Az utóbbi hetekben az európai zenei sajtó szinte morális kötelességének érezte, hogy az egekbe magasztaljon minden olyan koncertet, amelyet John Eliot Gardiner visszalépése miatt más dirigens vezényelt el, csatlakozva ahhoz az utóbbi években kezdődött tendenciához, amely egy művész emberi gyarlóságai miatt szakmai teljesítményét is kétségbe vonja. Talán mondani sem kell, milyen értelmetlen, sőt káros ez az irány (a kérdésre részlegesen kitértem az esetről írt cikkemben is). Ugyanakkor

A Herbstgold Fesztiválon azonban az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a beugró Maxim Jemeljanyicsev annyira egyedi vonásokkal rendelkező, erős karakterű dirigens, hogy az első színrelépésekor kitörölte a fejünkből a tényt, hogy más helyett áll színpadon. Ráadásul nem csupán betöltötte a keletkezett űrt, hanem meg is nyerte a közönséget saját interpretációja számára.

Maxim Jemeljanyicsev és az Európai Kamarazenekar (Fotó/Forrás: Herbstgold Fesztivál)

A harmincöt esztendős Jemeljanyicsev (akiről külseje, de még viselkedése alapján is könnyedén elhinnénk, ha tíz évvel fiatalabbnak mondaná magát) igazi energiabomba, meg se tudja várni, amíg a közönség abbahagyja a tapsot, már bele is csap Schubert III. szimfóniájába, később pedig ugyanezzel a türelmetlenséggel kezdi el Haydn művét. A némiképp túlmozgásos dirigensről az első benyomásunk az lehetett, hogy jobb rá se nézni, szinte szédül az ember feje a heves, zaklatott mozdulatok látványától – de a zenekarnak hallhatóan nincs ilyen problémája, az Európai Kamarazenekar végig összeszedetten, precízen és elvarázsolóan szép hangszínnel játszott. Persze egy ilyen kiváló együttes szinte önjáróan is elő tudná adni ezeket a darabokat, ami  nem azt jelenti, hogy ne lettek volna kiváló partnerek a karmester számára.

– tűnődhettünk az első tételben a szokatlanul felfokozott interpretációt hallgatva.

Maxim Jemeljanyicsev és az Európai Kamarazenekar koncertje a Herbstgold fesztiválon (Fotó/Forrás: Herbstgold Fesztivál)

Mondják, amikor minden fontos, igazából semmi nem fontos, ám a karmester nem esett ebbe a hibába. Gyönyörű pillanat volt, mikor az első tétel utolsó hangját egy váratlanul ellágyuló mozdulattal pianóba oltotta, és így mintegy előkészítette az egészen más karakterű második tételt. Itt kiderült, hogy Jemeljanyicsev nem csak ezer fokon izzva képes megszólaltatni a zenét, bár az élmény intenzitásából nem adott alább – és természetesen temperamentumos személyiségét sem rejtette el teljesen –, megadta, ami a visszafogottabb, klasszikusabb második tételnek kellett. Nem vesztek el a pianók sem, és amikor a harmadik, de főleg a negyedik tételben visszatért a kirobbanó energia, már egészen mást jelentőséget tulajdoníthattunk neki: ez a szédületes vágta (amit nemcsak a karaktert illetően, de szó szerinti jelentésben is érthetünk: időnként fel se lehetett fogni, mi hangzott el, annyira kavarogtak körülöttünk a hangok) mindig a zeneileg indokolt részeket jellemezte.

A zenekar és a karmester mellett a koncertnek volt egy harmadik főszereplője is, a kiváló angol szoprán, Lucy Crowe személyében. Az énekesnőt a hazai közönség leginkább egy majdnem tíz évvel ezelőtti, londoni operaközvetítésből ismerheti, pedig pályáján a koncertek is olyan hangsúlyosak, mint a színpadi műfajok. Ezúttal három Weber-áriát adott elő, kettőt az Oberonból, a koncert első részének végén. Izgalmas volt meghallani az Ocean! Thou mighty Monster kezdetű áriában, milyen drámai erő rejtőzik Crowe hangjában.

Ám míg másoknál természetes, hogy amint felfedezik hangjuk ilyen irányú lehetőségeit, rögtön fachot váltanak, az énekesnő, bölcs mértéktartással, legfeljebb a mostanihoz hasonló, rövid kirándulások erejéig engedte meg magának a drámaibb hangot igénylő műveket. Valószínűleg ezért képes még mindig ilyen gyönyörűen énekelni. Bár a második ária (Mourn thou poor heart) nem a számára legtermészetesebb lágéban íródott, szépen felépített íveivel és mély szomorúságával ihletett pillanatokat okozott.

Maxim Jemeljanyicsev és Lucy Crowe az Európai Kamarazenekarral a Herbstgold fesztiválon (Fotó/Forrás: Herbstgold Fesztivál)

A következő rész nyitószáma, A bűvös vadászból énekelt Leise, leise fromme Weise aztán feltette a pontot az i-re. Ha eddig azt gondoltuk, hogy Lucy Crowe csodálatosan kompakt, jó pozícióban lévő hanggal énekel, most jött a java, hiszen ez a darab mind karakterben, mind hangfekvésben sokkal közelebb áll ahhoz, amilyen típusú muzsikában ő igazán erős. Keveset mond el a produkció igazi értékéről, ha pusztán felsoroljuk az erényeit, beszélhetünk gyönyörű, kiegyenlített hangszínről, karakteresen fényes, mégsem kemény, hanem áradó magasságokról, még érzékeny muzikalitásról is,

Az áriákban azt is megtapasztalhattuk, hogy Maxim Jemeljanyicsev képes a háttérbe húzódni, bár a második operarészletben érezhetően közelebb állt volna hozzá egy kissé vehemensebb megközelítés, mint amit az énekesnő interpretációja engedett, sosem feszítette túl a kereteket. Hasonló szabadságot engedett a muzsikusoknak már a Schubert-műben, de főleg a második részben elhangzó, 90-es számot viselő Haydn-szimfóniában, amikor valamely fontos fúvós szólót csupán néhány hangszer kísért. Ilyenkor a dirigens egyszerűen leengedte a kezét, és hagyta őket kamaramuzsikálni, aminek a kitűnő szólisták természetesen magas színvonalon tettek eleget. Az utolsó darab még erősebben tanúskodott arról, amit az első részben még csak sejtettünk: bár a karmesterhez alighanem a kirobbanó erejű muzsika áll a legközelebb, a játékosság és a finomabb megoldások sem idegenek tőle.

Azt mondják, senki sem pótolhatatlan. A művészetben épp az ellenkezője igaz, senki sem pótolható, egyetlen alkotó vagy előadó sem képes ugyanazt a személyes, egyéni interpretációt megalkotni, mint bármely másik kollégája. Éppen ezért nem is lehet a pótlás a cél, hanem egy hasonlóan megismételhetetlen produkció létrehozása. Maxim Jemeljanyicsev nem valaki helyett lépett színpadra. Hanem elvezényelt egy remek koncertet.

Fejléckép: Maxim Jemeljanyicsev és az Európai Kamarazenekar koncertje a Herbstgold fesztiválon (Fotó/Forrás: Herbstgold fesztivál)