahozni!”
Eric Whitacre-interjú a budapesti Corinthia Hotelben, egy nappal a koncertje után, 2019. április 13-án (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Whitacre zenéjének jellegzetessége az időn kívüliség. „Az életem, ahogy a legtöbb emberé, zajos. Sok zene, találkozások, beszélgetések, állandó kattogás az agyban, irodalom, matematika. De olyan zenét próbálok írni, ami ráhelyez valami nagyobb óceánra
Ott ülök ebben a csónakban, visz ez az óceán, és szeretném, hogy ezt a csendet, ezt a tágasságot mások is hallják.
Ezért varázsol el az asztrofizika, az űrkutatás, a csillagászat, mert az univerzum lassúsága, nagysága mindent elcsendesít, és kisimítja azt, ami itt, az apró földgolyónkon ellentét.”
Évtizedek óta gyakorolja a transzcendentális meditációt, amikor erről kérdezek, rögtön megcsillan a szeme. „A meditáció hatására először hatalmas átváltozáson mész át, kinyílik a szemed. És minél többet gyakorlod, annál inkább úgy érzed, hogy ez a változás valójában igen apró, de nagyon lényeges. Mindig csak egy leheletnyire vagy attól a létezéstől, amelyben boldog lehetsz.”
Miért ilyen népszerű a fiatalok körében?
Mit tud, amit a legtöbb klasszikus zenész talán nem? „Talán csak annyi, hogy aktív vagyok a közösségi médiában. Talán az, hogy előadó és zeneszerző vagyok, így a közönségnek kapcsolata lehet velem. De szeretném azt hinni, hogy a hitelesség ragadja meg a fiatalokat. Ők bárhova elmennek a hitelességért, keresik a valódit. Remélem, hogy a zeném az; a szívébe talál a dolgoknak.”
Nem ért egyet azzal, akik azt mondják, a fiatalok nem képesek figyelni, nem képesek komoly művészi alkotásokat befogadni. „Van egy tizenhárom éves fiam, három órán át képes Fortnite-ot játszani, nem is pislog közben. Nem mondanám rá, hogy nem tud koncentrálni. Szerintem nekik egyszerűen nincs türelmük olyan dolgokra, amik nem működnek.”
Eric Whitacre 2009-ben kezdte el a virtuális kórus projektjét, amelynek lényege, hogy a kórus tagjai online küldik el az általuk felénekelt szólamot, amelyet a karnagy vezénylése alapján készítettek, és a sok-sok felvételből összeáll az előadás. „Hinned kell magadban ahhoz, hogy részt vegyél a virtuális kórusban. Lehet, hogy amikor meghallgatod az éneked, azt mondod, ez nem hangzik jól. De csodálatos élmény, amikor a sok szólamból összeáll az egész, és azt mondhatod, része voltál valami nagynak.”
Első budapesti koncertjét hatalmas lelkesedés kísérte, a hangversenyen, amelyen nagyrészt saját kórusművei hangzottak el, Eric Whitacre közvetlen, humoros stílusban beszélt is a darabokról.
Cikázott a közönségben az elektromosság, megmelegítették a szívem
– mondja. „Nagyon tetszik Budapest, kisétáltam a Dunához, elámultam a gyönyörű Zeneakadémiát látva. De leginkább az emberek kedvessége fogott meg.”
Nem is számítottak arra, hogy ráadást kell majd adniuk, így hát a program egyik darabját, a The Battle of Jericho-t énekelték el újra. Pedig nálunk nem ritka, hogy három-négy ráadás is elhangzik egy koncert után. „Tanultam a dologból!” – mondja nevetve. „Ha legközelebb jövünk, legalább annyi ráadást hozunk, amennyi maga a koncertprogram.”