Mi újság vasárnap

Daniel Kehlmann: Mozgókép (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Mit keresek ebben az autóban?

Mozdulatlanul ülök. Ha az ember nem mozog, néha visszajön az emlékezet.

De ez most nem működik. Csak annyi bizonyos, hogy a sofőr dohányzik. A járművet sűrű füst üli meg. Ég a szemem. Rosszul vagyok. A férfinak őszül a haja, a válla csupa korpa. A visszapillantó tükörről egy gyöngysoron függő kis kereszt himbálózik.

Nézzük sorjában! A sofőr értem jött, kinyitotta nekem az ajtót, és a többiek tátott szájjal nézték, a vézna Franz Krahler, az ostoba Einzingerné és az a kis ember is, akinek sosem jut eszembe a neve.

Mert a Békés Alkony Szanatóriumban tulajdonképpen egyik nap olyan, mint a másik: reggelinél szól a rádió, az ember kimegy a parkba, fáj a háta, ebéd, az ember belenéz az újságba, és bosszankodik, közben megy a tévé; néhányan nézik, mások alszanak, valaki mindig irgalmatlanul köhög. Aztán már fél négy van, jön a vacsora, utána ébren fekszik az ember, és félóránként ki kell mennie a vécére.

Egy kereszteződésnél megállunk, három hosszú hajú fiatal nagyon lassan ballag át az úttesten, a sofőr letekeri az ablakot, és kiordítja, hogy az ilyen huligánoknak jót tenne egy újabb háború, azok rá se hederítenek, amitől csak még dühösebb lesz. Elindul, de közben még mindig káromkodik.

És most eszembe jut: a tévéstúdióba.

De melyik műsorba? Előrehajolok, és megkérdezem.

A sofőr hátrafordul, a füstfelhőn át rám néz, de nem érti.

Megismétlem a kérdést.

Neki ugyan tök mindegy, kiáltja. Mit érdekli őt ez az egész fasság!

Hát jó, nem szólalok meg többet.

Ő viszont belelendül. Hagyják őt békén, nyugalmat akar! Olyan nagy kérés ez?

Mire megállunk a Rádió épülete előtt, éppen megnyugszik. Kiszáll, megkerüli az autót, kinyitja nekem az ajtót. Megfogja a könyökömet, kisegít a kocsiból. Micsoda szemtelenség, de valóban segít elesés nélkül kilépnem az utcára.

A Rádió homlokzata még a környező házakénál is szürkébb. Bécsben most minden ház szürke, néhány kivétellel, azok sötétbarnák. Mintha az egész várost sárral kenték volna be. Télen az égbolt rideg, alacsony, nyáron sárgásan nyirkos. Valaha ez is más volt. Ha az ember elég öreg, tudja, hogy ebben a csupa szemét, szénfüst és kutyaszar városban már az időjárás sem olyan, mint azelőtt.

A forgóajtó akadozik, egy pillanatra megrémülök, hogy utazásom itt véget ér, de bejutok, és az előcsarnokban csakugyan vár rám valaki: egy nagyon vékony, okos arcú fiatalember, kerek szemüvegben, kezet nyújt, és bemutatkozik, hogy ő Rosenzweig, a felelős szerkesztő.

– Remek – mondom. Mindig örülök, ha egy fiatal udvarias. Manapság ritka az ilyen. – Miért felelős?

– A műsorért.

– Milyen műsorért?

Néhány másodpercig rám mered, aztán megszólal: – Mi újság vasárnap.

– Nem tudom.

– A műsor!

– Mi van vele?

– A műsor címe. Mi újság vasárnap.

Miről beszél ez az ember?

– Erre tessék! – Egy ajtóra mutat az előcsarnok túlsó végén. Követem, végigmegyünk egy rövid folyosón, aztán megállunk egy páternoszter előtt, aminek nagyon nem örülök.

Elmegy előttünk az első kabin, a második követi, a harmadikba már nyilván be kell szállnom, megrémülök, az is elmegy előttünk. Gyere, biztatom magam, volt már rosszabb is. Amikor feljön előttem a negyedik kabin, lehunyom a szemem, és előretámolygok. Sikerül belépnem, de ha nem fogja meg a vállamat, elesem. Jó, hogy ilyen gyorsan reagált.

– Eresszen el – förmedek rá.

A kiszállás persze még nehezebb. De a fiatalember érzékeli, a kezét a hátamra téve taszít rajtam egy kicsit. Kiszédülök, ő mellettem áll, és hál’ istennek, megint elkap.

– Hagyja ezt! – mondom.

Műanyagszag van, valahonnan nagy gépek dohogása hallatszik. Egy folyosón megyünk, a falon jobbról, balról egyformán vigyorgó emberek dedikált fényképei lógnak. Néhányukat ismerem: Paul Hörbigert, Maxi Böhmöt, Johanna Matzot és amott Peter Alexandert, aki valamilyen oknál fogva az aláírása alá még odafirkantotta, hogy Hatalmas köszönet az én drága, drága közönségemnek.

Fejléckép: Daniel Kehlmann (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Líra Könyv)