Olvastam egy interjúban, hogy amikor pályát választott, három lehetőség között kellett döntenie: zongorista, karmester vagy zeneszerző lesz. Hogyan esett a választása a zongorára?

Már nagyon fiatal koromtól érdekelt a zene. A szüleim nem művészek, édesapám fizikus volt, ugyanakkor a muzsika hozta össze édesanyámmal: a Herbert von Karajan által vezetett Bécsi Kórustársaság tagjaiként találkoztak. Az otthonunkban egészen kicsi koromtól kezdve hallhattam zenét: apám amatőrként brácsázott egy vonósnégyesben, emellett zongorázott is, édesanyám pedig énekelt. Már gyermekkoromban megismertem a dalirodalom egyes fontos darabjait. Tizenhárom-tizennégy éves koromra egyértelművé vált, hogy zenész szeretnék lenni, de a szüleimet ez nem tette túlságosan boldoggá, azt kérték, inkább valami „komoly” dolgot tanuljak. Nem akartam, végül kompromisszumot kötöttünk, így elkezdtem a zenetörténet szakot az egyetemen. De egy év után végleg váltottam, addigra biztos lettem benne, hogy zenész és nem tudós szeretnék lenni. De még nem volt egyértelmű, mivel is lehetne elboldogulni a pályán, bár a dalok nagyon korán elkezdtek érdekelni.

A zongoraszakon aztán volt egy osztálytársam, akinek abszolút hallása volt, és kiválóan olvasott kottát, vele kezdtük feltérképezni a Schubert-, Brahms-, Schumann-repertoárt. Óriási felfedezés volt számomra, hogy a kedvenc verseimhez zenét is írtak. Igazából ettől fogva már dalkísérő szerettem volna lenni, de nem tudtam, megteheti-e az ember, hogy semmi mással nem foglalkozik. Így a biztonság kedvéért tanultam vezénylést, operakorrepetíciót, kamarazenét. Kaptam egy korrepetitori szerződést a Bécsi Zeneakadémiától, ahol végül a dalosztályban is taníthattam, de a nagy neveknek – mint például Elisabeth Schwarzkopf, Kiri Te Kanawa, Peter Schreier, Brigitte Fassbaender, Christa Ludwig – mindnek megvolt már a saját kísérője. Már majdnem feladtam az álmom, aztán harminchárom éves koromban, számos véletlen összejátszása folytán, megismertem Hermann Preyt, és általa megnyíltak az ajtók.

természetesen Dietrich Fischer-Dieskau mellett. Hirtelen én is ismertté váltam, felléptünk Ázsiában, Amerikában, New Yorkban is. Egy idő után elég felkérést kaptam, és bár szerettem a kamarazenét is, abbahagytam, mert arra vágytam, hogy teljesen a daloknak szentelhessem magam.

Úgy tudom, gyermekkorában kórusban is énekelt.

Akkoriban ez teljesen általános volt. Ilyen értelemben beszélhetünk „régi szép időkről”. A gyerekek kórusiskolába jártak, és ahogy a legtöbben, én is tanultam furulyán játszani. A gimnáziumban is működött kórus, természetes volt, hogy megszerettem az éneklést, még ha csak hobbiként is. A szüleim és a nagyapám is énekeltek, az említett Bécsi Kórustársaságban, hat évig én is az együttes tagja voltam. Különös módon,

Japánba, New Yorkba és a Salzburgi Ünnepi Játékok összes előadására. Bécsben pedig felvételt készített velük a Missa Solemnisből olyan szólistákkal, mint Christa Ludwig vagy Fritz Wunderlich. És még sorolhatnám a rendkívül emlékezetes előadásokat abból az időszakból, amikor már én is tag voltam: Brahms Német requiemje Párizsban, Verdi Requiemje Velencében és Görögországban, Epidauroszban. Miután abbahagytam a kóruséneklést, még dolgoztam velük zongorakísérőként is.

Piotr Beczałával az Operaházban adott esten (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Soha nem akart énekes lenni?

Csak egészen rövid ideig. Ebben is látszik, hogy megváltozott a világ: én még nagyon szigorú neveltetésben részesültem. Emlékszem, amikor 14-15 éves koromban Franciaországban jártam, olyat tettem, amit soha korábban: vettem egy Elvis Presley-lemezt. Mikor apám meglátta, felfortyant: „Mi ez? Vidd vissza azonnal!” – én pedig megtettem. Fel sem merült bennem, hogy titokban megtartom. Nem állítom, hogy mindenki hasonlóképpen reagált volna, de ez volt az általános.

Az éneklés is csak egyszer kísértett meg. A terem mellett, ahol a zongoraórám volt, a szomszédban énekkurzus működött. Nekem már tizenegy éves koromban kialakult a mélybasszus hangom, ami egészen ritkaság, és néhány egyszerűbb dalt ismertem is, mint például Schumann A két gránátos című darabját. A tanár a szomszédból ismert is engem, mert néha kísértem az énekeseket, és egyszer megkérdeztem, meghallgatna-e. Meglepődött: „nahát, te énekelsz is?” Ekkor voltam nagyjából tizennégy éves. Elővettem a legjobb hangomat, A két gránátos mellett a Dichterliebéből az Ich grolle nicht kezdetű dalt is előadtam, és a mai napig látom magam előtt a tanárt, ahogy megcsóválja a fejét, mintha azt mondaná, ezt inkább nem kéne. Én pedig tényként kezeltem a reakcióját, és többet nem próbálkodtam.

Nem túl korai tizennégy éves korban eldönteni, alkalmas-e valaki énekesnek?

Persze, igaza van, és mondhattam is volna, hogy két év múlva majd visszajövök! De csak egy kósza gondolat volt, és ennyi év után örülök, hogy így döntöttem. Gondoljon bele, egy hónapon belül hetvennyolc éves leszek, ha énekes lennék, már jó ideje abba kellett volna hagynom a pályát.

Milyen énekesekkel szeret dolgozni?

Általában azokkal, akik képesek lelkesedni a zene iránt, ugyanakkor többé-kevésbé precízen olvassák a kottát. Tanítottam Bécsben, aztán huszonnyolc évet Münchenben, hatot Frankfurtban, hármat a salzburgi Mozarteumban, összességében negyvenkilenc évet.

Ez itt egy negyed, nem nyolcad. Itt piano van, nem forte. Legato kell a két hangot énekelni… Nem mondom, hogy az énekesek mind hanyagok, és kevésbé alaposak, mint a hangszeresek, de azért megesik, hiszen nekik a hang pozíciójára és számos egyéb tényezőre is figyelniük kell. Azt várom tőlük, hogy jól felkészüljenek, ne legyen túl sok hangtévesztés, de a lényeg, hogy ne csak énekelni szeressenek, hanem kiváltképp dalokat énekelni.

Helmut Deutsch (Fotó/Forrás: Shirley Suarez / Magyar Állami Operaház)

Mit tapasztalt, könnyen megszeretik a pályára készülő művészek a dalokat?

Amikor fiatal voltam, a korábban említett nagy énekesek – Dieskau, Schreier, Prey, Schwarzkopf, Irmgard Seefried, Brigitte Fassbaender, Christa Ludwig – a csúcson voltak. De sokan már akkor is arról beszéltek, hogy a dalnak vége, az ilyesmi nem érdekli többé az embereket. Ha visszanézünk az időben, kiderül, hogy már több mint száz éve vannak olyanok, akik temetni akarják a dalokat. Aztán azóta hol népszerűbbek lettek, hol népszerűtlenebbek, és így tovább, hullámzóan. Most talán egy kicsit leszállóágban vagyunk, másfelől viszont amióta tanítok, a zongoristák érdeklődése a dalok iránt folyamatosan növekszik.Remek zenészek akarnak dalkísérők lenni – nem kizárólag, ahogy én, hanem sokoldalúságra törekszenek, játszanak kamarazenét, szólót, kísérnek énekeseket. Korábban ez csak egészen kivételes művészekkel fordult elő, mint Alfred Brendel, Szvjatoszlav Richter, Mitsuko Uchida,

Az énekesek zenei képzettsége is sokat fejlődött. Odafigyelnek arra is, ami a kíséretben történik. Nemcsak annyi a reakció, hogy „túl hangos”, hanem például ilyen észrevételeik vannak: „Ott az alsó szólamban van egy kis motívum, nem hallom elég jól, tudna belőle többet adni?” Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan nagy énekesekkel dolgozhattam, mint Prey, Schreier vagy Fassbaender, akiket nemcsak a tempó meg a hangerő érdekelt, hanem például az is, mit mutatok meg a dal hangulatából. A kamarazenében az egyik legfontosabb feladat, hogy figyeljünk egymásra, hallgassuk egymást.

Hogyan találnak utat a dalokhoz a mai énekesek?

Nagyon boldoggá tesz, ha én vezethetek el valakit hozzájuk. Az iskolában azoknak is kell daléneklést tanulniuk, akik operai pályára készülnek, ezért lehetőségem nyílt felhívni a fiatal énekesek figyelmét a műfajra, többször igen sikeresen. Volt egyszer egy tanítványom, egy tehetséges tenor. A hangja annyira nem fogott meg, de rögtön láttam, milyen fantasztikus zenész. De nem különösebben érdekelték a dalok, előfordult, hogy két-három hétig nem is járt órára, annyira lekötötték az operai tervei. Valahogy mégis kedveltem őt. Egyik héten beállított, és mentegetőzött: „Elnézést, professzor úr, nem tudtam új dalt megtanulni, egy meghallgatásra kellett készülnöm áriákkal.” „Nahát, még sosem hallottam magától operát, énekelne valamit?” – kérdeztem. Ő belefogott egy részletbe, és teljesen megdöbbentett. „Hát ez meg micsoda? Ezt a hangját még nem hallottam!” „Azt hittem, a dalokhoz csak kis hangot szabad használni” – válaszolta ő. Tisztáztuk a félreértést, aztán mondtam neki, hogy most énekelje el valamelyik korábbi órára hozott dalt, de ezzel a másik hangjával. A változás hihetetlen volt. Azóta ő maga is elmondta néhány interjúban, hogy ettől az órától kezdve szerette meg a daléneklést. A neve? Jonas Kaufmann. De látom, már ki is találta. Azóta persze nagy operasztár lett, de szívesen énekli a Winterreisét vagy a Dichterliebét, és ragyogóan teszi.

Kapcsolódó

Az előadónak meg kell mutatnia, hogy ő is ember – interjú Jonas Kaufmann-nal

Elég nagyjából öt percet társalogni Jonas Kaufmann-nal, hogy az ember teljesen elfelejtse: egy világsztár van a vonal túlvégén. Napjaink legkeresettebb tenorjával budapesti koncertje előtt beszélgettünk.

Ma este pedig egy másik sztár, Piotr Beczała mellett lép színpadra.

Nagyon boldog vagyok, hogy a világ legnagyobb tenorjai közül kettőt is kísérhetek. Piotr Beczała teljesen más típus, mint Jonas Kaufmann, ő szinte nem is részesült daléneklés-oktatásban. Bár más népek zenéjét is elő szoktuk adni, nagyon sok szláv muzsikát rajta keresztül ismertem meg, lengyel szerzőket, Szymanowskit vagy Karłowiczot, akinek a nevét sem hallottam korábban. Készítettünk is egy lemezt Karłowicz és Moniuszko műveiből.

Persze a lengyelek és az oroszok különböznek, de mégis több köztük a hasonlóság, például a mentalitás tekintetében, mint akár önhöz, akár hozzám viszonyítva.

Említette, hogy a dalműfajt mindig temetik. Nemrég viszont egy érdekes, szcenírozott előadásban vettek részt Jonas Kaufmann-nal: a Schubert Schwanengesangjából készült, Doppelgänger című produkcióban, New Yorkban. Mostanában szinte divat lett színpadra állítani a dalciklusokat. Ön mit gondol erről a szokásról?

Életemben először vettem részt ilyesmiben. Láttam néhány színpadi előadást dalokból, általában a Winterreiséból vagy a Die schöne Müllerinből, de őszintén szólva, nem tetszettek. Akkor sem vagyok boldog, amikor az operákban túl sok minden történik a színpadon, ahogy a rendezői színházban gyakran előfordul. Például a Figaro házassága második felvonásában, a Grófné énekli a Porgi amor… kezdetű áriát, és az a három perc nem tud lemenni mozgások és események nélkül! Figaro valamilyen munkát végez, vagy ha más nem, a Grófné átöltözik egy paraván mögött. Miért? Fölöslegesnek érzem az ilyen megoldásokat.

Mindig azt gondoltam, egy dalciklus esetében nem mennék bele ilyesmibe, de a Doppelgänger rendezője, Claus Guth ugyanakkor járt a müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolára, mint Jonas Kaufmann. Én korábban nem találkoztam vele, de ők már harminc éve ismerik egymást. Az előadás egy hatalmas, több mint száz méter hosszú színpadon zajlott a New York-i Armory Hallban, és amikor beléptünk, el sem tudtam képzelni, mi lehet ebből. A helyszín egy tábori kórház volt háború idején, hatvankét ágy, mindenütt katonák, ápolók, táncosok… Nem is nevezném dalestnek ezt a produkciót, inkább színházi előadásnak, ami Schubert utolsó ciklusára épített. Az olyan kis kiegészítésekben továbbra sem hiszek, mint amikor például a Winterreise esetében kabátban jön be az énekes, merthogy hideg van. Ez szükségtelen, és nem is hiszem, hogy segíti befogadást.

Ezt mondták azok is, akik gyakori koncertlátogatóként jöttek el, noha többségében olyanok voltak jelen, akik nem nagyon járnak dalestekre. Hátha most kedvet kapnak, és elmennek egyet meghallgatni, mert kíváncsiak lettek, milyenek ezek a művek önmagukban, rendezés nélkül. Remélem, sikerült új közönségrétegeket megnyerni. Nagy siker volt, jó kritikákat kaptunk, és DVD is készül a produkcióból. Úgyhogy azt kell mondanom, én is kedveltem az előadást. Ha belegondolunk, hogy amikor Schubert a művet írta, már tisztában volt a betegségével, és ha nem is tudta, hogy harmincegy évesen meg fog halni, ahogyan a Heine-szövegeket összeválogatta, egyértelműen látszik a pesszimizmusa. Úgy érzem, az előadás segített közelebb kerülni a zeneszerzőnek ehhez az oldalához, köszönhetően Claus Guth látásmódjának és gondolatainak. Sosem fogom elfelejteni azokat az érzelmeket és képeket, amelyeket ez a rendezés kiváltott belőlem.

Fejléckép: Helmut Deutsch (fotó: Shirley Suarez)