Miért döntöttél úgy, hogy belevágsz a podcast műfajába?
Az volt a titkos vágyam, hogy ismét rávegyem magam az órákon át tartó olvasásra, a frissen megszülető szövegek megismerésére. Nagyon-nagyon nehezen ment az utóbbi egy évben az áhítatosan belefeledkező olvasás, az újdonságok befogadása. Nyilván olvastam sokat - esszéket, verseket, tanulmányt, mindenfélét, és sok régi kedves regényt is újra elővettem -, de megfigyeltem, hogy mennyire másképpen, mennyivel feszültebben bánok a szöveggel, mint korábban: folyton abbahagytam és a híreket kezdtem böngészni, csodára várva; ebből tudom, hogy a félelem szétforgácsolja a figyelmet. A saját fegyelmemet szerettem volna élezni egy kicsit, visszakerülni abba a szellemi vérkeringésbe, ahonnan elzárt és kimetszett az állandó szorongásom –
mintha az agyam is el akart volna bújni, de hogy pont az elől bújjon el, ami megmenthetné!
Szabó T. Anna (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó Opera magazin)
Dühített, úgyhogy ez volt az egyik belső, titkos ok arra, hogy igent mondjak a felkérésre. Az engem faggató beszélgetős műsorokban is vissza szoktam kérdezni időnként, úgyhogy remélem, a kérdező szerepe nem idegen nekem. Nyilván elég gyakorlatlan vagyok benne, de kíváncsi és lelkes: ha megszerettem valamit, boldogan biztatok másokat is olvasásra.
Értek meglepetések az új könyvek felfedezése során?
A műsorra készülve végre pár ülésben elolvastam vagy újraolvastam Vámos Miklós az utóbbi időben írt vagy újra kiadott köteteit. Micsoda sodrásuk van! Ráadásul ő ötszáz oldalnál nem is nagyon adja alább, úgyhogy a kitűzött nagyregény-olvasási normámat is teljesítettem. Annyira jó volt meglátni bennük a titkos kapcsolódásokat, például, hogy mi maradt ki az Apák könyvéből és került be a Dunapestbe. Erről is beszélgetünk majd.
Egy év bezártság után sokszor képtelenül távolinak tűnnek az emberek, ilyenkor a beszélgetés szerepe különösen felértékelődik. Mennyire figyeled az ilyen típusú műsorokat?
Rajongok a jó beszélgetésekért. A Bartók rádió mellett leginkább a német kulturális rádió adását hallgatom rendszeresen, még a Berlinben töltött évem alatt szoktam rá, abban folyamatos az efféle eszmecsere.
Eddig ritkán hallgattam podcastokat, most kezdem sorra bepótolni a mulasztásaimat, sok izgalmas könyves műsort találtam.
Sajnos túl sok időmet töltöm az interneten, és látom, hogy éppen a számomra fontos nyugodt és egymásra figyelő beszélgetés vész el a közösségi felületeken, gyakran már csak az indulatok vezérlik a hozzászólásokat. Az agresszív beszédmód elszomorít, és a magam módján teszek is ellene: igyekszem minél tovább megőrizni a nyugalmamat.
Számíthatunk arra, hogy a hozzád közel álló írók, költők lesznek a vendégeid?
Amikor én kérdezek majd a Lírástudókban, mindig örömmel hívom el a számomra kedves írókat; persze az új ismerős is öröm. Könnyebb olyanokkal beszélgetni, akiket harminc éve olvasok, de felfedezni valakit talán még izgalmasabb, hiszen bármilyen távol álljanak tőlem, a párbeszéd során kiderülhet, hogy nem is vagyunk olyan messze egymástól.
Az egyik első adás vendége régi pályatársad és barátod, Mesterházi Mónika. Miért őrá esett a választásod?
Ismét egy rendkívül erős verseskötettel lépett elő, évtizedes belső munka után. A legnehezebb és legfájdalmasabb témáról ír, a gyászról. Nem csak a szerettei elvesztésének a pillanatáról, de az emlékezésben megtalálható fényességekről is.
Magáról a gyászmunka írásban rögzített folyamatáról. Nagyon tisztelem érte, hogy meg tudta írni, és milyen szépen!
Roppant bátor címet adott a kötetnek: Nem félek. Mintha megvigasztalhatnánk magunkat – holott a címről kiderül, hogy nem tényre, hanem emlékre vonatkozik. A verseiben mindig az ember érzelmi kiszolgáltatottsága jelenik meg - és nem csak a másoké, hanem lefegyverzően őszintén tud beszélni saját kiszolgáltatottságáról, vagyis az egymásnak való kölcsönös kiszolgáltatottságunkról. Ráadásul éppen az érzelmi függés teszi ezt velünk; Pilinszky egyenesen a szeretet tériszonyának és kicsinyes aggodalmának nevezi ezt az állapotot. Gyönyörű, ahogy Móni ki tudja ezt fejteni, a klasszikusokéval vetekedő fegyelemmel. Számomra a Mesterházi-életmű intenzitása meghatározó vonatkoztatási pont.
Mesterházi Mónika és Szabó T. Anna (Fotó/Forrás: Fidelio)
Valószínűnek tartom, hogy a költészet mindig fontos sorvezető marad a számodra ebben a műsorfolyamban is.
Nagy szükségünk van a versre a bajban. Az emberek többsége csak akkor fordul a költészethez, amikor szerelmes vagy elvesztett valakit. Ilyenkor az életbe vetett szerelmünk erősödik. A hiányérzetben is ott az élnivágyás, hiszen minél több embert kell gyászolnunk, annál jobban kapaszkodunk a szép emlékek örömébe. Most olyan, mintha egy háborús időszak után lennénk, lassan talán megkezdődik az újjáépítés.
Nagyon várjuk, hogy elinduljon az élet, és meggyőződésem, hogy énekre, zenére és versre van a legnagyobb szükségünk a lelki stabilitáshoz, úgyhogy ezeket a gyorsan ható érzelmi immunerősítőket érdemes beszedni mindenkinek.
Egész életemben rengeteget segítettek rajtam a fejemben hordozott versek. A gondolkodást is edzi a szövegek állandó értelmezése: megtörtént, hogy álmomból felébredve egyszer csak megértettem egy sort, amin húsz éve töprengtem. Móni könyvére visszautalva: szerepel benne valaki, aki a halálos ágyán is verseket mond, a betegsége mélyén is József Attilát idéz, így győzi le a fájdalmát és a félelmét. Az irodalom szeretetétől a szeretet irodalmáig vezető utat járjuk be vele.
Melyik éned vezeti inkább a műsort, az írói, vagy az olvasói?
A felkészülés során élvezet úgy belemerülni az olvasásba, hogy közben az írói énem is figyeljen, a szakmaiságom is éber legyen. Csodálatos az élő klasszikusainkkal beszélgetni – de ha a mikrofon előtt ülök a szerzővel, már nem író vagyok, hanem lelkes és érdeklődő olvasó.
A Lírástudók minden második szerdán este fél 8-kor jelentkezik új részekkel. Az első adás április 28-án hallható.
Fejléckép: Szilágyi Lenke / Magvető
hírlevél
