Máté Gábor

Ha valami emléket kell előszednem, akkor nem a versek, nem az Ibusár, nem a Mauzóleum, még csak nem is az ismerkedés a szép emlékű Magyar Rádió egyes stúdiójában, ahol Bajkhállói Richárd első hangja lehettem. Ez mind nem. Sokkal inkább egy mozdulat vagy kéztartás, ahogy az alkalmanként közösen elfogyasztott sárgabarack, illetve szilvásgombócok után szemben vagy sréhen/srégen ülve velem – mert igyekeztem mindig látni a költőt, meg jól hallani, le ne maradjak valamiről –, ahogy az öblös vörösboros poharát két kézzel melengetve fogja, mintha egy madarat, nem galambot a Hősöm teréből, inkább valami sérült, lábatörött énekes madár lehet a lében, vagy „őszi madár ki mord a lombban” (fitogtatva írom, hogy olvastam például ezt a sort is), hogy ennyire vigyáz rá minden alkalommal, szinte simogatja a belül lévő szőlőlevet, mielőtt lenyelné.

Ez a meghatározó emlékem a 70 éves költőről. 

Akit éltessen az Isten.

Pálfi György

Lajossal a Taxidermiának köszönhetően kerültem kapcsolatba. Akkoriban nagyon szerettem volna filmet készíteni kortárs magyar szerző művéből. Végül A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton című novellái fogtak meg leginkább, nem csak témáikban vagy a nyelvezetükben. Döbbenetesen előremutatónak éreztem Lajos művészetét. Azt gondoltam, ha irodalomban ilyet lehet, akkor nekünk is ezt kellene csinálni. Szörnyen féltünk elkérni tőle a szövegeket, mert lássuk be, ha az ember filmet készít valaki más művéből, lényegében szétmarcangolja azt. Lajos szerencsére nyitott volt, sőt még segített is, a novelláihoz és hozzá is mindig fordulhattunk, ha a film gondolatvilága szétesni látszott.

Emlékszem, egy alkalommal tudtuk, hogy Lajos is eljön a forgatásra. Aznap valami borzalmasan kínos jelenetet vettünk fel, amikor a kakas megcsipkedi a főhős nemi szervét. Ez filmen is elég brutális, de egy forgatáson még groteszkebb a látvány. Mondtam is az operatőrnek, hogy csak a Lajos meg ne lássa, mit művelünk itt… Ekkor egy hang megszólalt mögöttem: „Nekem tetszik.” Ő volt az. Ez jól jellemzi, hogyan viszonyult hozzánk. Szabad kezet adott, hagyta, hogy tomboljunk, mert megbízott bennünk, hogy hitelesen tudjuk a film nyelvén tolmácsolni az ő szellemiségét. A legnagyobb öröm számomra az volt, hogy büszkén felvállalta a filmet.

Imádom a novelláit, a verseit, a regényeit, de legjobban mégis az interjúit szeretem, azt az egyedi nézőpontot, ahonnan a világot szemléli, meg az emberséget, ami sugárzik belőle. Ha nagy ritkán ad egy hosszabb interjút, mindig példát mutat, hogyan kellene viszonyulnunk ehhez a közéleti tébolyhoz, amiben élnünk kell.

Megoldókulcsokat ad az ember kezébe. Életstratégiát. Vigasztalást. Engem legalábbis vigasztal, hogy vannak olyanok, mint ő.

Pelsőczy Réka

Lajos szövegei, mikor először találkoztam velük, robbanást okoztak az agyamban. A Mauzóleum, A test angyala és az Ibusár szövege, fogalmazásmódja, az azon keresztül megjelenő specifikusan magyar vagy közép-kelet-európai életérzés, humor és emberszeretet ellenállhatatlan és szívemig ható. Nagyon köszönöm!

Isten éltessen, Lajos, „jókedvet-bőséget”, már amennyire ez lehetséges, szívem minden melegével, Pelsőczy Réka Jolán.

Dinyés Dániel

Kedves Lajos,

állok 15 évesen az Írók Boltja költészeti polca előtt, ahol két éve szisztematikusan ábécésorrendben művelem magam a kortárs irodalommal. A P-nél tartok. Leveszek egy kötetet, amelynek kékes gerincén ez áll: Esti kréta. Egy óra múlva is ugyanott állok, ugyanazzal a kötettel a kezemben, és hitetlenkedem, hogy a nyelv ezekre is képes.

Aztán: tíz év múlva Horváth Balázs ír egy dalciklust a verseidre, ekkor jövök rá, hogy veled akár együtt is lehet dolgozni, hiszen: élsz! Nevetségesen hangzik, de annyira egyértelmű volt számomra, hogy az utánozhatatlanul gazdag magyar költészet kánonjához tartozol, hogy pontosan ott voltál nekem, ahol Kosztolányi, József Attila, Szép Ernő, Szabó Lőrinc, és őket sem hívhatom fel egy szemenszedett ötlettel!

Aztán: 34 évesen megismerkedünk a Radnóti Színházban, ahol az Ibusár és más írásaidból csinálunk egy estet Andruskó Marcellával. Tiszta öröm a munka, ráadásul neked is tetszik a zene, amit az Ibusárhoz írtam. És ami a legfontosabb: beszélgetünk. Nem sokat, csak jól. Addigra már túl voltam Esterházy Péterrel való közös színházi dolgozáson, büfében ücsörgéseken, tudtam, hogy olyan íróval, akinek ott a homlokán a csillag, ücsörögni ajánlott és érdemes.

Aztán: a Pierrot. Megkerestelek ezzel a nagyszabású ötlettel, hogy fogalmazzuk újra a Pierrot Lunaire-t. Meghallgattál, ücsörögtünk pár órát, Monet-ról beszélgettünk, majd hála Istennek pár hónap múlva teljesen mással álltál elő, mint amilyen elképzeléssel megkerestelek. A 21 verset az olvasás pillanatában hallottam is. A soraid felkínálták a zenét. Nem kellett keresgélni a lehetőségeket, pusztán megfigyelni, majd választani.

Aztán: Dekameron a Bábszínházban, első felvonás vége. „Ön. Önöződünk.” Csak két szó, de csak te mutathatod fel úgy, hogy mellbe vágjon.

El is kértem belőle párat, decemberben hallhatjuk a Rádió kórusával az eredményt.

Aztán: még sokáig, jó? Te már ott és örökké, de nekem itt még sokáig. Rendben?

Fullajtár Andrea

Lajossal számos közügyet érintő kérdésben szólaltunk fel közösen, ezekből a legkedvesebb egy videó, amiben sokan részt vettünk.

Dés László

Parti Nagy Lajos nagy író, a magyar nyelv mágusa, ki- és befordítója, nagy varázslója. Alakítja, teremti a nyelvet. Megmutatja nekünk a magyar nyelv végtelen gazdagságát, kimeríthetetlen formálhatóságát. Fellépni vele öröm, olvasni tömör gyönyör, barátsága igaz és megnyugtató. Mert Lajos jó ember, a szó legnemesebb értelmében. Konfliktusom sosem volt vele, lehetetlenség. Mindig kedves, figyelmes és nyugodt, még ha belül eszi is magát, küzd démonjaival – ki ne küzdene? –, nyilván nagyon fegyelmezett, hiszen biztosan van gondja elég, már miért ne lenne, hiszen költő, író itt, ebben az országban. És mivel végtelenül becsületes és tiszta lélek, aki sosem alkuszik, se kicsiny, se nagy előnyökért, nem rajong érte a hivatalosság. Elképesztően sokat dolgozik. Verseket, regényeket, drámákat ír, fordít és újságoknak dolgozik.

Lajos regényeiben, verseiben olyan alakokat, archetípusokat alkotott, amelyek megkerülhetetlen alapfigurái a magyar irodalomnak. Dumpf Endre és Sárbogárdi Jolán mi vagyunk!

Lajos, jó veled együtt lenni, inni, enni, beszélgetni. És ezt még sokáig!

„Volt, ami volt,
Ami lesz immár voltiglan él.”

Isten éltessen sokáig, önző kívánság, szeretnénk még sokat együtt lenni veled, közös örömünkre, és saját épülésünkre, drága Lajos!

Darvas Ferenc

A mi Csárdáskirálynőnk

Kedves Lajos, abban a szerencsében részesültem, hogy 31 évvel ezelőtt zeneszerződ lehettem Ibusár című rádiós huszerettedben. Ebből színdarab is született, a jó ég tudja, mennyiszer adták elő. Készült lengyel, német verzió, ment Erdélyben, ment nagyzenekarral és egy szál zongorával, lett belőle monodráma, játszották spanyol nyelvű gimnáziumban, Örkényben és Játékszínben, Zsótér se maradt ki a sorból. Ez a mi Csárdáskirálynőnk!

Talán már megszoktad, hogy rendszeresen küldözgetek neked az álmaimban felbukkanó szószüleményekből (főleg ha picit Parti Nagy-osok), és te olyan jó vagy, hogy ezek sokszor tetszenek neked...

Nem akarok túl bőbeszédű lenni, érvényesüljenek mások is, befejezem hát egy erre az alkalomra írott köszöntő versikével, egy kecskerímmel (ezt ugyan már korábban kitaláltam, kegyes csalás, de belefér), tehát:

NAGYON FELMENT
PARTI NAGY
ÁRA,
LETT NEKI EGY
TAR-P**A-
GYÁRA

Isten éltessen, drága Lajos!

Orlai Tibor

producer

Hat hét, hat tánc. A hét asszonya. Sírpiknik. Dolcsaja Vita. A Bandy-lányok. Az étkezés ártalmasságáról. A kellékes. Hét előadásunk, amelyek nem érhettek volna el hatalmas sikereket, esetenként több százas szériákat Parti Nagy Lajos kivételes nyelvművészete, hibátlan színházi és stílusérzéke és – talán mindenekelőtt ezt kellett volna említenem – mély emberismerete nélkül. Mert enélkül bármilyen szellemes vagy gördülékeny is egy fordítás, nem fog elérni a néző lelkéig. Nem lesz belőle magyarítás. Hiányozni fog belőle a vallomásosság, a tragikomikus groteszk humor, amit csak mi értünk, amitől a színészi alakítás személyesé válik és új dimenziót kap, amitől alkotók és nézők összekacsintanak, összekapaszkodnak, és arra a bizonyos estére közösséggé válnak.

Nem kérdés: más nem tud úgy írni, ahogy ő. Inkább az a kérdés, mikor férünk bele Szövegíró Bandi idejébe!

Szabó T. Anna

költő, író, műfordító

Harminc éve Parti Nagy-lázban égett az Eötvös Collegium. Akkor jelentek meg kazettán a novellái a szerző előadásában, szobáról szobára járt, rongyosra hallgattuk. „Nescafés vért sütnek neki, attól ilyen nyugtalan” – zengte a mély, komor, mégis megnyugtató hang, „a sztaniol is beépül”, „bála szezon, kilós fazonár”, a mondatai hidegrázósan pontosak, és borzongatóan viccesek voltak, igen, ez a kor épp ilyen, mondtuk, nem tudtunk vele betelni. A kilencvenes években (is) csak a gátlástalanok találták meg gyorsan a helyüket, közben minden tele volt magukban motyogó szerencsétlenekkel, elkezdődött a sebesen fokozódó kétségbeesés és a gyűlölködő bűnbakkeresés.

Mondjam, hogy megvigasztalt? Mint Svejk, nagyjából úgy. A verseiből tartottam életem első magyar szakos kiselőadását, átalakította egész nyelvszemléletemet. Nemrég megint meghallgattam őt a Litera estjén: igen, még mindig ilyen. Jó, hogy van, jó, hogy nem változik, sem a humora, sem a keserűsége. Erős és erőt ad. Sok szeretetteli születésnapot kívánok neki! Köszönök mindent.