– A CEU-hoz tartozó Centrális Galéria 200 négyzetméteres kiállítóhelyét cserélte le a Fortepan 18 négyzetméteres irodájára.
– 16 évet dolgoztam a CEU-hoz tartozó OSA Archívumban, történeti kiállításokat mutattunk be. Amivel most foglalkozom, nem sok köze van ehhez, tehát nem ugyanazt csinálom kicsiben, amit ott. Most mást csinálok.
– Ott mit csinált?
– Évente 5-6 kiállítást tartottunk, a gulagról, Budapest ostromáról vagy épp Csernobilról. Az én munkám az anyaggyűjtéstől a kiállítás építéséig elég sokrétű volt, mindenféle vizuális feladat tartozott részben hozzám, még a meghívók tervezése is. Nagyon szerettem, és végső soron a Fortepan filozófiája is innen származik: a szabad hozzáférés ugyanis a CEU szemléletében is fontos helyet foglal el.
– A Fortepannál szintén elég sok dolgod van, te vagy az egyedüli ember az oldal mögött.
– Nem, csak én vagyok az egyetlen, aki ebből él. Van még 6-8 kollégám, akik szkennelnek, leírnak, képet adatolnak, hagyatékokat keresnek, megpróbálják felénk terelni a leszármazottakat, vagy a Fortepan anyagi hátterén dolgoznak. Szóval van segítségem, de szükség is van rá, mert a munka is sok: én válogatom ki a képeket, tartom a kapcsolatot az adományozókkal, foglalkozom a behozott képek sorsával, hogyan jusson el a szkennelőig és vissza, hogyan kerüljön ki az oldalra.
– Mindez azzal indult, hogy Szepessy Ákos barátjával évekkel lomizni kezdtetek. Ilyet csinál még?
– Persze, amíg van lomtalanítás, addig mi megyünk. A 80-as évek közepén kezdtünk el a Ákossal lomtalanításra járni. Papírképeket most már nagyon ritkán lehet találni, mert sokan lomiznak és arra még látnak némi esélyt, hogy a fotókat el tudják adni – de negatívokat még mindig lehet találni. Ezt ráadásul egyszerűbb is feldolgozni. Az utóbbi három-négy év legjellemzőbb zsákmánya azonban a dia volt. A 70-es évek elejétől nagyon nagy divat volt a diázás, de főleg a turistaeseményeken csinálták az emberek, tehát Burgasz, Fekete-tenger partja meg a Balaton szerepel rajtuk. Ráadásul elég béna képeket is készítettek, így nagyon nehéz kihámozni azt a minket érdeklő 1%-ot a halomból. Ha diákat találunk, sokszor már el sem hozzuk.
– Nemcsak amatőr képek, hanem gyűjtemények, ismert fotósok hagyatékai is vannak az oldalon. Mégis, mindegyik kép ingyenesen elérhető és felhasználható.
– Nem hiszem, hogy a fotográfiának ilyen értelemben lenne hierarchiája, szerintem egy Moholy-Nagy kép is lehetne szabadon letölthető. A szabad felhasználás arról szól, hogy üzleti céllal felhasználsz valamit, pénzt termelsz abból, ami tulajdonjogilag nem a tied. Viszont ha pénzt termelsz, mondjuk kiadsz egy falinaptárt vagy csinálsz egy applikációt, akkor adót is fizetsz belőle. Én azt szeretném, hogy a Fortepan az adóból kapjon pénzt, abból a megtermelt haszonból, ami az államot gazdagítja. A zenei világban ez nagyon jól működik: játsszák a számaidat és jutalék formájában visszakapsz a pénzből. A fotósok életműve ezzel szemben teljesen elértéktelenedik, sehogy sem tudnak a fotókból pénzhez jutni – és ez nem azért van, mert a Fortepan ingyenes, hanem mert nincs lehetőségük pénzt keresni vele. Három-négy fotós tud eladni archív fotót, a többiek egy kockát sem. Ha a hagyaték egy múzeumhoz kerül, ott megőrződik, de csak lassan válik láthatóvá. A múzeumok óriási lemaradásban vannak a feldolgozással, mire láthatóvá tesznek egy életművet, lehet, hogy a fotós már nincs is köztünk. Mi egy alternatívát próbálunk nyújtani: pénz nem fog befolyni belőle, de legalább látható lesz az életmű. Én azt látom, hogy ahogy idősödnek a szerzők, ez válik elsődleges szemponttá.
– Nem várható, hogy az oldal vagy legalábbis egy része fizetőssé váljon?
– Mi az egyszerűbb utat választottuk, ingyen adjuk, cserébe nem foglalkozunk a dolog jogi részével. Én nem szeretném, ha az életem arról szólna, hogy minden egyes kockán rágódok, ki mennyiért kapja, mire használja, nem szeretnék bíróságra járni, felhasználási jogokról vitázni. A Fortepan soha nem lesz fizetős, és nem lesznek rajta premium-szolgáltatások sem. Mi alapján lőném be, hogy melyik képért mennyi pénzt kérjek? A gondolkodásunk hagyományosan print alapú, azt gondoljuk, az termel profitot ami printen megjelenik, így ezért kellene több pénzt kérni. Pedig az igazi profit az online megjelenésben van – ott viszont egy harmadakkora pixelszámú kép is elég. A múzeumokban viszont még mindig így listázzák ki a képeket: 5 ezer forint ezer pixelig, 8 ezer forint kétezer pixelig, satöbbi.
– Hogy dönt arról, mi az oldalra való és mi nem?
– Alapvetően a jó képek kerülnek fel – de vannak olyan helyzetek, amikor egy fotó nem sikerült különösebben jól, de olyan történelmi helyzetet, periódust, városrészt vagy eseményt mutat be, ami nagyon aluldokumentált. Ilyenkor elgondolkodom, és esetleg feltöltjük azzal a gondolattal, hogy ha majd lesz jobb kép, kidobjuk – a probléma az, hogy később sem dobjuk ki. Van néhány sötét folt Magyarország történetében, amiről egyszerűen nincs, vagy alig van fotónk. Ilyen például a Tanácsköztársaság, aminek mindjárt 100 éve– azt gondolhatjuk, hogy ezért nincsenek róla képek, pedig ez nem igaz, az I. világháborúról, 1914-ről több száz fotó van a Fortepanon is. A fehér terrorról pedig szinte semmi. Tehát ha valaki beesne egy családi albummal, amiben 1919-es képek is vannak, azt valószínűleg beválogatnám. Ettől a korszaktól csak 1944 a szegényesebb, ami pedig még kevésbé magyarázható azzal, hogy régen volt. Csak Budapesten 3-4 millió fotót exponáltak ebben az időben évente. Az országban a negyvenes években több ezer fotóműterem volt. A magyar zsidóság pusztulásáról pedig nem a Fortepanon, hanem az egész magyar fotótörténetben mondjuk 30 kép maradt fent.
– Ez mivel magyarázható?
Van egy tudatos felejtés 1944-gyel kapcsolatban, ami a mai napig érezteti hatását.
Nem készült róla dokumentáció, ezért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az esemény sem történt meg. Nemrég kaptunk egy műtermi fotót, ami egy esküvői párt ábrázolt '44 tavaszáról. Mindkettejüknek Dávid-csillag van a kabátján – az ilyen nagyon ritka.
– Mennyire tükrözik az ízlését a Fortepan képei?
– Nyilván van személyes vonzódásom bizonyos képekhez, de ezt igyekszem visszaszorítani, hogy a Fortepan ne rólam szóljon. Éveken át küzdöttem azzal, hogy a site pozitivista volt, mintha Magyarország mindig egy baromi jó hely lett volna, ahol soha semmilyen rossz dolog nem történt. Ezen próbáltunk kicsit árnyalni, hogy legyen benne depresszió, szomorúság, dráma, kiszolgáltatottság is – pont azért, mert
a jelenben kezdett kialakulni egy olyan történelmi szemlélet, hogy mi vagyunk a világ legjobb, legtisztességesebb népe a földön. Pedig hát óriási bűnöket követtünk el másokkal és magunkkal szemben is.
– A lehangoló dolgokat viszont kevésbé dokumentáljuk, inkább megpróbáljuk elfelejteni mint megőrizni őket.
– Pont ez a probléma, ezért van kevés az ilyen képekből. A 2. magyar hadsereg egy átlagos tisztje a vonatútról, a borotválkozásról, a tábori misékről számtalan fotót készített – a partizánnak gondolt, hullagödörbe lőtt ukrán parasztok pedig valahogy kimaradtak. De akadnak azért eléggé súlyos fotók – ezek nagy fejtörést okoznak, felkerüljenek-e az oldalra. Nemrég feldolgoztuk a BRFK 1957-59 közötti helyszínelő fotóit. Körülbelül 100 ezer kockát végignéztem, ennek fele-egyharmada öngyilkosság-fotó. Kiszűrtem belőle 50-et, ezt tovább szűrtem 13 képre – azt akartam, hogy maradjon nyoma ennek a társadalmi jelenségnek, ami egy adott évben 3-5 ezer embert érintett Magyarországon, nem beszélve a leszármazottakról. Fel is töltöttem őket a szerverre, de nem kerültek ki az oldalra, a kollégáim lebeszéltek róla. Az a probléma, hogy a Fortepan pillanatnyi formája nem alkalmas az ilyen képek bemutatására: egy öngyilkosságról szóló kép bekerülne egy olyan sorba, ahol előtte egy kislány rollerozik, utána pedig egy család nyaral. Az ilyen anyagokat, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság vagy a mélyszegénység külön sorozatként vagy külön galériában lenne érdemes bemutatni.
– A képek alapján lehet egy általános korhangulatot felvázolni Magyarországról? Mit volt sikk fotózni például?
– Azt, hogy például a háború előtt mit volt érdemes megörökíteni, elég egyértelműen jelezték. Ha valaki beadott egy negatívot előhívásra, egy dizájnos kis tasakban kapta vissza, amire leírták mit kellene fotózni: arcképek a szabadban, virágzó gyümölcsfák, felhős tavaszi táj, séta az állatkertben. kirándulás, gyermekjátszótér, vásár és búcsú, vurstli, aratóünnep, magyar népviselet, falusi élet – egyébként érdekes, hogy a fotózás egy városi hobbi volt, a fotósokat pedig arra bíztatták, menjenek le vidékre népi idillt fényképezni; de a szociovonallal nagyon ritkán találkozunk, egy cigány portát például szinte senki nem örökített meg. Mit kellett még fotózni: strandfürdő, vízi sport, kerti mulatságok, tűzijáték, szabadtéri előadás, autó- és sportverseny, kiállítások, őszi lombhullás, esős utca, otthoni képek, karácsonyi csendélet. És ezt be is tartották.
– Ma is hasonlóakat fényképeznek az emberek.
– Élettelen házak és saját magunk – ezek a legnépszerűbb témák. Egy első világháborús katona elvitt egy kamerát a boszniai frontra és bosnyákokat fotózott, ma már valószínűleg szelfit csinálna. A szelfivel csak még tovább szűkült a fókusz. Ráadásul
ha ma kamerát látnak az emberek, egyből elkezdenek pózolni, mert pontosan tudják, hogy kell jól kinézni a képeken.
A Fortepan egyik legnagyobb értéke, hogy rengeteg az amatőr fotó rajta, ami otthon, szűkebb környezetben készült, ahol több őszinte pillanatot lehetett ellesni, mint egy profi fotósnak vagy fotóriporternek az utcán.
– Mikortól válik egy fénykép érdekessé: ha az amit ábrázol, a múlt részévé válik, vagy ha egyszerűen lecseng? Egy szelfi például 20 év múlva kerülhetne fel, vagy akkor, ha már nem készülnének ilyen képek?
– Engem konkrétan nem érdekel a '90 utáni világ, és a Fortepanon is húztunk egy határt 1990-nél. Egy kép egyébként a készítésétől fogva érdekes. Nyilván van rá példa, hogy idővel egy fotó értékesebbnek tűnik, mert olyat ábrázol, de inkább csak a középszerű képekre jellemző, hogy az idő adja meg a súlyát. Az igazán jó képeket már akkor értékelni tudjuk, amikor elkészültek. Persze nem szabad leválasztani a képet a nézőktől, ha valaki felfedez egy számára fontos helyet vagy személyt, az egyből felértékelődik benne. De akadnak egészen furcsa véletlenek is. Van egy fórumunk, ahol képmegfejtéssel foglalkozunk a fórumtagokkal. Itt figyelt fel valaki egy 1939-ből származó fotóra, amin valaki lefotózott egy motorost Szegeden. Kiderült, hogy az illető Szentgyörgyi Albert. Ez nyilván felértékeli ezt a képet a többi tökugyanilyen motoros képhez képest.
– Akadtak még ilyen véletlen egybeesések?
Az oldalon 85 ezer fotó van, átlagosan mindegyiken van minimum egy ember
– tehát elég nagy az esélye, hogy valaki egy ismerősét, vagy egy ismert embert fedezzen fel rajtuk. Mégis viszonylag kevés ilyen történik, pedig én mindig arra bátorítom az olvasókat, hogy azzal az attitűddel fortepanozzanak, hogy bárkire rábukkanhatnak. Előfordult például, hogy felfedeztem az első gyerekkori kocsinkat is, amit még a 70-es évek elején loptak el, amikor kisgyerek voltam. Apám egykori munkahelyének utcáján fotózott valaki, az autó pedig ott parkolt a cég előtt.
– Mik a legnépszerűbb képek és témák?
– A legtöbb olvasót a saját gyerekkora érdekli leginkább. Legtöbben azt szeretnék viszont látni, amikor gyerekek voltak.Ha valaki először jár a Fortepanon, nagy valószínűséggel azt a településnevet üti be a keresőbe, ahol született vagy a gyermekkorát töltötte, ez a kereséseken is mérhető.
– Folyamatosan visszatérő kérdés az oldallal kapcsolatban a finanszírozás. Volt, hogy jelentős adományt utasítottál el a Gattyán-féle luxus divatpalotától.
– Ez mindig nehéz dolog, miért fogadsz el pénzt és miért nem. Mikor az Andrássy úton megnyílt az azóta bezárt Gattyán-féle áruház, megkerestek azzal, hogy Fortepan-képeket raknának ki. Mondtam hogy persze, nyugodtan, találkoztam is a szervezőkkel, segítettem képeket válogatni. Aztán amikor megtudtam, hogy ez egy olyan áruház lesz, amilyen még nem volt Magyarországon, és egy bőrkabát másfél millió forintba fog kerülni, akkor mondtam hogy köszönöm, nem fogadom el az adományukat. Én egy ilyen áruháztól nem szeretnék pénzt elfogadni, nem értek egyet a filozófiájával, és olyan dologból, amivel nem tudok azonosulni, nem szeretnék részesedni se.
Szerencsére eldönthetem, kitől fogadunk el pénzt és kitől nem.
– A Fortepan kiírása szerint „közpénzt nem kér és nem fogad el”.
– Az állammal kapcsolatban más a problémám. Befizetünk egy csomó adót, tehát úgy érzem, van közünk hozzá, hogy mire költik. Egyrészt építik a hiábavaló stadionokat, másrészt óriási a pazarlás. Ugyanerre, amivel mi foglalkozunk, más komoly pénzt kap.
– A Deutsch-féle Digitális Jólét Porgramnál pályáztak, de sikertelenül.
– Előfordult, hogy megkeresett egy sportszövetség, hogy szkenneljük be a fotógyűjteményüket, mert nekik erre nincs kapacitásuk. Sokat foglalkoztunk is a dologgal – aztán megtudtam, hogy ez a bizonyos sportág évente több milliárd forintot kap, miközben mi szabadidőnkben ingyen szkenneljük a fotóikat. Persze erre azt mondták, hogy nekik azt a pénzt támogatásra, olimpiai készülésre kell fordítaniuk. Épp ezért azt szerettem volna, hogy átlátható formában, és ne csak állami szereplőknek lehessen pályázni kulturális érték digitalizációjára. Ha valaki talál például a faluja plébániáján 500 vagy 5000 fotót, akkor ezt digitalizálhatná, és szabad hozzáféréssel felkerülhetnének az internetre, Nem muszáj a Fortepanra, felőlem akár a Flickr is lehet, a szabad hozzáférés a lényeg. Megírtuk a pályázatot, de még visszajelzést sem kaptunk.
– Ezek után miben és hogy látja a Fortepan jövőjét?
– Ha több pénzünk lenne, nem állna itt ennyi feldolgozandó anyag, nagyobb lépésekkel tudnánk haladni, profibbak lennének a leírásaink, több közgyűjteményi hagyatékot be tudnánk szkennelni. Minden évben van valami ötletünk, amiről azt gondoljuk, megment minket – jelenleg egy olyan appot csinálunk, aminek a lényege, hogy a gyerekeket az archív fotók felé tereljük. Ez nagyon nehéz, sajnos a fiatalok eleve minden érdektelen, ami fekete-fehér, ráadásul a Fortepan felülete is átláthatatlan számukra. Az applikációval helyspecifikusan mutatnánk nekik képeket – tehát sétálnak Budapesten, az app pedig 10 méteres körzetben feldobna egy archív képet, ami épp ott készült. Ráadásul segítene ránavigálni is, merre nézett a fotós annak idején, és ha ez megvan, lehetne a kamerával egy ugyanolyan képet exponálni, a kettőt pedig összemontázsolni és akár feldobni a Facebookra. A cél az hogy néhány év múlva bárhol jársz Európában, Párizsban vagy Rómában, mindenütt működjön egy ilyen program. Most ezt próbáljuk megcsinálni az Arcanum munkatársaival közösen, Ez elég nagy munka, főleg fejlesztői háttér nélkül. A másik irány, hogy ugyanezt kis magyar településekre megcsinálni.
Szóval vannak ötleteink.
hírlevél
