Honnan jött az ötlet, hogy klarinétversenyt írj?
Lukács Miklós: Három évvel ezelőtt, a Cimbiózis Trió nevű együttesemmel kvintettformációban készítettünk egy lemezt, és az egyik vendégművész Csaba volt. Szünetben egyszer csak megkérdezte, nem akarok-e írni neki egy klarinétdarabot. Meglepődtem, és azt mondtam, egyelőre nem, nem azért, mintha ne született volna meg bennem abban a pillanatban valamiféle zenei gondolat, hanem mert tudtam, hogy csak pár év múlva lesz rá időm. Később viszont nagy örömmel fogtam hozzá. Azt gondoltam, legyen ez számára egyfajta jutalomjáték, így egyértelmű volt, hogy klarinétversenyt írok.
Csaba, rólad gyakran lehet hallani, hogy megkérdezel zeneszerzőket, nem akarnak-e klarinétdarabot írni. Pedig azt gondolná az ember, hogy erre a hangszerre elég sokat komponáltak az idők során.
Klenyán Csaba: Előfordul, hogy mondom valakinek, esetleg eszébe juthatna valami ezzel a hangszerrel kapcsolatban is, de sokszor ők keresnek meg, oda-vissza megy a játék. Valóban sok darab létezik, de igazán komoly mércével mérhető azért kevés van. Így
ha valakinek a zenéje megfog, elindít bennem valamilyen érzelmi hullámot, azt gondolom, érdemes lenne ilyen irányban gazdagítani a klarinétirodalmat.
Mindig próbálkozom, hátha az általam jónak tartott szerzők tollából kiszalad valami. Miki nagyon sokoldalú, bármilyen zenei műfajhoz nyúl, abban nagyszerű a köbön. Nem „csak” klasszikus-kortárs zenét ír, hanem otthon van a jazzben, a különböző népek kultúrájában is.
Maga a klarinét milyen inspirációt, esetleg kihívásokat jelent?
L.M.: Ismerem a klarinétot, komponáltam már rá, de most inkább Csaba személyisége volt fontos: ő egy igazi muzsikus, a magyar zenei élet kulcsfigurája. Amikor először találkoztunk, még főiskolások voltunk, aztán később elkezdtünk szabad zenét játszani. Akkor tapasztaltam meg, hogy Csaba milyen jól improvizál, ízlésesen, jó arányérzékkel. A Cimbiózis-lemeznél már tudtam, hogy egy ilyen személyiségre kell hagyatkoznom, és
mivel Csaba klasszikus zenész, az improvizációi is inkább klasszikus zenei gondolatok lesznek.
A klarinétverseny megírása közben is számítottam rá mint improvizatőrre, egyes részekbe már belehallottam az ő zenei világát. Úgy is hangszereltem, olyan zenei szöveteket helyeztem a szóló alá, hogy az improvizációs részekben ezt kiemeljem. Éppen az egyik ismerősömmel beszélgettünk erről nemrég: ki fogja még tudni ezt a darabot eljátszani? Nyilván mindenki, akinek klasszikus zenészként is van egy kis improvizatív hajlama, illetve merészsége.
K.Cs.: Vannak fantasztikus klarinétosok, akik ha rendesen megtanulják, a leírt anyagot biztosan el tudják játszani, és olyanok is, akik jól improvizálnak. De persze
érzem a személyességet a darab zenei világában, nem kell elsajátítanom, teljesen a sajátom.
Egyszer nagyon régen Dresch Mihály megkérdezte az improvizációmról, hogy mi volt ez, nem azokkal a hangsorokkal, formákkal dolgozom, mint a jazzben szokás. Hát persze, hiszen én a klasszikus-kortárs zene világából jöttem! A tiszta jazz összetett műfaj, egy élet kevés lenne, hogy elsajátítsam. Most pedig Miki lényegében áttranszformálta az improvizációimat rögzített hangokra.
Mennyire jellemző, hogy amikor egy klasszikus zenei darabot játszol, improvizálnod kell?
K.Cs.: Egyáltalán nem az. Olyankor előfordul, ha jazz-zenészek írnak klarinétversenyt, bár azt már nem is feltétlenül így hívják. Ha egy kortárs darabban improvizálni kell, legalább adott egy hangrendszer, vagy például aleatóriánál ismételni kell, de az előadón múlik, mennyiszer. Vannak olyan darabok, amelyekben az ember a zenei részek sorrendjét improvizálhatja, mozaikszerűen áll össze a szólam. De a Miki klarinétversenyére jellemző, hosszú távú improvizáció nem szokott klasszikus művekben előfordulni.
Ilyenkor nem kell agyban átkapcsolni a klasszikus zenei rész és az improvizáció között?
K.Cs.: Nem, mert már csináltam hasonlót, Oláh Kálmánnal eredeti klarinét-zongora darabokat vettünk témaként, és arra improvizáltunk.
Vannak tendenciák, hogyan közelítik meg a kortárs magyar szerzők a klarinétot?
K.Cs.: Inkább nagyon eltérő zenei nyelvezetek léteznek, szemben azzal, ahogyan a romantikus zenében még egységes volt a szabályrendszer és az eszköztár, a 21. században minden szerzőnek teljesen egyéni világa van. Ráadásul az eszközök is folyton változnak.
Általában az a közös, hogy ha nekem írnak a szerzők, nem félnek attól, hogy nehéz lesz a darab.
Amivel sokszor megkeserítik az életemet [nevet]. Miki darabja is nagyon-nagyon nehéz, de létezik az a művészi színvonal, aminél már van értelme a nehézségnek.
Már sok szó esett a klasszikus zenei improvizációról, ennek a koncertnek viszont az a címe, hogy Crossover Concerto Project. Mennyiben sorolható a klarinétverseny a klasszikus zenéhez, illetve crossoverhez?
L.M.: Körülbelül egy éve én vetettem fel Vajda Gergelynek, az UMZE művészeti vezetőjének és a koncert karmesterének, hogy tervezek írni egy klarinétversenyt, csináljunk valamit együtt. Ő, miközben körbeépítette ezt az ötletmagot programokkal, abból a zeneiségből indult ki, amit én képviselek. Ebben jelen van a klasszikus zene, a jazz, az improvizáció, a különböző népzenék, és a koncerten is így lesz, elhangzik például Borbély Mihály Kettősversenye, amit nekem írt és saját magának, tehát cimbalomra és tárogatóra.
A crossover fogalmát nehéz meghatározni, számomra zenei kapcsolódásokat, találkozásokat jelent.
Kompozíció és improvizáció csatlakozását. Zenekar és szólista kapcsolatát. Maga Vajda Gergő is ilyen sokoldalú személyiség, karmester, zeneszerző, 2019-től az Eötvös Péter Alapítvány programigazgatója, tehát az ő személyében is létrejönnek ezek a kapcsolatok. De nem kifejezetten szeretem az ilyen kategóriákat, például a worldmusic megnevezést sem, hiszen számomra, magyar zenészként a worldmusic első képviselője Bartók Béla volt – még ha ő klasszikus területen dolgozta is fel a népzenét, és ott hozott létre egy örökkévalóságot.
A crossover kifejezést azonban elsősorban stílusok találkozására, jazz és klasszikus zene érintkezésére szokták használni. A klarinétversenyed esetében is számíthatunk ilyesmire?
L.M.: Jazzre? Nem. Legalábbis én úgy írtam meg, hogy nem számítok benne rá [nevet]. Viszont a másodszólista Dés András, kiváló jazz-zenész, ütőhangszeres barátom lesz, akinek a személyisége nagyon erősen illik Csabáéhoz, annak ellenére, hogy a pályájuk során teljesen más utat jártak be. Ugyanazok az energiák, lehetőségek, vibrációk működnek bennük.
Számomra ez is crossover, jön két művész, teljesen ellentétes világból, és egyszer csak egy nyelvet beszélnek.
Mindketten pontosan érteni fogják, hogy mi történik a zenekarban, és ha adok egy instrukciót, egyből tudják, mire gondoltam. Ezért írtam éppen őrájuk a darabot.
Miért Paradox-on a klarinétverseny címe?
L.M.: A darab két egybefüggő tételből áll, egy olyan ívet szerettem volna benne leírni, amely a semmiből kiindulva elér a mai világ káoszáig. Itt építettem arra a dinamikai skálára, amire Csaba képes, ahogyan a szépséggel tud bánni.
Egyszer egészen lágy hangokat szólaltat meg, aztán hihetetlen energiával kitör, a fortississimók csúcsáig tud hatolni.
Megvan benne ez a két véglet, és mindkettőben hiteles. Jó párszor hallottam már őt közönségként is, és mindig azt tapasztaltam, hogy nem csupán a kottát próbálja hűen eljátszani – természetesen azt is, hiszen egy zenésznek ez a feladata –, hanem minden hangot megél, még azt is, amit nem ő játszik. Magát a zenét éli meg. Nekem ez a hozzáállás zeneszerzőként nagyon fontos, de előadóként is inspirál.
Csaba, te milyen szempontból tartod érdekesnek a darabot?
K.Cs.: A zenekari kíséret nagyon összetett és színes. Például
szerepel benne egy érdekes ütőhangszer, a bodhran, amivel hosszú improvizációs részeink lesznek együtt,
azt nagyon várom, sok lehetőséget látok abban, hogy nem harmóniák hangzanak el a szóló alatt. Az első tételben érzem a már említett magyaros zenei lüktetést. Mondtam is Mikinek, látszik, hogy mostanában sokat dolgozott Kurtág Györggyel, gesztusokban még az ő hatása is felfedezhető a népies, lassú csárdásszerű anyagban. Az ilyen típusú művészek, mint Miki, állandóan beépítik a zenéikbe a különféle új hatásokat. A második tétel pedig elképesztően gyors és virtuóz, sok-sok improvizációval.
Szeptember végén készítettem egy interjút Vajda Gergellyel az UMZE évadjáról, és mikor arról kérdeztem, mi kell ahhoz, hogy egy művész a sajátjától karakteresen eltérő hangszerre írjon darabot, ezt mondta: „a zeneszerző és a hangszeres virtuóz személyes és munkakapcsolata nélkül mindez elképzelhetetlen”. Ha jól látom, ti is nagy jelentőséget tulajdonítotok a zenében a személyes kapcsolatoknak.
L.M.: Én csak így tudok írni. Nem tartom magam profi zeneszerzőnek – ez nyilván nem diplomafüggő, de ők ugyanazt az utat a komponálás területén járják be, amit én a cimbalommal. Számomra
az a legfontosabb, hogy az előadó már a színpadra lépés pillanatától magával ragadjon, a szuggesztív személyiségével és a jó színészi képességeivel elhitesse, hogy ott improvizálja a darabot.
Utána becsukom a szemem, és repülök a zenével. Ha egyszerre jó a darab és az előadó, az számomra a teremtés csodája. Tehát igaza volt Gergőnek, a személyes és a munkakapcsolat is fontos, mi Csabával jó barátok vagyunk, amikor tudunk, leülünk beszélgetni, irodalomról, festészetről, de nem is csak feltétlenül művészetről.
A komponálási folyamat során is egyeztettetek?
L.M.: Nem. Szeptember közepén találkoztunk, Csaba kérte, addigra adjam oda neki a darabot, mert sok dolga lesz. Akkor természetesen megkérdeztem, van-e valami kérdése, olyan állás, amin változtassak, vagy bármi, ami szerinte máshogy jobb lenne. Nekem mint cimbalmosnak is jólesik, ha egy zeneszerző ezeket megkérdezi. Eötvös Péter is megteszi; a most írott mű élő szövet, nem is történhet másként. De Csaba mindent elfogadott, csak egy-két dolgot kell majd a próbákon megnézni, hogyan lenne jobb.
Egyébként vissza szoktál jelezni az ismerős zeneszerzőknek a darabról?
K.Cs.: Az ember a barátjának könnyebben mondhatná azt, hogy ez lehetetlen, írd át! De ilyenkor pont a tisztelet miatt nem szoktam, inkább megpróbálom a végsőkig kicsiszolni a nehéz részt. Sokszor pedig egy idő után maga a szerző jön rá, hogy természetesebben szól valami egy kicsit egyszerűsítve.
Soha nem mondtad azt valamire, hogy ezt képtelenség eljátszani?
K.Cs.: Lelkes fiatal zeneszerzőknek szoktam, akik még nem tudják a szakmát. Ilyenkor fölteszem a kérdést: személy szerint nekem írják a darabot, vagy azt szeretnék, ha más is játszaná még? Én inkább az utóbbinak lennék a híve, hiszen
azért aktivizálom a zeneszerzőket, hogy jó, játszható darabokkal gazdagítsuk a klarinétrepertoárt.
Ha én írok darabot a hangszerre, akkor is olyat szoktam, ami színesnek és virtuóznak hat, miközben nincs benne felesleges nehézség. De nem a technikai kihívással van a baj, az tartja frissen az embert.
Cimbalom nincs a darabban?
L.M.: Nincs. Ha komponáltam volna bele cimbalomszólamot, nem írtam volna bele egy hangot se, hanem az improvizációmon keresztül, mintegy segítő kezet nyújtva irányítottam, inspiráltam volna a szólistát. De nem akartam ennyire közvetlen instrukciókat adni, inkább megmaradtam a zeneszerzői szerepben. Hiszen tudom, hogy amikor a Cimbiózis-lemezen együtt dolgoztunk Csabával, ő mint egy jó jazz-zenész, abban a pillanatban irányított minket, amikor a szólószerep őrá jutott. Ebből is látszik, hogy a zenei nyelv egy. Ezt kellene minden zenésznek elsajátítania, a tanítványaimat is ebben a szellemben igyekszem nevelni.
Fejléckép: Klenyán Csaba és Lukács Miklós (fotó: Aknay Csaba, Raffay Zsófia)