Triplakoncerttel zárta évadát a Berlini Konzerthaus Zenekara. Az együttes, amelyet tavaly egy izgalmas nagypénteki koncerten hallhattunk utoljára, ezúttal is különlegességeket felvonultató, a műveket párbeszédbe léptető, gondolatébresztő műsort játszott, a szlovák karmester, Juraj Valčuha vezényletével. Bár július elejére a német fővárosban is megritkultak a nézőterek, amiben a nyaralások mellett horribile dictu a futball Európa-bajnokság is szerepet játszhatott, akik meghallgatták a két természetfestő darabot és a második részben egy 20. századi zseni fiatalkori művét, meghatározó élménnyel gazdagodtak.
Sibelius Az ókeanidák című műve delejes erejű alkotás, amely legfeljebb ismertségében, de semmiképpen nem kifejezőerejében marad alul más szerzők tengerzenéivel szemben. Különlegessége, hogy bármilyen arcát is mutatja meg az óceánnak, legyen az akár a nyugodt felszín, a játékosan csapkodó hullámok vagy a viharosan háborgó víztömeg,
szövetszerű muzsikájával végig érzékelteti, milyen óriási tömegű, végtelen természeti jelenséggel állunk szemben.
Az egyértelműen impresszionista vonásokat mutató mű legfontosabb jellemzői a már-már repetitív jellegű finommozgások, amelyek a maga anyagi valóságában idézik fel a hallgatóban a vízáradatot. Parádés volt hallani, hogy a zenekar és a karmester micsoda egységben, az óceán örökkévalóságát mindvégig megmutatva szólaltatta meg a muzsikát.
Ha már a régiek ilyen szívesen ábrázolták a vizet, mutassuk meg mind a négy elemet! – gondolhatta a még csak a negyvenes éveiben járó osztrák komponista, Bernd Richard Deutsch, így saját, Ókeanosz című orgonaversenyében egy-egy tételt szentelt a víznek, a levegőnek, a földnek és a tűznek. A szólista a magyar közönségnek is ismerős Iveta Apkalna volt, akit pár hónapja a Müpában is hallhattunk Boldoczki Gáborral közös estjén. Ahogyan ott is bőségesen adott elő modern és kortárs darabokat, virtuóz játéka és eredetisége a Deutsch-műnek is javára vált.
Iveta Apkalna (Fotó/Forrás: Nils Vilnis / Konzerthausorchester Berlin)
Első hallásra az a benyomásom támadt, hogy a darab ugyan kissé hatásvadász módon, ám semmiképpen nem közhelyesen mutatja meg a különböző természeti jelenségeket: mindegyikkel kapcsolatban nagyon erősen megjelent az ember érzelmi viszonyulása, csodálata vagy éppen félelme. A tételek elején általában kissé misztikusan, inkább karakterében, mintsem érzéki módon jelent meg a szóban forgó elem, majd
rövid időn belül eljutottunk annak szélsőséges, lenyűgöző, de veszélyes formáihoz, a hánykolódó tengerhez, a pusztító orkánhoz és így tovább.
Ez a képlet legkevésbé a harmadik, Föld tételben érvényesült, ahol az állandóság jelentette a legfőbb jellemvonást – habár itt is sor került a csillárszaggató fortékra, a Földanya kevésbé szeszélyesnek mutatkozott, mint társai. A legvirtuózabb és ezzel együtt legszélsőségesebb tétel természetesen az utolsó volt, amely a tüzet festette, Iveta Apkalna itt jócskán brillírozhatott, és szinte felfoghatatlan dallamfutamokat játszott. A művet – és a jelen lévő szerzőt – a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta.
A második részben Sosztakovics I. szimfóniája hangzott el, amelynek bemutatója idején a szerző még csak tizenkilenc éves volt, habár addigra már több mint két éve dolgozott a művön. A darab ennek ellenére is rendszeresen bekerül a zenetörténet legjobb első szimfóniáit felsoroló listákba, ami nem is véletlen, talán csak zabolátlanságából sejthető, milyen ifjú is volt alkotója a keletkezésekor – ám a szerző későbbi alkotásainak ismeretében ez sem annyira meglepő. Ugyanakkor a szimfónia jól mutatja Sosztakovics művészetének több jellemző vonását, már az első tétel fő témája a szemünkbe kacag, a groteszk és az irónia pedig később is a mű meghatározó vonása marad.
Bár egy-két hangszeres szólóra a korábbi művekben is sor került (különösen a fuvolákat hallhattuk fontos szerepben), a zenekari muzsikusok nagy része ekkor mutathatta meg képességeinek legjavát.
Gyönyörűen csengett a trombitaszóló, remekeltek a fafúvósok és a zenekar koncertmestere is,
míg a szólócsellista esetében a második megmutatkozásánál éreztem azt, hogy igazán magára talált. Ugyanakkor ebben a műben kisebb fogyatkozások is előfordultak, a vonóskar együttesként nem tudott elég csipkelődően ironikus lenni, és a zárótételben is inkább a zene szélsőséges vonásai jelentek meg, mintsem a Sosztakovics-muzsika izgalmas finomságai. Figyelembe véve az est korábbi produkcióit, felmerült a kérdés: vajon nem a karmester, Juraj Valčuha művészi hozzáállásából eredt már a Deutsch-műben is a szélsőségek felé tendáló, kissé hatásvadász megközelítés, mintsem magából a darabból?
Ritkán hallható műveknél mindig kérdéses, milyen előadói megközelítés hozza leginkább közel az alkotást a hallgatósághoz. Néhány hónappal ezelőtt a modern-kortárs repertoárban szintén otthonosan mozgó Daniel Harding mesélt arról, a karmester ilyenkor hajlamos kissé harsányabban megközelíteni a zenét. „Ha egy teljesen ismeretlen darabot játszol, nagyon emberi, természetes kísértés, hogy meg akard szerettetni a közönséggel, hogy egy kicsit el akard adni nekik” – nyilatkozta. Ha művészi szempontból fel is merülnek kérdések annak tekintetében, ahogy ezen az estén Juraj Valčuha és a Berlini Konzerthaus Zenekara a modern és kortárs műveket interpretálta, ahhoz kétség sem férhetett, hogy a darabok megnyerték maguknak a jelenlévőket.
Fejléckép: Juraj Valčuha és a Berlini Konzerthaus Zenekara (fotó/forrás: Martin Walz / Konzerthausorchester Berlin)
hírlevél
