Nem otthonról hoztad a mesemondást, sőt gyerekkorodból nem is ismerted a meséket. Ez lehet a magyarázat arra, miért tudsz nyíltabban tekinteni rájuk, meglátni más összefüggéseket?
Pontosan. Nekem egyből ez a kódrendszer tárult fel. 23 éves voltam, amikor találkoztam a mesékkel. Nem tudtam olyan sokat a világról, de már volt annyi tapasztalatom, hogy megértsem a mesékbe kódolt üzeneteket. Azt viszont nem értettem, hogy ez miért tűnik mások számára olyan különlegesnek. Nagyon kellett hinnem abban, hogy érvényes, amit a mesékről gondolok, mert volt 10 év, amikor kicsit hibbantnak tartottak a gondolkodásom miatt.
Te nem azokat a tanulságokat vonod le a mesékből, amiket gyerekkorunkban megtanultunk. Saját kódrendszert alkalmazol az értelmezésükre?
Ez nem a saját kódrendszerem, hanem egy tőlem függetlenül létező, ősidők óta meglévő értelmezési keret. A meseterápia attól lett az, ami, mert én egy, az emberi élet minden lényeges elemét tükröző kódrendszert találtam meg benne. A kódok nem mások, mint az emberi élettel kapcsolatos fizikai, lelki, szellemi teendők.
Egyfajta természetes tudás azzal kapcsolatban, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagáljunk.
Én úgy látom, hogy az életünkben folyamatos kódhibák lépnek fel. Ha ez nem fordulna elő, akkor az ember mindig tudná, hogy mi a helyes válasz vagy cselekedet egy szituációban. A mesék azt az állapotot őrizték meg, amikor nem volt még kódhiba – ezért van az, hogy ki tudják javítani.
Kiknek ajánlott ez a módszer? Kiknél válik be?
Azok számára a leghatásosabb, akik rendelkeznek a belső képalkotás képességével, mert a terápia sikere ezen is múlik. Ahogy ma reggel a buszon egy kislány mondta: „Én a fejemben nézem a mesét!” A másik fontos dolog
a megfelelő, helyzethez igazodó mese kiválasztása, amely, mint a kilőtt nyíl, a szív közepébe talál. Bemozdulnak az érzékszervi és érzelmi csatornák, működésbe lép a teljes érzelmi háló, ami az egész személyiséget megrengeti.
Egy mesének többféle verziója is létezik, hogyan döntöd el, hogy melyiket használod?
Amikor bevonok a terápiás munkába egy mesét, többféle verzióját is megnézem, és azt választom, amely leginkább fedésben van a páciens mintázatával.
Páciensenként eltérhet, hogy egy mese melyik változatát alkalmazod?
Teljes mértékben. De az is előfordul, hogy a páciens hoz mesét. A Hamupipőke című mese például rendszerint Disney- vagy Perrault-változatban kerül elő. Ilyenkor megfigyelhető, hogy
az illető pont azért nem tud kilábalni egy hosszú évek óta fennálló élethelyzetből, mert „nem jó mesében van”.
Azzal a mesével, ami azt mondja, hogy majd a tündérkeresztanya ad egy tökhintót, de éjfélkor haza kell futni, mert akkor eltűnik az illúzió, nem lehet kikerülni a gödörből, ha az a problémád, hogy nem vagy elég bátor önmagad felvállalásához. Ez csak még mélyebbre taszít. Jön az éjfél, a tündérkeresztanya, a varázspálca, és a hintóból újra egér lesz meg tök.
A Grimm-változatban Hamupipőke nem bízik magában, ezért önszántából hagyja ott a királyfit, elmenekül előle. Méghozzá háromszor. Végül legyőzi a félelmeit, miközben persze a férfi stabilan ott van mellette. Egy rosszul ismert mese vagy egy kevésbé hiteles változat olykor sokat rombolhat rajtunk.
Ezek után felvetődik, mekkora felelősség, mit mesél az ember a gyerekeinek… Lehet rosszul kódolni a kicsiket a nem megfelelő mesékkel?
Egy anyuka nem tud mesékkel kárt okozni, terápiás munkában viszont lehet.
A gyerekeket nem érdeklik azok a mesék, amelyekhez nincs közük. Egy gyereknek az a fontos, hogy sok mesét halljon. Nem kell fejből mesélni, nyugodtan lehet olvasni! Az a lényeg, hogy mintákat mutassunk neki a történetekkel, a gyerek majd kiválasztja azt, ami az övé. Ráismer a saját meséjére, amelyre nyugodtan rábízhatja magát, mert abban ott van a megoldás is.
A könyveidben egy kicsit misztikusnak tűnik a dolog: mintha csak ránéznél valakire is tudnád is, hogy mit kell mesélni. Mi alapján választod ki a megfelelő történetet?
Az alapja a mesék ismerete, méghozzá rengeteg meséé, hogy legyen miből választani. A másik, hogy tudni kell figyelni, érzékelő jelenléttel jelen lenni egy szituációban. Nem arra koncentrálok, hogy mit hallok, hanem, hogy mit nem. Mi az, ami csak mozdulatokban mutatkozik meg, egy rossz ragozásban, felcserélt szórendben, kézmozdulatban. A hozzám érkező sok mindent tud magáról, sokat viszont nem. Amiben segítséget kért, nem kívülről fogom tudni neki odaadni. A megoldások, a válaszok ott vannak benne. Nekem csak hozzá kell segíteni, hogy a számára kiválasztott mesén keresztül arra forduljon, ahol ezeket megtalálja.
Ez egy részben optimista, részben frusztráló elképzelés.
Fontos, hogy mindig mindenkiben ott van a probléma és a megoldása is. Ott csúsznak el a dolgok, hogy a kettő közötti út nem látszódik.
Benőtte a gaz, vagy rossz irányba indult el valaki, esetleg nem is tud arról, hogy ott van, hanem kívül keresi. Vannak olyan nehéz életszakaszok, amikor beszűkül a tudat és nem látjuk a horizonton túli megoldásokat. A cél az, hogy olyan mesét adjak, ami segít tágítani a látómezőt. A módszer lényege, hogy nem én segítek, nem én mondom meg a tutit, hanem ismerem azt a mesét, ami segít.
Azon dolgozunk, hogy összekapcsoljam őt a meséjével.
Ilyenkor a terápiás ülés első felében az út megtisztítása folyik: mi ez az akadály, ami nem engedi neki, hogy táguljon a látómező, miért fél, miért nem tud kapcsolódni a mesékhez?
Nemcsak mesék motívumaival dolgozunk. A meséket mindig a páciens élete tölti meg energiával, lehetőségekkel, reményekkel. Ezért jó, hogy a mesének szigorú szerkezete van, érzelmek nélküli, szigorú karakterológiával rendelkezik, ami lehetőséget ad arra, hogy mindenki a saját személyes valóságával tudjon belépni a zárt rendszerbe. A történetekből egyértelműen kirajzolódik, hogy mi történik, ha hibázol, s az is, hogy mit kell tenni a sikerért.
Mennyire egyértelmű, hogy kinek miért választasz egy történetet?
Senkinek nem mondjuk meg a terápiában, hogy miért kapja azt a történetet. Gyakori az a terápiás helyzet, hogy amikor a páciens megkapja a mesét, csalódottan jön a következő alkalomra, hogy
Miért éppen ezt? Köszönöm, de nem kérem! Ez hülyeség és semmi köze nincs hozzám.”
Türelmesen rá kell vezetni, hogy talán megéri közelebbről megvizsgálni, aztán az óra végére kiderül, hogy minden sora róla szól. A hárítás nagyon gyakori.
Az új könyv csoportterápiás tapasztalatokat gyűjt össze.
A módszerem utolsó elméleti darabja, a tanítványaim a csoportterápia módszertanához tankönyvként is használhatják. 52 könyvem van, ebből 10 a módszer bemutatása. Nem szerettem volna száraz tankönyveket írni, azt gondoltam, hogy akkor jó egy módszer, ha az egyszerű Rozi néni is megérti, hogy mi történik itt. Eldöntöttem, hogy könnyen érthető nyelvezetet használok, szakszavak nélkül.
Ennyi könyv közül melyikkel érdemes elkezdeni a köteteid olvasását egy laikusnak?
A Hamupipőke Facebook profilja az egyéni meseterápiás esetek, A királynő…. pedig csoportos munka leírása. Arról kap képet az olvasó, hogy mi történik ilyen helyzetben. Az összes többi könyvem a mesék értéséhez, a kódok megfejtéséhez, az egyes mesék, mesetípusok felhasználási módjához ad segítséget. Az Életválságok meséiben minden történetet öngyógyító történetté is alakítok. Az terapeuta nélkül is használható, mert ott a mesék veszik át a terapeuta szerepét.
Ez mit jelent?
Maga a mese az, „aki” kérdez. Tényleg, mint terapeuta működik közre, a saját belső igazát követve tesz fel kérdéseket. A válaszok pedig megmutatják, hogy mi hogy vagyunk egy adott történettel: mit tettünk volna, miért nem tudtunk így dönteni, mi kellene ahhoz, hogy mi is megvalósítsuk a saját vágyainkat stb.
Végső soron minden mese arról szól, hogyan lehetnél boldogabb az adott pillanatnál, és vannak mesék, főleg a keleti mesék, amelyek a tartós boldogság titkára is tudnak egészen szuper recepteket.
Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát
Meseterápiás csoporttörténetek
Jelenkor Kiadó, 2019
A könyv megvásárolható a Líra.hu webáruházában ide kattintva>>>