Negyvenezer év egy órában… Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, az egyetemes kultúrtörténet bármely szegletét is ragadjuk meg. A Danubia Zenekar azonban szereti a lehetetlen vállalkozásokat, és szerencsére mindig talál hozzá partnereket. Így felkértek három komponistát, hogy a zenetörténet egy-egy szakaszát foglalják össze saját, egyedi nézőpontjukból. Vajda Gergely, Varga Judit és Dargay Marcell beavattak minket abba, hogyan is közelítették meg a feladatot.

Komoly elmélkedés a végtelen örökkévalóságról

Talán a legnehezebb feladat jutott Vajda Gergelynek, aki a koncert karmestere is, hiszen az alig ismert, ködös régmúlttól kellett elindulnia. Hogyan lehetséges a zenetörténet első harmincnyolc és fél ezer évét összefoglalni, amelynek nagy részéről legfeljebb közvetett ismereteink vannak? „Sokáig kerestem a megfelelő ötletet, ami összetarthat egy ennyire lehetetlen vállalkozást” – mondja a zeneszerző. „Végül arra jutottam, hogy

Így választottam először azt a zenei részletet, amire az egész darab kifut, egy Bach korált Johan Rist  (1685-1750) szövegére. A vers így indít: »Ó örökkévalóság, te mennydörgő szó,/ ó kard, amely áthatol a lelken,/ ó kezdet és vég!/ Ó örökkévalóság, időtlen idő«. Ezután kerestem olyan zenéket, amelyek valahogy a végtelenséghez, az idő kezdetéhez vagy éppen végéhez kapcsolódnak.” Innen kapta címét is a kompozíció: Komoly elmélkedés a végtelen örökkévalóságról.

Vajda Gergely (Fotó/Forrás: Oláh Gergely Máté / Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

A legkorábbi muzsikák megidézéséhez a zeneszerzőnek a fantáziájára is szüksége volt: „A legjobban talán azoknak a zenéknek a létrehozását élveztem, amiket valóban nekem kellett a semmiből vagy minimális, sokszor közvetett információ alapján megkomponálnom.

Ezt követték a létező művek, szubjektív és objektív válogatási szempontok alapján: az első teljes egészében fennmaradt zenemű, Szeikilosz sírfelirata, de belekerült a komponista egyik személyes kedvence, John Dowland Time Stands Still kezdetű dala is.

„A zenék kronologikusan bukkannak fel először, mindegyik megkapja a maga kis szakaszát, majd – mint amikor a szerzetesek régi kéziratlapokra másoltak új szöveget – elkezd minden egymásra rétegződni. A befejező szakaszban végül Bach négyszólamú koráljának ellenpontjaként újból felbukkan, amit addig hallottunk, de most az időrendi sorrendben ide-oda ugrálva. Úgy próbáltam összhangba hozni ezeket a zenei részleteket, ahogy az a ma embere számára természetes: minden egyszerre, egyforma súllyal, egyforma érvényességgel létezik, nincs hierarchia, nincsenek határok: egyszerre létezhetünk nagyon különböző történelmi korokban” – nyilatkozta a kompozíció szervezőelvéről az alkotó.

200 in 20 – Mashup pompeux et mécanique

Varga Judit rövidebb periódust foglalt össze, „mindössze” kétszáz évet. Erre utal darabjának címe is: 200 in 20 – Mashup pompeux et mécanique. „Rögtön rájöttem, hogy ennél a darabnál nem az ötlettelenség okozhat nehézséget, hanem az, hogy túl sok mindent szeretnék belevenni” – számolt be az első impulzusokról a komponista. „Salamoni döntést kellett hozni, hogy ki jöhet, és ki marad ki, ami elég spontán alakult: fogtam egy papírt, és a bal oldali oszlopba felírtam nagyjából időrendben a szerzőket, akik elsőre eszembe jutottak. A jobb oldaliba pedig azokat, akikről úgy gondoltam, bár jelentősek, de zenekaron kevésbé lehet feldolgozni a műveiket, mint például Chopin vagy Liszt. Hamar kiderült, hogy helyes volt az első megérzésem, a bal oldalra írt szerzők kerültek a darabba.” Végül Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms, Verdi, Wagner, Ravel, Debussy, Mahler, Bruckner és Richard Strauss műveinek részleteiből állt össze a kész mű.

„Egyetlen hangot sem írtam, kizárólag idézetekből állt össze a kompozíció. Mégis igen kreatív feladatot jelentett, nemcsak az összeragasztás, hanem például az is, hogy egy Schumann-zongoraverseny hogyan írható át szólista nélküli nagyzenekarra. Végül ütőpárbaj lett belőle, kísértettel” – idézi fel a munka részleteit a zeneszerző. Az összeillesztés formájára utal a címben szereplő műfaji megjelölés, a mashup.

A technika már a reneszánsz korban létezett, ott quodlibetnek hívták, de fontos különbség, hogy míg az utóbbi esetében egy zeneszerző papíron alkotja meg a kompozíciót, a mashup esetében gépen illesztik össze a zenéket. Természetesen az alkalmazott technika hatással van a létrejövő muzsikára is. Úgyhogy egy kis csavarral mashupot írtam emberekre, illetve klasszikus-romantikus-impresszionista zenékre. A végére már éjjel-nappal klasszikus zenei slágerek kavarogtak a fejemben” – teszi hozzá nevetve.

Varga Judit (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

Izgalmas kérdés, hogyan állnak össze a már létező zenei részletek egyetlen műalkotássá. A zeneszerző azt mondja, őt magát is meglepte, milyen egységes lett a végeredmény. „A kész mű egyáltalán nem eklektikus, pedig azt hittem, hatalmas farsangi kavalkád fog kialakulni. Annyira szervesen, logikusan következnek egymásból a zenei idézetek, mintha kizárólag így hangozhatnának el. Például az ember azt hinné, Wagner messze áll a törékeny, légies Raveltől, de

A végső változat egységességében a tudatalattim is szerepet játszhatott: nem véletlenül jutott eszembe az adott darab következőként, hanem mert az előtte álló azt kívánta.” Bár a fő cél nem valamiféle zenetörténeti fejtegetés volt, a komponista szerint darabjában végigkövethető, sőt érzékelhető, hogyan jutott el a zenetörténet kétszáz év alatt Haydntól Mahlerig vagy Richard Straussig.

XXLP – a Tribute Album

A 20. század zenéje más típusú kihívást jelentett az összefoglaló zeneszerző, Dargay Marcell számára, hiszen itt már szinte követhetetlenül sok irányzatra bomlottak az addig valamennyire egységesnek tekinthető korstílusok. „A legfontosabb választóvonal a hangfelvételek megjelenése volt, amire nagyon gyorsan ráépült a lemezipar. Ahhoz, hogy lemezeket lehessen gyártani, rengeteg pénz szükséges, tehát olyan termékeket kellett előállítani, amit minél többen meg fognak venni – így alakult ki a ma ismert »szórakoztató zene«” – magyarázza a jelenség hátterét a komponista. Ugyanakkor nemcsak emiatt jutott neki nehéz feladat:

Ráadásul a 20. században minden zeneszerző összes darabját dokumentálták, így ember legyen a talpán, aki ilyen méretű repertoárban eligazodik. Világos volt, hogy minden antologikus, enciklopédikus válogatási szempont csődöt mond, helyettük olyan szubjektív megközelítést kellett választanom, amely az én viszonyulásomat fejezi ki a korszak zenéjéhez.”

Dargay Marcell (Fotó/Forrás: Brozsek Niki / Prae Kiadó)

Így jött létre az XXLP – a Tribute Album című alkotás, amely a század új médiuma, a lemez formáját követi. Két oldal, lényegében két nagyobb tétel, rajtuk három, illetve négy kisebb szám, amelyek mind egy-egy zenei világ, gondolat köré épülnek.

– magyarázza a szerző. Így az ő kompozíciója sem törekszik teljességre, azt mondja, inkább emlékképek tűnnek fel benne, amelyek kronologikus elvet sem követnek, inkább kaleidoszkódszerűen mutatkoznak meg. A sokszínűséget jól láthatjuk, ha megnézzük akár csak az első tételek címét: 1. Párizs, 1913–1963 – és egy kicsit előtte és utána is, 2. Fun_Farce – „Twentieth Century Faux”, 3. Metro-Goldwyn Major – Hommage à Stanley Kubrick & David W. Patterson.

A kronologikus szervezőelv hiánya ellenére a darabban apránként megjelennek a modern világ egyes fejleményei, így a mobiltelefon is, amelyhez a zenészek bizalmasabban viszonyulnak, mint hangszereikhez. Egy tétel felidézi „a nyolcvanas évek egyik megkerülhetetlen ízlésficamát”, a diszkóritmusra átírt klasszikus műveket is. Ám a zeneszerző nem árulja el, mire fut ki mindez, hogyan érünk el a mába, maradjon valami meglepetés a koncert közönségének.

Danubia Zenekar (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)

Vajon merre folytatódik a zene teljes története a három darab bemutatója után, hallhatjuk-e őket újra, esetleg külön-külön is? – kérdezem az alkotókat. „Sokáig gondolkodtam, hogy a saját darabomat írom-e, vagy csak átdolgozást készítek, de olyan egyéni profilja lett a műnek, hogy abszolút a magaménak érzem” – feleli Varga Judit. „Szerintem működhet autonóm darabként is, és el tudom képzelni, hogy a zenekarok megszeressék, még ha nehéz is előadni.

– nevet. „Számomra a zene építészet, kisebb-nagyobb egységekből építjük fel a műveket. Itt nagyobb panelek álltak rendelkezésre, mondhatjuk, hogy nem legózás volt, hanem duplózás. De duplóból sem olyan egyszerű megépíteni egy felhőkarcolót.”

„Én is azt gondolom, hogy működhetnek a darabok külön is, még ha a koncepcióból adódóan nagy erénnyel bírhat, amikor együtt szólalnak meg” – mondja Dargay Marcell. „Fel is merült, hogy elkészítsük kisebb összeállításra, hogy könnyebben utaztatható legyen, és esetleg a Danubia Zenekar más helyszíneken is előadhassa” „Erős akarat volt bennem is arra, hogy a darab megálljon magában, de ezt persze majd megítéli az utókor. Remélem, nem kell 40.000 évet várni arra, hogy valaki érdekesnek, és újrajátszásra érdemesnek találja” – teszi hozzá Vajda Gergely.

Fejléckép: Vajda Gergely (fotó: Oláh Gergely Máté), Varga Judit (fotó: Raffay Zsófi) és Dargay Marcell (fotó: Brozsek Niki)