A történet ma sem veszített időszerűségéből, hiszen a sikerorientált yuppie-k ma is ugyanúgy, ha nem jobban, éheznek a sikerre, gazdagságra, mint 20-30 évvel ezelőtt, s nem könnyű mindeközben megőrizni emberi arcukat. Sam Wheatnek, a fiatal bankárnak, úgy tűnik, mégis sikerül. Igaz szerelemre talál a fiatal keramikus Molly személyében, és szakmáját is már-már túlzott tisztességgel gyakorolja. Ez utóbbi, ami a vesztét okozza. Talán túl sok ez, egy életet elvenni, hogy saját stiklijeinket elfedjük. Carl, Sam barátnak hitt munkatársa mégis megteszi, azaz megteteti mással, mosva kezeit. Lehet-e így békében nyugodni? Sam nem tud, itt ragad lét és nemlét határán, még feladata van. Szellem létére földi segítőkre van szüksége, hogy utolsó küldetését beteljesítse, megmentse szerelmét és bosszút álljon. Harcolni tanul szellemtársától a Metró Szellemtől és közvetítőt talál Oda Maeben, az addig kóklerkedő spiritisztában.

Film és mégsem film, ami pereg előttünk, de rendezésében, technikájában, kivitelezésében a darab versenyre kel kétdimenziós elődjével. A szertelen szerelem a történet elején, majd nemsokára a derült égből villámcsapásként jövő tragédia itt is az. A szomorúság fájó, a tehetetlenség dühítő a néző számára, bár az első felvonás még inkább mozaikokból összeálló képnek tűnik, de a második részben, talán épp a humor által ellazított érzékszerveinknek köszönhetően, magába ránt a dráma. Ha már a bolondos, szemfényvesztő Oda Mae is hinni kényszerül a lehetetlenben, miért ne tehetnénk mi nézők is azt?

A zene első hallásra nem tűnik nagyon dúdolhatónak - leszámítva a film vezérmotívumát, az Unchained Melodyt, ami itt is feltűnik -, de a mozgalmas és kifejező táncbetétek, a számtalan technikai bravúr, a színvilágukkal is üzenő jelmezek, az előzőleg sosem tanult színpadi mozgástechnika mind a siker záloga e darabban. Mégis kevés lenne mindez, ha értékes színházat akarunk, ha útravalóval akarjuk ellátni a színházból távozó nézőt. Ekkor jön a színház valódi csodája, a játszó ember, a színész. Ők mind egytől-egyig érzelmeket közvetítenek, és ez láthatóan eljut az emberek szívéhez. E nélkül nincs katarzis, de nincs ováció, elragadtatás sem, márpedig a május végi premieren az volt!

Dolhai Attila, Vágó Bernadett - Ghost, Budapesti Operettszínház ( forrás: Budapesti Operettszínház)

"Ezt az ember magával viszi", ahogy Sam mondja a zárójelenetben. Igen, a szerelem, a szeretet az, ami egyedüli jó poggyászunk lehet földi életünk végén, akkor is, ha mi megyünk és akkor is, ha mást engedünk el. Szeretnénk hinni benne, az ilyen esték ezt erősítik az emberben.