Mindig minden szerelemből történik – kritika A fügefa című regényről

Van abban valami bornírt báj, ahogy a szomszédos országok/népek irodalmi termésének legjava eljut a magyar olvasókhoz: erre általában akkor kerül sor, amikor az adott mű már nemzetközi sikereket ért el. Goran Vojnović regénye, A fügefa is így érkezett Magyarországra, miután már tucatnyinál több nyelvre lefordították. Az a szerencsénk, hogy a benne leírtak semmit nem avultak az eredeti, szlovén megjelenés óta.

A Balkán, és azon belül az egykori Jugoszlávia egyszerre távoli és közeli, ismerős és ismeretlen, otthonos és egzotikus a magyar olvasó számára. Látjuk, de csak nehezen értjük a soknemzetiségű és vallásilag is színes térségben zajló folyamatokat, s igazában – történelmi tapasztalataink ellenére – el sem tudjuk képzelni, miként befolyásolják az ott zajló történelmi léptékű folyamatok az egyes emberek életét.

„Mintha valaki egy vonalat húzott volna rajtam keresztül. Elválasztottak minket, elválasztottak mindannyiunkat. Egy vonalat húztak közém, az anyám és apám közé. Most valaki más dönti el, hogy láthatom-e a szüleimet.”

Goran Vojnović rafinált szerkezetű regénye – kis kitekintéssel az „előzményekre” –

három generáció történetét vázolja fel, s az egyes ember sorsába beszüremkedő történelem sorsfordító mivoltára (is) reflektál.

Hétköznapi, esendő szereplőket mozgat térben és időben, nagyjából hét évtizedet bebarangolva, úgy, hogy a „teljes kép” – ha egyáltalán ez lehetséges – csak a regény végére áll össze, s az könyv elején feltett kérdésekre csak (csak?) a legvégén kapunk választ.

Goran Vojnović: A fügefa (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

„A végén eljutunk önmagunkhoz, úgy, ahogy vagyunk, nem tudjuk megváltoztatni vagy szépíteni a történet végkimenetelét, mert itt vagyunk szem előtt, a hibáinkkal együtt, tehát megfelelően kell felépítenünk azt, ami már nincs, nem is tanúskodhat a hazugságainkról, kitalálhatjuk a múltunkat, őt nem érdekli, nem fogja nehezményezni, hogy átírjuk” – mondja, ha tetszik írói hitvallásként, a főszereplő szájába adva a szerző ezeket az értelmező mondatokat, melyek, nem csak a történetre, de a regényre magára is reflektálnak. A fügefa című regény nemcsak a „nagy szerkezet”, de a stílus szempontjából is bravúros, hiszen, ha a felbukkanó gondolatfolyam úgy kívánja, egyetlen mondat húzódik oldalakon keresztül... De nyugalom, ez csak olyankor történik meg, amikor annak tényleg súlya és jelentősége van! A fordító, Reiman Judit kiemelkedő munkát végzett, hiszen a történet sodrása mellett a hangulat is „átüt a fordításon”. S a háromszáznegyven oldalas szöveg viszi-sodorja az olvasót, s éppen nagysága miatt olvasás közben aggodalmat kelt, ahogy közeledik a hátsó borító, a történet vége…

…van-e/lehet-e tanulsága egy ilyen nagyregénynek?

Vagy elég az, ha a végén elengedjük a szereplőket, s az ő történetük alapján a saját életünkre, a világ változására pillantunk másként, talán őszintébben?

Goran Vojnović regénye a szerteágazó és összetartó történeteken keresztül megélhetővé teszi a benne foglalt emberi sorsokat, s közben közelről mutat meg olyan élethelyzeteket, melyek egy része egészen-egészen ismerős lehet, másik része pedig éppen az előbbiek által változik érthetővé. A fügefa nem tartozik a könnyen feledhető könyvek sorába. És ez már önmagában is öröm!

„A végén eljutunk önmagunkhoz, úgy, ahogy vagyunk…”